Önig; Rest ember lévén

Önig.

König??

Nem tudom, meg akartam-e a világot változtatni valaha.
Alighanem (többé-kevésbé) igen; természetes
becs(?)vágy ez tizen-, huszonévesen.
Ma már azt is túlzott (naiv és butuska) célkitűzésnek érzem:
afölött őrködni, hogy a világ ne változtasson meg
engem. („Annyira tökéletes, hogy csak
rontani lehetett volna rajtam, talán még én sem voltam.”)

Egy ellenállást (nevezhetjük akár elvnek, bár ennél
kétesebben csengő, lejáratottabb szó nem sok van)
hitem szerint nem adtam fel: olyan változás darálóján
(plasztikai műtétjén?!) át nem tuszkol a világ, amelyre
(Kant csillagos ege és morál-kompasza)
nem tudom áldásomat adni.

Öregségem zászlói, úszva, lassan,
tanúsítsátok: megmaradtam.

Rest ember lévén

Még nyílnak a völgyben a gíroszos-ajtók,
Még majszolnak ott benn a jó kupecek –
Kósza legyek gyakorolják a szaltót,
De hány néni árul még sós perecet??
Tűntén a nyárnak, ím, ólmos az ősz már;
Lomb s guanó borít köztereket –
Tested, hited és a nyelv sem erős vár
(Mosdat a köd, s én is összemegyek).

Elhull a virág, eliramlik az élet,
És jóllakik vélünk a zord feledés:
Pár év, és az ember a semmibe réved
(Bár van, ki úgy tartja, hogy ez se kevés).
Szánalmas addig, míg űzi a koncot:
Vad foga pusztít és rút könyöke;
Mintha legvégül bizony nem a boncnok
Hajlana szenvtelenül fölibe!

Régen hiánycikk az özvegyi fátyol
(Lagerfeld még lehet vagy Lascana),
Ha lenne is gyász, mely a rögön átszól,
Nem hiszed tán, hogy ott hallatszana?!
Polcot szabadít fel a készletkisöprés,
De űzi Xanaxod a démonokat?
Belakja a pánik a fejben a röpdét,
S hiába horkansz fel, hogy mér’ tapogat?!