Kiss Jancsi; Tűnődő

Kiss Jancsi

Dzsó,
öreg Dzsó, ha tudnád,
míg csecsemő anyámat, a Méltóságos Úr
szeme fényét Székely Aladár fotografálta
Váci utcai, József körúti pazar termeiben,

engem egy vénülő, tudálékos, falusi hippi
vett le nyaranta a bánrévei porta udvarán,
hol Nagymamát, hol Öregmamát kéretve,

hajamon ma is fénylik a vizes fésű nyoma,
de Kiss Jancsi nem hagyta magát betörni,
hatvan esztendeje lázít a masinája mögül:

Léka néni, nekem elhiheti, Fadrusz János
saját magát köttette föl a keresztre, abból
született a maga Krisztusa, akit úgy imád!…

nagyanyám beleborzadt a faragatlanságba,
de visszavágott neki: arcába locsolom az
az összes szentelt vizet, de akkor magának
régen rossz! , közben terelt befelé a házba,

ám oda is beette magát a hőbörgő indulat,
hogy utoljára talpalt át értünk a falun, Ő,
kinek szeméért szekeret küldtek a Bükkön
túlról, Tarnaleleszről, Szentdomonkosról,

(ma már azon se lepődnék meg, ha téged
is lekapott volna a ruszki harmonikáddal
valamely bükkszenterzsébeti aratóbálban)

Fadrusz mellett sitnyík se lehetett volna! –
akasztotta le a Krisztus-képet Nagymama,
mint aki most akar meggyőződni róla: nem
bújt-e meg Kiss Jancsi a feszület mögött.

Tűnődő

Dzsó,
öreg Dzsó, ha tudnád,
el-eltűnődöm ezeken a verseken,
egyiket-másikat mintha nem is én
írtam volna,

se rím,
se cselekvő kép,
se sánta, se szökkenő versláb,
se ütem, se hangsúly, se ritmusok,

néhány meghitt, visszajáró sóhaj,
egy-két szóra bírt lírai vakfolt
mondatja csak bennük a magamét,

Ady úr szent szándékával persze
(ahogyan azt jól belém kalapáltad),
csak valamivel tán sorsszerűbben:
a gyönyörűség kényszere nélkül,

ám nagyon kéne helyette valami,
de nem ez a hars, kollektív csócsa,
ez a mediatizált, új költészetösszes,
fészbukos, ömlengő kivagyokén,

Dzsó,
öreg Dzsó, bocsásd meg nekik,
ezek tudják, mit cselekszenek.