Trianon századik évfordulójának előestéjén ez a parakletikus vigasz szólt Szőcs Géza Cs. királyfi szilveszterkor című verséből:
Bor is lesz, búza és békesség,
s végre igazság tétessék!
Mert ha igazság nincsen benne,
még a törvény is törvénytelen!
Hozza helyre az új esztendő,
amit elszúrt a történelem!
Nagy a kórus, és sokan szólnak,
Mátyás király is szólít téged,
Cs. királyfi is beszél hozzád,
ez lesz talán az új esztendő,
melyben talpára áll az ország,
s nem porlik tovább már a szikla,
s az igazságot zsákkal hozzák
Gáspár, Menyhért és Boldizsár.
2020-ban azonban – mintha jelképesen is – a sors nem engedte (legalábbis monumentális emlékrendezvényeken) igazán kiáradni azt a nemzeti összetartozás-érzetet, amely pedig alapja és feltétele lehetne legalább az erkölcsi és lelki, szellemi igazságtételnek. Az év őszén pedig maga a költő is áldozata lett annak a végzetnek, amely derékba törte az összmagyarság készülődő magasabbra emelkedését. ( Járnak köztünk – Szőcs Géza emlékére című megindító, sóhajos versében Mezey Katalin így gondol rá: „Járnak köztünk álruhás királyok, / úsznak köztünk olvadó jéghegyek. / Lábnyomukat utóbb megtaláljuk, / és összegyűjtjük a meséiket.”)
A költői üzenetek azonban nem fakulnak. Arról a fátumos gyötrelemről sem, amelyet a kisebbségi magyaroknak kellett elszenvedni a sovén kommunista diktatúra időszakában, az Illyés Gyulától „már-már apartheidnek” nevezett rendszerben. Az anyanyelvében, hagyományos kultúrájában, történelmi hivatásában hatalmi erőszakkal széttiporni kívánt határon túli nemzetrészünk legfájdalmasabb – és minden fohászt, imádságot is átható („Isten, teremtsél földet, / tengert, s füvet is, zöldet!”; s „engedd // lenni a folyók mellett / Kolozsvárt s Budapestet!”) – érzülete fejeződik ki a nemzethalál rémében: „Atyánk, mirajtunk minden pillanatban / a pusztulás fogsora összecsattan” (Szőcs Géza: Esti ima).
De hitelesen felzaklató, felsugárzó lírai sorsbeszéd közvetíti a szabadulás, a megváltás, a feltámadás egyszerre szent és profán, mennyei és evilági, szoteriológiai és eszkatológiai üdvreménységének hangjait – „a nemzeti szívszélhűdés” állapotában is:
a magyarokat kiirtották
a nagyhatalmak és kishatalmak,
(…)
elvitt minket a háború,
az árulás, a drágulás
a dögvész
s a születés-
szabályozás,
a folytonos hadviselés
önmagunk ellen
s a zuhanás át
a történelmen,
szebben mondva: szabadesés;
vagy még szebben: mélyrepülés.
(…)
így nézett ki a nemzethalál.
Bevégeztetett.
És lámcsak, mégis:
új esélyt mérlegelhetünk,
új esélyeket.
Ránk néz a jövő, fölteszi
szemüvegét, a tényeket.
Fölfordulás, föltámadás
és számvetés és számadás:
a föltámasztottak száma
úgy tíz-tizenöt millió
s ha nem túl nagy is, de mégis
van ismét olyan ország
ahol az adjonistent
magyarul viszonozzák
(Ez már a feltámadás).
És mindig éleszthető a remény, hogy a rombolást mégis az építő újjáteremtés győzheti le, s a tönkretevőket a helyrehozók követhetik:
Ezt a földet, ezt a megviselt országot
akárhány idegen talp tapossa is
akárhány idegen mancs tépázza is
dobálják akárhány halottal
ismét a kutakat tele
ha lehetetlen lesz is megint a források
fölé hajolnod, mert a vízből
nem a te arcod néz vissza rád – és az ekével felforgatott temetők
és a lovasszobrok melléig érő tűzvész –
így is, úgy is
elkotródnak az országrontók
és akkor megint az országépítők
akkor megint ez a szívós emberfajta
ezek az emberek, akik itt a Szamos mellett is
olyan hosszú ideje
de milyen hosszú ideje
ezek!
(Kérdések a XXVI. század költőihez)
•
Hetvenes évek közepi-végi Erdély-járásaim során fogadott engem is megtisztelő barátságába Kolozsvárott a Szőcs család: hátizsák mélyén vittük, csempésztük nekik is a könyveket, visszafelé meg a bizalmas üzeneteket, kéziratokat. Géza már akkor, huszonévesen az erdélyi irodalom legnagyobb, karizmatikus ifjú tehetségének számított (a Herder-díjas Sütő András őt tüntette ki fiataloknak juttatható külföldi ösztöndíj-javaslatával), s valóban ajándék volt találkozni, beszélgetni vele, mint ahogyan a szüleivel is. Édesapjával, Szőcs Istvánnal – akiről a Helikon folyóiratnál is baráti munkatársa, Sigmond István mondta, hogy azt hiszi, „ő a legértékesebb egyéniség és koponya a jelenkori magyar irodalmi életben”. (S aki ugyancsak nemrégen, 2020 szeptemberében távozott közülünk. Géza Apám a H terminálon című költeményével búcsúzott tőle, a vers utolsó sorában az „elcsatolt” szóra is melankolikusan rájátszva: „A távolban távoli rokonok gyülekeznek, / a szívverés nyugovóra tér szülőföldünkön, / az elcsitult területeken.”) Csupán hallgatni is őket abban a korszakban: a szellem győzelmévé válhatott a permanens egzisztenciális félelem légkörében. Amikor párnával takartuk le a telefont, vagy kimentünk sétálni a Szamos-partra, hogy valamelyest szabadabban tudjunk társalogni, hittük volna-e, hogy mégsem örökre maradunk bezárva a szabályosnál kissé tágasabb börtönben? Hogy a nyolcvanas évek végén Gézát már a Szabad Európa Rádió magyarországi stúdiójában meg a pesti ellenzéki tüntetéseken látjuk viszont, miután egyetemes demokratikus emberjogi és kisebbségvédelmi küzdelmei közepette az életéért is aggódnunk kellett az évtized elején-derekán? S hogy akkorát fordul a világ, hogy aztán időbe telik, míg újra rájövünk: lázadozhatunk tovább, mert valahogy nem egészen az sikerült, amit szerettünk volna. Az persze mégiscsak hatalmas változás, hogy az egykori határátkelések rettegése, a tiltott könyv, írás, folyóiratszám dugdosása után Szőcs Géza ötvenhatos darabját például ünnepi sikerrel játszotta a debreceni színház, vagy Bertha Csilla a férjével, a szintén irodalomtörténész, amerikai származású Donald E. Morse-szal erdélyi szerzők drámáit fordította angolra, majd összeállítottak, megszerkesztettek egy reprezentatív kötetet, amelyben Sütő András, Székely János, Páskándi Géza, Lászlóffy Csaba, Szőcs Géza egy-egy műve szerepel, s a könyvet kiadták Írországban, Dublinban, ahol a világhírű, legendás Abbey Theatre-ben mutatták be, majd itthon a Petőfi Irodalmi Múzeumban, érdeklődők sokasága előtt. Az egykor „elhallgattatott hangok” – Silenced Voices, Hungarian Plays from Transylvania (Dublin, Carysfort Press, 2008) – immár a nagyvilágba is eljutottak tehát, köztük a Karácsonyi játék, amelyről a kötetszerkesztők azt írják bevezető tanulmányukban, hogy az őrült heródesi kort kifigurázó karikaturisztikus, parodisztikus groteszk komédia egyik nagyszerű példája ez (it „ignites a nervous, sardonic, grotesque comedy in his portrayal of Herod’s despotic regime’s insane operations”). S a fordításkötetet méltató Bollobás Enikő is kiemeli, hogy ez a mű felrázó abszurd példázata a még abszurdabb valóságnak; az abszurditás realitása pedig a realitás abszurdumának. Így tehát egyszerre valóban igaz és hiteles „realista” látlelet is („we would call it absurd, had it not been ’realistic’, a true depiction of the absurd reality under Ceauşescu. So again it is not literature that is absurd, but life, it seems”).
Egy démonikus időszak örök érvényű vizionárius drámaköltészeti mementója tehát ez is, amiképpen A kisbereki böszörmények (Szőcs Géza 1994-es színjátéka) szintén a dramatikus és parabolikus abszurd, a (posztmodern) nyelvjátékos tragikomédia, a fergeteges fekete bohózat vagy a harsányan szarkasztikus „tragifarce” (a szerző monográfusa, Blénesi Éva Bréda Ferenctől átvett találó kifejezésével: a „mega-burleszk”) remekeként tölti be ugyanezt a funkciót és válik maradandóvá. A virtuóz szövegalakítás, a kabarészerű bohóctréfákat halmozó inter- és architextuális vagy regiszterkeverő nyelvi-stiláris összetettség és sokszínűség egyidejűleg termékenyen hordozza a történelmi tisztánlátás és lényegfelmutatás keserű-katartikus üzeneteit is: a jelenvaló magyar nyelv- és identitásvesztés (részint kollektív önmegszüntetés) univerzális botrányának (hátborzongató antropológiai képtelenségének) autentikus művészi demonstrációját. Az 1989 híres vagy hírhedt eseménymozzanatait (a falurombolást vagy „Vérmarót” császár egyre debilisebb medvevadászatait, illetve a temesvári református lelkésztől, Tőkés Lászlótól eredő zendülés itt jelképes és sorsjelentéses fikcióba fordított – tehát az alapvető megoldatlanság folytonosságára utaló inverz vagy paradox – motívumát) felvonultató mű a kiszolgáltatottságában a vallás- és bőrcsere eszközével magát szerecsenként menteni remélő kisközösség sorsát, a magukat fekete festékbe mártók és a „reiszlamizálás” ábrándját kergetők turbulens boszorkányszombati erkölcsi (nemzet)haláltáncát karikírozza. (Amely haláltánc hangulatilag hasonlatos többek között a Balkáni gerle című Sütő-darab szimbolikus lakodalmi felfordulásához.) Amikor „az önfeladás illúziója nemcsak hogy haladéknak nem bizonyult, de a továbbélés vigaszának helyébe a megmaradás szégyenét hozta”, s „a reménytelenség fordul bacchanáliába”, az „az ésszerűség látszatában fellépő esztelenség” (ahogy Márkus Béla taglalja). Miközben égető kérdés marad, hogy ha vannak védett állatok, miért nincsenek védett népek-nyelvek is – merthogy bármely nyelvnek mint lehetséges világnak a megsemmisítése metafizikai bűn: „egyenlő Isten arculcsapásával” (a szerző esszé-kommentárja szerint). Vagyis a „rendszerváltozás lehetősége” „soha nem teljesülhető költői fantáziálásnak minősül” (írja a fordulathoz köthető kortárs magyar drámát áttekintő tanulmányában Elek Tibor), hiszen – s idézi a műből – „Itt nem fog megváltozni semmi. Vérmarótot elűzheted, jön helyébe Szőrmarót. A Sátán munkája, amerre csak nézel.” Ezeket az időket és a későbbieket is gazdagon-színesen (s a sokfajta bizakodást és beigazolódott baljós előérzetet informatív politika- és mentalitástörténeti hitelességgel) eleveníti meg Szőcs Géza Farkas Wellmann Endrével készített beszélgetőkönyve, dokumentumkötete ( Amikor fordul az ezred, 2009), amely valóban különösen izgalmas éppen attól is, hogy sajátos perspektívából, egy, a történelmi fősodorban részt vevő, azt alakító politikus-poéta szemszögéből képes láttatni a korfordulós időket (ahogyan Erős Kinga állapítja meg).
Szőcs Géza A magyar ember és a zombi (2003) című gyűjteményes kötetébe foglalt „drámás történetei”, amelyek a nyolcvanas évek végétől sorjáznak: a késő- vagy utómodern, a posztmodern, az abszurd-groteszk drámaszöveg-képzés esztétikai-poétikai karakterjegyeinek egész különleges és bőséges tárházát nyújtják. A posztmodern jegyek (regiszterváltakozás, hibriditás, töredékesség, stílusimitáció, jel- és jelentésszóródás, a mű-, a műfaj-, illetve a személyiséghatárok elmosódása, a maszkos-átvetítő intertextualitás, a kollázs-, bricolage-technika vendégszövegekkel, jegyzetekkel, kottákkal, rajzokkal) bámulatos (mondhatni, példatáros) sokféleségben szikráznak elénk – miközben a nemzeti sorstragédiák burleszkbe és abszurd poénokba játszatása éppen nem a nyilvánvalóság érvénytelenítésére, hanem a historikus katasztrófákban tobzódó képtelenség formailag is hangsúlyos exponálására szolgál.
A nyelvi ötletgazdagság kavalkádja s a morajló sorskérdések torokszorítóvá mélyülő lényegvonatkozásainak eszméltető sugárzása: jellegadó vonása e színjátékoknak. A posztmodern szöveguniverzum kibontásához gyakran a mitikus-biblikus asszociációk, a jelképes-sugallatos analógiák rengetege is erőteljesen hozzájárul, s a heterogén párbeszédek, jelenetfragmentumok, helyzetkomédia-miniatűrök, lírai betétek füzérét valami archaikus őstudás mélyértelműsége itatja át lélekről és jellemről, erkölcsről és árulásról, isteni és emberi titkokról. A misztériumjáték- vagy mirákulumszerű Passióban a rejtjelekbe oltott érzékfölöttiség nyelvjeles érzékeltetése áramlik, miközben az ördögi gonoszság (önzés, vakság, irigység) elképesztő morbiditása is megnyilatkozik; az istengyilkos tömeg így ordítozik Jézus ellen: „Pénzért gyógyított! Aj, be sok tömérdek kincset szedett össze! Engem miért nem gyógyított meg? […] Meglépett a hitközség pénzével! Huá, huó”; Barabbás – jogosnak tekintett népszerűségét kihasználva – már királlyá választatását tervezi; a kereskedők – már a Golgotán – faragott feszületeket árulnak, „olcsón”, aztán a szamárból készült kolbászt; Pilátus azért hiszi kiválasztottnak magát, mert amíg Krisztus-követők lesznek a földön, az ő nevét is „imájukba foglalják majd”; és így tovább. A bizarr komikum kíséri azután az árulásának jelétől a környékbeli kakasok kiirtásával – de mégis hiábavalón – menekülő Péter apostol „apokrif” történetét (A kakas) vagy a heródesi gyermekgyilkosság eszelősségét, a despotikus rémuralom általános természetrajzát is, amely – aktuálpolitikai értelmezhetősége révén – részint allegorikusan és profetikusan anticipálja a merénylettől rettegő Ceauşescu végül ténylegesen bekövetkező likvidálását (Karácsonyi játék, 1988).
És meghökkentő travesztiába oltott melankólia vonja be az egész ezeréves magyar történelem tablóját is(Ki cserélte el a népet?). A mikszáthos (Új Zrínyiász) humor mellett a sorspanoráma döbbenetes vetületeit (Németh László-i megfogalmazásban, hogy hol és „hogy veszett el magyar a magyarban”), súlyos igazságait is fölkavaró és játékba hozó – s így ugyancsak remekműszámba vehető – színdarab a morális degeneráció és az értelmi leépülés végállapotait parodizálja, amikor maga a nemzetvesztés ténylegessége is már az öntudatlanság vagy a tévértelmezések sötétjébe hull. Az önmagából kivetkőzött vagy kifordított nép („olyan a magyar, mintha vendég volna önmagánál”) már semmit nem ismer fel az eredeti nemzeti érdeket és a szellem magasrendűségét képviselő vezetők szándékaiból és értékeiből, sőt, leplezetlen gyűlölettel kel föl ellenük. Az elhivatottságból fakadó áldozatvállalás tökéletes kudarcot vall az alantas rágalmak és értetlenkedések mocsarában a hős egri várvédőktől Petőfin át Csontváryig. Győz az árulás, az eszményhordozók kiátkozása. Dobó Istvánt egyfelől azzal vádolják, hogy ő a heroikus kitartás erőltetésével a magyar vérveszteséget akarja növelni, vagyis valójában török megbízást teljesít, másfelől viszont azzal érvelnek ellene, hogy a törökök őt, úgymond, vehemensen „törökellenesnek” tartják, ezért más vezérre van szükség: olyanra, aki kellőképpen „mérsékelt”, „tárgyalóképes”, akivel a török „hajlandó leülni”. Petőfit mint „muszkavezetőt” kergetik el, a feltámadó Árpádtól pedig még a vérszerződés érvényességét is elvitatják. Minden hazug megalkuvásra, csalásra találtatik átértelmező, elpalástoló magyarázat, a beszéd mindent képes igazolni, a valóság igazsága megfoghatatlanná illan, mert artikulálhatatlanná válik. Bekövetkezett, amit az egyik jelenet végén – a szövegköziség nyelvjátékai révén – elhangzó Vörösmarty-idézet definiál: „Neve: szolgálj és ne láss bért. / Neve: adj pénzt és ne tudd mért. / Neve: halj meg más javáért. / Neve szégyen, neve átok: / Ezzé lett magyar hazátok.” A „váltottlelkű”, magát elcserélő-elpusztító népet nem lehet tetten érni, mert „időközben elcserélték a nyelvüket, a vallásukat, a királyukat, az isteneiket”; így az önmagával sem azonos nép, e „kettős tudatú, szerencsétlen nemzet, mely saját magát emészti föl, mely tulajdon vérébe vert csapot, megsemmisíti legjobb fiait […] egy olyan nép, mely nemsokára el fog fogyni s csak szomszédai históriáiban fog tovább élni – egy nemzet, amelynek alig ezer év kellett, hogy elpusztítsa önmagát. / Mintha élne s mégis meghalt volna? / Mintha látott kép után epedne. / Egyfajta árvagyermek. / Igen. / Félelemmel és gyanúval nézi, / Dolgait hogy más keze intézi / Folytonos, bár lassu működéssel. / Mintha élne s mégis meghalt volna. / Így megy egykor félhold éjszakáján / Egy törött szántóvas van a vállán, / És megáll egy künn felejtett háznál, / Mintha vendég volna önmagánál.” – „Lehet-e szabad az a személy, és kiterjesztve, az a nemzet, amelyik nem tudja, hogy ki is ő valójában, lehet-e szabad az a nemzet, amelynek nem adatik meg az identitás tudásának bizonyossága?”; „érthetővé válik a kapcsolat, amely a nyelv elkülönböződése és a nemzet elkülönböződése között fennáll. A dráma egyszerre beszél a nyelv és a nemzet alapvetően elkülönböződött vagy elkülönböződő jellegéről” – boncolgatja tanulmányában Sántha Attila.
Gondolati és poétikai összetettség, polifónia, esztétikai változatosság, súlyosság és szférikus légiesség megragadó egyensúlya: minden Szőcs-darab sajátja. Legyen az Shakespeare-pastiche vagy -parafrázis, illetve „montázsdráma” (Szakolczay Lajos) („Rómeó és Júlia”), lét és szerep, művészet és művész-sors titkait megrázó életfilozófiai felismerésekkel és stilizáló kultúrtörténeti utalásokkal feszegető példázat vagy szimbolikus vízió (Pandó és Martinek, Don Quijote esete Dulcineával, A szirén), hétköznapi banalitást látleletező tragikomikus hangjáték-humoreszk (Kisvárosi történet, A virágos láda) vagy a kelet-európai diktatúra politikai pszichoterrorját, sötét titkosrendőri machinációit élesen átvilágító filmforgatókönyv (Bombázó lányok árnyékában); vagy akár az ötvenhatos nemzeti misztérium lírai dramatizálása (Liberté 1956). S az összhatás: ami a mindenkori nagy nyelvi, művészi, önismereti élményeké. Mert a nyelvjáték orfikus vagy próteuszi varázsai nem szűrik ki a historikus eszmélkedés megrendítő szólamait sem. Szőcs Géza egész életművének irodalomtörténeti jelentőségéhez mindenképpen hozzátartozik az a gazdagság, az az ízléskorszakokat, stílustendenciákat, szemléletformákat szabadon összejátszató nyelvi tarkaság és mágikusság, amely mégis félreismerhetetlenül, összetéveszthetetlenül, különlegesen egyéni hangzatokkal kapcsolja össze sorstudat és keserű irónia fájdalmas-gunyoros szellemi dimenzióit. (A többszólamú, mozgó nézőpontú, variatív bőségben tobzódó verstípusok és -formák sokszínűsége: „a diktatúra erőszakos uniformizáló tendenciáival” szegül szembe ebben az írásművészetben kezdettől fogva – ahogyan Borcsa János interpretálja ezt.) A posztmodern nyelvjáték referenciatartománya így semmi esetre sem szorítja ki a közösségi létélmények, sors- és gondtapasztalatok jelentésmezőit, csak szellemesen átforgatja, feldúsítja azokat. A szövegbravúrok történelmi és lélektani mélységtávlatokat bolygatnak föl, s a szövegvilág halmozódó jelrétegei éppen nem leszűkülve kizárják, hanem kibővülve átfogják az emberi sorsértelmezés ismert és ismeretlen lehetőségeit. Mert hogyan másként lehetne felfogni az olyan szardonikusan leleplező gegparádét, amely Szőcs Gézának csak néhány verssorából is sziporkázik: amikor például az ötvenhatos szabadságharcot vérbe fojtó Kádár János vitriolos-szatirikusan (ön)megsemmisítő songja felharsan a Liberté 1956-ban: „Reszkess tőlem kuruc népség / reszkessetek talpasok / győzni hozzák Kádár Jánost / szovjet hernyótalpasok!” Vagy egy másik bökverse (A liba) így szól: „Libát vettem Libanonban / haj, haj, haj. / El is lopták Trianonban / baj, baj, baj. / Non, non, non. / Liba / non / non / non.” Azt az ötletet kiaknázva, amely érdekes módon vág egybe a kárpátaljai Vári Fábián László felidézett gyermekkori emlékével: a „franciául kimondott tagadás” háromszorosságának kihallásával a földrajzi szóból.
•
Szerencsére csak múló babonának bizonyult az utóbbi időkben az a tévhiedelem, hogy a posztmodern nyelvjáték eleve kiiktatja a kollektív identitásélmények, a nemzeti sorstapasztalatok jelentésbirodalmát. A nagyvilág posztmodern és posztkoloniális áramlatainak rengetegében és határtalan változataiban, a groteszk, az abszurd nyugati és keleti típusaiban éppen a felszabadult hang, a nyitott, elfogulatlan látásmód képes a mindennemű életdimenziókat, a személyestől a közösségin át az egzisztenciális-transzcendentális horizontokig ívelő létvalóságokat művészetté újjáteremteni. A szellemi fölény magaslatain, a költői intelligencia éteri szféráiban reflektálni az emberlét örök vagy akcidens nyomorúságaira, rejtett vagy ordító kínjaira is; pontosabban: a frivol irónia, a fekete vagy akasztófahumor, a szójáték, a szóvicc nyelvi invenciójában és eklektikájában alkotni meg a történelmi helyzetek fölötti értelem és spiritualitás (heideggeri módon) létmegvilágító, életátértékelő lehetőségeit és pozícióit. S így a konkrét tényvonatkozások vagy az általános sorsérzetek felismertetése sem a hagyományos tragikum, pátosz, sirató vagy lamentáló vádbeszéd hangzáskörében és regiszterein zajlik már, hanem a keserűséget is oldó-átalakító (noha nem hatálytalanító) abszurditás, bölcseleti kedély, aleatorikusan villódzó versbeszéd közegében. Szőcs Géza „megszövegezései” „a radikális jelenlét láthatóvá tett nyelven rögzített dokumentumai”; iróniája filozofikus, „a szöveg egyaránt vonatkozik a történelmi eseményre és annak jelenbeli értelmezésére”; „a parafrázis hagyományt alapít”, amely hagyomány „túlnő az értelmezés hermeneutikai körén is, hiszen – mivel az átirat is költői szöveg – az értelmezést is a kulturális emlékezet műalkotások számára fenntartott mezejébe helyezi vissza” (amint portré-tanulmányában mindezt Prágai Tamás is elemezte).
Szőcs Géza egész életművére (Kalász Márton szavával: „univerzális nyelvépítményére”) jellemző a gyermeki báj, az üde-naiv intonáció és amábilis kedélyesség – s az ehhez társuló rímes-ritmikus szóhajlítások, értelemcsavaró és jelentésferdítő szóváltozatok, mondatgabalyítások tömérdek sokasága. S az ezekbe rejtett vagy ezekkel körített mondanivalók sokértelműségének fokozása. Versmondataira például nemcsak a hangalaki (alliterációs) ismétlések, hanem az egybecsengő szótagok, szavak fordulatos variációit mozgósító – a paronomázia és az annomináció végtelen retorikai lehetőségeit kiaknázó – alakzatok gyakorisága is különösképpen feltűnő. (Csak példaként: „terveiden mint lassuló / mint sok-sok lassított golyó / átjár a hó / a szú / a szó / némán / és ismeretlenül / válladra, vállaidra ül / a hasonmás / a csíz / a csúz / meglátogat a tenger is / és visszahív / és visszahúz. // Hallgat a csíz / a csízió” [Ló a világító udvaron – A Kolozsvári testvéreknek]; „Pisztrángok és puszpángok, / ispánok és istrángok, / ispilángok, musztángok!” [Petra a karneválon]; „Legyek órás, vagy óriás? /…/ muzsik legyek? vagy muzsikás? // Jobban szeretnél egy kevéssel / ha bedörzsölném magam mézzel? / vagy ha kaporral? puskaporral?” [Megszületsz kellő időben állandóan]; „S a felhők és az ég alól / Isten magyar népmása szól. // Tiéd az ország, mond az Úr / és azt gondolja szótlanul: // Mindez övék és mindez ők. / A polgárháborúk s a nők / s a szentmisék s a szemfedők /…/ rikkancs rikolt a Délinél, / Magyar Nemzet és Daily Mail; // egymást váltják az ezredek, / lyukas zászlókat fúj a szél; // mindez övék és mindez ők, / a felhők és a felkelők” [Az 56-os villamos].) Az ezek közé sűrített sorsos jelentésvonatkozások és asszociációk pedig így rendkívüli hatásformákat és sugallatokat képesek kiteljesíteni. Az egzisztenciális és a nyelvi univerzum összehajlásában és összerezgésében mindaz feltolul és feltárul, ami a létezés költői-művészi nyelv általi felfedésében megvilágosodhat; s hogy ilyképpen a létfeledettségből és lételrejtettségből fényre juthasson a lét igazsága. „Heidegger a nyelvet a lét házának (’das Haus des Seins’) nevezte. A magyar nyelv és a magyar nyelven szóló irodalom a magyar lét háza” (összegzi ezt Görömbei András). Szőcs Géza nyelvi artisztikumában a hagyományosan felfogható és az újszerűen meglepő revelációk borzongató mélység- és magasságperspektívákat sejtetnek. Nála valóban titokteli összjátéka bontakozik ki az ismerősen visszhangzónak és az ismeretlenül meghökkentőnek. A transztextualitás, az imitációs és kísérleti stílusjáték modális összetettségében a szövegjáték itt is felfedezéssé válik (ahogyan azt általánosságban a posztmodern nyelviségről Wolfgang Iser is megállapítja): „maga is megváltozik”, „maga sem marad érintetetlen mindattól, amit játékba hozott”. Vagyis egyszerre érvényesül a megindító élmény tradicionális sors- és gondtapasztalatisága, illetve a megnevezés sajgó és mágikus experimentalitása.
S mindennek a légkörében egyszerre válik tisztán megítélhető metafizikai képtelenséggé és morálisan megsemmisítő bizarr nevetség tárgyává mindaz, ami az utóbbi évszázad Kárpát-medencei magyar históriájában pokoli emberellenességként és merényletözönként zúdult e népre: többszörös bűnös trianoni diktátum, őrjöngő diktatúra, lélekfojtogató erőszak-államiság, rémisztő magyarpusztítás, hungarocídium, népirtó téboly, bornírt rendőrterror, sovén nemzettiprás formájában és válogatott vagy éppen válogatatlan módozataiban. Részint mintha Weöres Sándor Majomországának aboriginális kritikai világszemléletét, annak emberiségparódiáját idéző karneváli bohózatossággal karikírozva tűnnének mindezek elénk. Az ostoba agresszió fenomenológiájának gúnyrajzos leképezései például a janicsárdalok. A harciasan vállalt gaztettek reflektálatlanságának és az alapvető erkölcsi normákkal szögesen ellentétes önleleplező dicsekvés tartalmának bizarrériája: mintegy az emberi elaljasulásnak a legmélyebb diabolikus ösztönvilágból fakadó jelenségtanát képletezi. Mindközönségesen: a tudathasadásos hazaárulást. „Foglalkozásom: janicsár. / Vallásom, nemzetiségem: janicsár”; „Néha ellátogatok szülővárosomba, a messzi Erdélybe. Ilyenkor / kardélre hányom apámat, öcsémet, nagybátyámat: / aki éppen elérhető a családból. / Rokonaim hadonásznak, / a nők sivalkodnak, verik a rikácsot / de én nem puházok / anyámon húgomon – szeretek janicsárnak lenni – erőszakot teszek / aztán elhajtom őket a rabszolgapiacra Drinápolyba / miután újra meg újra / felgyújtom szülőházam és szülővárosom” (Egy janicsár önarcképe). Vagy: „amíg rínak: / – Vőlegényem! / s ordítoznak: / – Kata lányom! // lesújt rájuk / buzogányom / s vérben fürdik / jatagánom” (Sej, haj, jatagánom – Janicsárdal szaxofonra és zongorára). Állati indulat és virtuális erkölcsiség elvileg széttartó – és legalább lehetséges összeütközésüket vibráltató – nézőpontjai az öncélú és értelemmel felfoghatatlan, beláthatatlan gonoszság szubhumán és infernális dimenziójában oldódnak elképesztő (s a nyelvi önkifejezés felülmúlhatatlan szarkazmusával tetézett) valósággá össze – a parabázis, a maró irónia költői eszközével villantva fel a külső, utókori nézőszögből származó elborzadó megítélés aspektusát.
A nemzeti sorskatasztrófák, a kiélesedő dilemmatikus létkérdések (lenni vagy nem lenni?; menni vagy maradni?; tűrni vagy menekülni?) akárminő burleszkes átképzelésekkel és átvetítésekkel, széthangzó és jelentésrelativizáló disszeminációval torlódnak is fel: soha nem a történelmi trauma inherens metafizikai megkérdőjelezhetetlenségét kezdik ki, hanem éppenséggel azt erősítik és nyomatékosítják: csak az események visszájáról nézve és láttatva, hogy mindezeknek a létkataklizmáknak egyszerűen nem lett volna szabad bekövetkezniük. Ami megtörtént, az az emberiesség abszolút mértéke alatt nemcsak fájdalmas, hanem egyszersmind groteszk képtelenség is, azaz mint abszurd tény: ijesztő mivoltában kétségbeejtőn nevetséges is. Nem az általa jelentett szenvedéstömeg, hanem maga a benne megtestesülő históriai és etikai botrány. „Kedves magyarság színe-virága! / Értesítünk benneteket, hogy folyó év augusztusában / Mohácson nagyszabású csatát tartunk. / Mindenkit szívesen látunk. Elképzelés szerint kb. 26000 / magyar halott marad a harcmezőn. / Tegyünk meg mindent, hogy a rendezvény a tervek / szerint alakuljon” (Értesítő) – hangzik például az egyik konkrét vers a blődli és az akasztófahumor örkényies vegyülékével (a Pisti a vérzivatarban egyik szövegrésze hasonló derűsen invitál az ’56-os forradalom eseményeire, a „tüntető felvonulásra”, amely majd „a Rádió megostromlásával folytatódik, és polgárháborúval, valamint fővárosunk rommá lövésével fejeződik be”).
De elementárisan atmoszférasűrítő tényezők gyakran az elégikus meditáció vagy a liturgikus, szakrális hanglejtés megejtő tónusai, hangulatai is: „Szent László, sírodat most dúlják, mért tűröd?! […] Hol fénylik lándzsádon lobogó szent zászlónk? / Hol csattog érc-lovad? elhagytál? Szent Lászlónk? […] Meddig még?! dúlják és pusztítják országod! […] Szent István, Szent Imre, Szent László, hol vagytok?” (A Szent király és népe). S ez a legváltozatosabb szülőföldi emlékeket, élményeket, hangulatokat és képzeteket időtlenné-fantasztikussá lebegtető atmoszféra s a különös szófűzések filozofikus bűvöletessége: maga a Szőcs Géza-szövegek talán leginkább elidegeníthetetlen és utánozhatatlan sajátja, védjegye. Az enyhén misztikus, sőt orfikus-hermetikus rejtelem itatja át a melodikus dalszerűséget megújító dallam- és hangeffektusokat, a zenei ütemeket is átszellemítő hangzásokat: „Különös fantom az emlék / s benne a lét és a nemlét” (A lányok). A „szürrealizmusba hajló társítások, fergeteges szójátékok, elzsongító, abszurd dalok, vizuális gegek” rezonanciáját meghatározó, „kivételes aurateremtő erejével” a költő valóban „társtalan a kortárs magyar költészetben” (Balázs Imre József megállapítása szerint is). Miközben számtalan motívumával szervesen illeszkedik az erdélyi és az egyetemes magyar líra sugallatos tradíciófolytatásába, hagyománytörténésébe. Például Dsida Jenő Nagycsütörtök-átképzelése és a székelykocsárdi állomás Kányádi Sándortól a fiatal erdélyi költőnemzedékben Fekete Vincéig, Orbán János Dénesig, Farkas Wellmann Éváig számtalan sokértelmű variációban – főként travesztiában és persziflázsban – alakul át. Szőcs Géza transzformációjában ekképpen:
Egykoron én is szálltam át Kocsárdon,
Kocsárdon én is szálltam át.
Albatrosz voltam, súlyos csomagjaimmal.
Kocsárdon én is szálltam egykor át.
Disznóbőr kofferjeimben fehér szárnyak lapultak
s egy óriási, sós viharkabát
(Az albatrosz átszáll Kocsárdon)
A húszas években (1925-ben) megjelent, Atlantisz harangoz című kötetének előszavában Reményik Sándor Rákosi Viktor regényét (Elnémult harangok) citálva írja: a „lázálmot” „százszorosan meghaladó valóságot” kellett megérni; „Transsylvánia elsüllyedt és harangjai elnémultak”; de „Isten különös kegyelméből, elváltozott, elfinomult, átszellemült hangon” az elnémult harangok mégis megszólalnak a mélyből („gyászban győzelem”), s hogy az ő könyve ennek az atlantiszi „harangjátéknak” „egy pici lélekharangja”. A címadó emblematikus költemény megrázó motívumainak („Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország, / Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. /…/ Magyar hajósok, hallgatózzatok, / Ha jártok ottfenn förgeteges éjben: / Erdély harangoz, harangoz a mélyben”) reminiszcenciája alakítja 1996-ban Szőcs Géza sóhajos versének (Ti boldog hajósnépek!) szuggesztív képzettársításait:
ti szerencsés hajósok,
gondoljatok a népre
mely itt lakozott egykor
csak nem tudta, mivégre.
2009-ben egyik előadásában pedig mintegy „credóként” (Köszöntő) hangoztatja a költő: „Támogatom a magyart a magyartalannal szemben és az embert az embertelennel szemben, a bölcső pártján állok a koporsóéval szemben, a megszólaló harangok pártján az elnémult harangokéval szemben.” És 2018-ban a fiatal (és ugyancsak kolozsvári) költő, „a transzszilvanista örökség vállalását” (Márkus Béla) sem elhárító Papp Attila Zsolt verseskönyvének címe: Az atlantiszi villamos. Benne pedig Az erdélyi tenger című költeménye utal az elődökre és tanúsítja az ihlető, visszhangzó motívumok invenciózus és kimeríthetetlen továbbírási lehetőségeit: „ez itt egy tengerország, / a vízmélyek felé sodródó / elsüllyedt, megtalált városállam /…/ ott vár a sok atlantiszi ember: / Hunyadi M., Bethlen G., Mikes K. / meg a számtalan nevesincsen / mélytengeri írnok, vendégek / Tengerkolozsvár és Vízierdély / időtlen jelenidejében.”
•
Megmaradás, reménytápláló kegyelmi vigasztalódás és lélekerősítés: továbbra is ezek a szüntelenül, váltig áhított eszmények és kapaszkodók a kisebbségbe szorult, de az egész magyar kultúra számára is. S a bizakodás a trianoni sorstragédia megítélésének érdekfölötti tisztaságában és méltányosságában, vagyis az igazságtalanság feltétlen belátásában és valahai orvosolásában. A sorvadás idején is fohászkodva – Szőcs Géza imádságos szavaival – a Fennvalóhoz, ki
folyton-folyvást föltámasztva minket
összegombolod rajtunk újra s újra
életünket, mint meleg, piros inget –
Isten, köszönünk mindent;
s ha elrejtőznél egyszer
a végtelen időben,
templomi, festett képen
vagy kifaragott kőben:
kérünk, Miatyánk, engedd
hogy megtaláljunk téged
egy kukoricaföldön
vagy Emontekiőben.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
