Géczi János: A tenyérjós

Művészregény-sajátosságokat szublimáló intellektuális próza több mint háromszázötven oldalon Géczi János A tenyérjós című 2019-es könyve. Világa összetett, bonyolult, ezoterikus hangvételű.

Utánanéztem, mik azok a lágybogarak, amelyeket Judith a zoológiai intézet kevesek által látogatott kutatótermében tanulmányoz, hogy ezáltal – mint később kiderül – valamiféle szellemi kapcsolatba kerüljön Pégyével, egykori élettársával, a bogárfaj tudományos kutatójával. Megtudtam egyet s mást a hasonlóságokról és a különbözőségekről, a mosoly természetéről, a tevék életéről, a törpecsimpánzok szexuális szokásairól és a színspektrumokról. A dobolás művészetének hosszadalmas leírását átlapoztam. Egyik legérdekesebb konzekvencia, ami A tenyérjós olvasásából következett számomra, miszerint túl a posztmodernen is, még mindig erőteljesen kötődünk az idő (az elbeszélés ideje, az aktuális cselekményidő stb.) aspektusaihoz, linearitásához és meghatározottságához, ezért rögvest bajban vagyunk olvasóként, ha ezeket a kapaszkodókat nem találjuk a szövegben, ha a kompozíció (mint Géczi regényének fragmentáltsága) ennek a szabályozottságnak ellenáll. Hasonlóképp keressük az elbeszélt történeti idő emberi viszonyait, ezeknek kiismerhető hálózatát, és elveszettnek érezzük magunkat a regényben, ha ez nem rajzolódik ki egyértelműen előttünk. Eredményesek az olvasásban csak akkor és attól a pillanattól lehetünk, amikor végre „elengedjük” ezeket a kötött­ségeket, felhagyunk a „ki, kicsoda, mikor és hol” kicetlizésével.

A regény kívülálló elbeszélője Judith, a józsefvárosi jósnő történetét meséli el 89 rövidebb-hosszabb elbeszéléstöredékben, fragmentumban. A regény címe kezdetben félrevezető lehet, hiszen a jövőre vonatkozó szemlélet és tudás ígéretét veti fel, miközben a főhős, a képzett pszichológus, s az elbeszélés jelen idejében tenyérjós szolgáltatást végző Judith csak és kizárólagosan a múlttal, saját és korosztálya történetével foglalkozik; a múltat igyekszik megérteni és feltárni. Ehhez a szabályos múlt idő mellett a főszereplő ténykedésének, lelki állapotának, gondolatvilágának és kötődéseinek (emlék)képeit bemutató részekben ún. elbeszélői jelen időt használ a narrátor (például: „Az elkövetkező hetekben pocsékul alakul a közérzete, és szüntelenül izzad.”), amivel az emlékezés időbeli határait teszi képlékennyé; biztosítja az átjárást és a szabad csapongást a múlt különböző szakaszai, illetve a múlt és az elbeszélés jelene között.

A regény néhány mondatos narrátori bevezetője két olyan momentumot emel ki az elbeszélt időből, amelyek meghatározó fordulatot jelentenek Judith történetében. Az egyik egy referenciális mozzanat: a Ferihegyi gyorsforgalmi úti merényletként ismertté lett 1991-es esemény. A másik pedig „amikor a József utca 18. szám alatti, két embernél többet befogadni képtelen, üzlethelyiségből kialakított jósszalonban megérti az ábrát. Egy tenyér ábrájában azt, hogy az eszement káosznak a rajzolata képes magyarázatul szolgálni.” Az első mozzanat olyan értelemben válik jelentésessé, hogy túlmutat a Magyarországot – életében harmadszor – a kivándorló orosz zsidókkal együtt elhagyó főhős történetén, s a Szovjetunió felbomlásával véget ért nagy történelmi korszak s ezzel egy, az adott kor ideológiájának hatása alatt szocializálódott nemzedék kálváriájának potenciális lezárultát is jelenti. A regény egyes bírálói, illetve olvasói szerint a regény a magyarországi zsidó értelmiség története is, ennek azonban némileg ellentmond, hogy az elbeszélő a regény 6. fragmentumában hangsúlyozza, Judith „nem zsidó származása ellenére” kerül az Izraelbe tartó repülőgépre, miként „nem zsidóként” telepedik le menekültként Jeruzsálemben.

A káoszban keresett rend mint a saját világ, saját élet megértésének lehetősége az a másik jelentésszál, amelyhez Judith történetének frag­mentumai kapcsolódnak, ugyanakkor sokkal több esetlegesség, véletlen (találkozás, felismerés) sőt, fa­talisztikus mozzanat alkotja, mintsem hogy konzekvens rendszerszerűség vagy akár elemi szabályosság is felismerhető lenne benne. Épp ezért – s az elbeszélésben felbukkanó referenciák ellenére is – nehezen állna össze bennünk egy elmesélhető regénytörténet, ha bármilyen okból erre törekednénk. Ugyanakkor mégis kirajzolódik Judith élettörténetének néhány markáns fordulópontja, illetve lokációja: az amerikai tanulmányok, a bakui letelepedés, illetve a jeruzsálemi emigráció életszakasza azzal, hogy ez utóbbi már csak utalásszerűen van jelen az elbeszélésben; nem tudunk meg róla közelebbi részleteket. Az említett helyekre való távozás mindhárom esetben a szülőhely elhagyásának s az addigi egzisztencia feladásának történetét jelenti, hogy mindhárom végpontja is a Budapestre való visszatérés legyen.

Hasonlóképp bizonytalan körvonalúak és karakterűek számunkra Judith családi, baráti és más társas kapcsolatai. Az elbeszélt történet és az elbeszélés aktuális idejében is egyetlen folyamatosan élő társkapcsolata van, a hol barátnőjeként, hol pszichológusként megnyilatkozó Marymarival: „Negy­venegy éve ismerik egymást. Kapcsolatuk némi ingadozással kiegyensúlyozott marad, az időszakonként előállt földrajzi távolság miatt sem változik meg.” Kettejük egymáshoz való viszonyulásának legérdekesebb vonását beszélgetéseik jelentik, ugyanis nem mindig kivehető, hogy a diskurzus, a véleménycsere valós időben történik-e, hogy a Judith monologizáló elbeszéléseit hallgató Mary­mari valóban jelen van-e, vagy csak az asszony által odaképzelt befogadó, esetleg a beszélgetés a múltból került elő a főhős emlékeiben. Miként a lányával, Hannával való, szó szerint értelmezhető távkapcsolata, telefonbeszélgetései is igen furán hatnak, főleg mert rendre az asszony ébredésével érnek véget. „Más meg a kutyájával beszél. Vagy önmagával” – hangzik végül az utolsó, a 89. fragmentumban megjelenített rövid – feltehetően önmagával – folytatott beszélgetésben, ahol ki is mondja, amit eleinte csak sejtünk, majd bizonyosságot is nyerünk róla: „De hiszen a lányod rég halott.”

A találkozások váratlanok és véletlenek Judith életében, az identitások bizonytalanok: arculat-, arc-, hit- és nemváltás is jellemzi őket. A buszrobbantásban megsérült nő, aki helyett utazik majd Jeruzsálembe, teljesen új, az átültetések és műtétek miatt megváltozott arccal jelenik meg előtte egy pesti kávéházban. Marymariról korábban elmondja az elbeszélő, hogy „Judith pedig annak bizonyítékaként szerepel Marymari életében, hogy számára is létezik múlt. De hogy miért éppen Judithba zártan, az sosem foglalkoztatja”, illetve a barátnő arról gondolkodik, hogy „milyen viszonyban is van ebben a pillanatban Marymari az ő maga Dénesével”. A szálak összekuszálódnak, kiderül, hogy Marymari, Judith és Pégyé egy furcsa szerelmi háromszög szereplői, Marymari valójában Judithtól szereti el Pégyét, aki élettársként, szeretőként is többször felbukkan az életében, hogy végül egyéjszakás kalandként váljon fiúgyermeke nemzőjévé. A 74–76. fejezetekben aztán teljességgel kibomlik számunkra Marymari története, aki transzneműként élt az egyébként nem meleg (miként maga sem!) Pégyével fél évtizedet, Judith volt élettársával, mégis szakításuk után változtatta meg fizikai értelemben is a nemét.

Judith férje Szásából lesz Ajazzá, azaz oroszból hithű muszlimmá, azerivé. Gyermekükről viszont kiderül, hogy mégsem ő, hanem Pégyé az apja – válásuk után a bíróság mégis a – nem vér szerinti – apának ítéli. Ő bukkan fel az immár jósnővé lett Judith életében váratlanul, legalábbis az asszony meg van győződve róla, ezt olvassa ki a tenyeréből, hogy a szalonjában megjelent turbános, idegen férfi az ő elvett, elveszített gyermeke. A regény szinte tobzódik az ilyen valószerűtlen találkozásokban: Pégyé például – bárhova is távozzék – a világ bármely pontján és helyszínén felbukkanhat Judith életében, egy tevevásáron, valahol Keleten éppúgy, miképp az ő neve jön elő a zoológiai intézet lágybogarakat tároló kutatórészlegében is. A nő egy-egy ilyen váratlan felismerés hatására rendszerint elájul. Olykor rövid időszakaszokon belül többször is. Természetesen e jelenségeknek lehetnek ésszerű magyarázatai: Pégyé nemzetközi hírű rovarkutató, elképzelhető, hogy a világ több táján is felbukkan, miként az is, hogy a terület legjelentősebb kutatójaként a rovartár az ő gyűjtéseiből áll össze. Judith ájulásai pedig vérnyomás-­ingadozá­sá­nak is betudhatók. A regény kibontatlan és ellentmondásos, rejtélyes vagy megoldatlan szálai, illetve történései (pl. a felnőtté lett fiú megjelenése) azt is sugallhatják vagy jelenthetik számunkra, hogy az őt ért traumák miatt lélekben instabillá lett asszony (hiszen folyamatosan lelki segítséget kér pszicho­anali­ti­ku­soktól, terapeutáktól) képzeletének szüleményei (miként a lányával folytatott telefonbeszélgetések is).

A kortárs magyar regényirodalom palettáján, pontosabban: világában gyakran szerepel, tema­ti­zálódik az idegen, illetve az idegenként, a más helyett vagy más szerepében megjelenő hős jelensége (Márton László Batsányija a Minerva búvóhelyében, vagy aTestvériség-trilógiában több szereplő, Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényében Soliman és Kazinczy is idegen testként identifikálódik, Szilasi László A harmadik hídjában a főszereplő és az elbeszélő kiléte kérdéses, Végel László regényhősei egyszerre bűnösök/gonosztevők és áldozatok stb.). A tenyérjós szereplői viszont kettős identitással, illetve történettel rendelkeznek. Sajátosan önreflexív mozzanata a regénynek, amikor arról beszél az elbeszélő, hogy Judith legtöbbször több, de legalább két könyvet olvas egyszerre: a választott olvasmányt és szövegközi vonzatát, illetve eredetijét és magyar fordítását is. Épp olyan többszörös képet alkot magának ezáltal, miként a világ képe, illetve az események valósága is többszörösen, többféle perspektívából nyilatkoznak meg számára és számunkra is.

A rendszerváltás során szerepet kapott, majd később talaját és meggyőződéseinek szellemi fogódzóit elvesztő értelmiségi korosztály történetét beszéli el a regény, ezért nem meglepő több refe­renciális mozzanat, megtörtént esemény szerepeltetése benne. Életszerűtlennek egyedül talán csak Ajaz története hat a regényszövetben, ami nem más, mint a baltás gyilkos esetének beiktatása az elbeszélésbe. Nemrég olvastam egy bestsellernek szánt dokumentumregényt (Robert Yugovich: Roncs­gyár), amelyben ugyancsak megjelenik ez a szereplő. S noha egy volt elítélt börtönélményeiről szól, amelyekben valóban szerepelt ez a személy, még ilyen kontextusban is hiteltelennek éreztem megjelenítését. A Géczi-regényben mindenképpen az, legalábbis indokolatlanul „durva” referencialitás.

Nehéz olvasmányként hat, így indul A tenyérjós olvasása, hogy aztán a szabályossághoz ragaszkodó olvasói rutinunkat felülírva, végül igen lendületesen „sodródjunk” tovább világában. (Athenaeum, 2019)