Tamás Menyhért: Trianon szédületében

Valamikor a nyolcvanas évek elején került a kezembe Tamás Menyhért Vigyázó madár című kisregénye (ahogy szerző fogalmazott: költemény-prózája), s ezt követően kezdtem kutakodni a szerző más művei után, és így szereztem meg egy korábban kiadott verseskötetét (Messzülő ég). Mivel akkoriban épp felhagytam az írással, mélyen egyetértettem a szerző által megfogalmazott gondolattal, miszerint „…a szép versek kora lejárt hovatovább a jó verseké is” (Minthogy). Mindez közel negyven éve történt, s talán el is feledtem volna, ha a költő új könyve kapcsán nem keresem elő ezeket a régi köteteket, nem lapozom fel, és nem bukkanok rá az akkor aláhúzott sorokra.

Árnyaltabbá válnak – és némiképp más megvilágításba kerülnek – azonban a mondatok, ha hozzátesszük a Vigyázó madár máig szóló üzenetét: „Amíg a dógok nincsenek a rengyükön, addig a szavak sem lehetnek.” Márpedig nincsenek rendjükön. Sok a hiány, a fájdalom, a kérdőjel, a mulasztás, a rendezetlen, tisztázatlan és kibeszéletlenül maradt probléma.

Tamás Menyhért – aki az irodalmat valamiképp a lelkiismerettel társítja – életművében folyamatosan visszautal ezekre dilemmákra. Írásaiban eddig is folyamatosan emléket állított őseinek, bukovinai székely származásának, vándorlásokkal tarkított sorsának. Ezúttal a Trianon-évforduló kapcsán gyűjtötte egybe mindazon költeményeit, amelyek kapcsolódnak a család és a magyarság hányattatástörténetéhez. A verseket átszövi a múlt stigmáinak jelenre gyakorolt hatása. A felvillantott képek, múlttöredékek nem szimpla emlékek, hanem a tudatba, az életrendbe beépült valóságelemek, amelyek száz vagy kétszáz év után is jelen vannak, éreztetik hatásukat.

Tamás Menyhért a „hazának hitt haza” (Bukovina) szülötte. Azé a földé, amely a székelység múltjában nagy traumát jelentő Mária Terézia-féle drasztikus beavatkozás, a mádéfalvi székelygyilkosság, a siculicidium okán lett kényszerlakhelye az otthonát elhagyni kényszerülőknek. A legenda szerint a híres hadvezér, Hadik András közbenjárására találhattak itt menedéket az üldözöttek. Ezért is őrzik emlékét településnevek (Hadikfalva, Andrásfalva). Hadikfalva a költő szülőhelye. Otthont azonban mégsem jelenthetett számára, hiszen a csa­ládnak 1941-ben el kellett költöznie. Ennek a kényszerű kitagadottságnak állít emléket a Hadikfalva emlékoszlopára című verse: „Bukovina, mit vétettem, / hogy én benned nem élhettem. // …Rög, rögöm, / azért születtél / hogy visszafogadj.”

A két otthontalanság között azonban más vihar is lesújtott erre a népre – mégpedig az I. világháborút lezáró békediktátum, amelynek következményeként hazájukat is elvesztették, idegen ország polgárai lettek. A magyarság sorstragédiája nem is a háborús vereség, szögezi le a költő – hiszen veszíteni emelt fővel is lehet –, hanem a behódolás, a megalkuvás, az önfeladás: „Szívemig mar a vérző gondolat: / egy nemzet nincs megalázva azzal, / hogy legyőzték… / Nem a vesztés a bukás, / hanem a lemondás” (Versailles – 1). Ezt a súlyt cipeljük, ez a teher mardossa a költőt is, s így lesz ez „Gyászlepel. / Kiénekelhetetlen ének!”

Noha minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy felkeresse Trianont – írja –, mégis elzarándokolt Versailles-ba, és végigjárta a gyilkos nagyhatalmi döntések helyszíneit. Feloldódás azonban nem következett, a szívet-lelket préselő érzés ugyanolyan fájdalmas maradt, mint amit a francia településnév hangalakja is sugall: „Versailles / vér könny / vert száj” (Versailles – 2).

A bukovinai székelyek megpróbáltatása nem ért véget Trianonnal. Jött az új háború, az újabb menekülés. Először 1941-ben kényszerültek arra, hogy átköltözzenek a visszacsatolt délvidéki Bácskába – a „darázsfészekbe”, ahogyan a költő a Horthyvárának is nevezett Bácshadikfalvát jellemezte egy vele készített interjúban –, majd a háborús fordulat nyomán három év múlva el kell hagyniuk a bácskai otthonukat is: „Dobszóra riad az utca, a kertvég, / utunkat megint ég alá szegelték – /… / Temetőhosszig csángál az út? / Hazajut, hazajut, ha oltalmadba fut” (Bácskai ég).

A Trianon-strófák címet viselő ciklus darabjai nem is annyira a történelem okozta sebek, a kiosztott pofonok fölött keseregnek, hanem azt vizsgálják, hogy él-e még a magyarságban az életösztön, a megmaradni akarás ereje, és lehet-e még ebből az örökös vándorlásból „hazatérő öröm”: „Nem lehet annyira fáradt a lélek, / még ha vesztésére is ébred, / némulásra fogja magát. // Nem lehet annyire renyhe a lélek, / még ha fojtására is ébred, / négyelésre hagyja magát” (Nem lehet). A nép, amely túlélte a középkor nagy háborúit, megvédte magát (és a keresztény Európát), nem adhatja fel: „ezer esztendeig találtál menedéket, / találj most is” – szögezi le a költő (Íjas ideggel).

A Beszegzett ég alatt című verses krónika részletei ezt a folytonos úton levést örökítik meg: „Vánszorgó kocsik hosszú sora / mentünk sehonnan valahova / döcögtünk sárban úttalan utakon / a beszegzett ég alatt vakon / amerre vitt vezetett a nyom / keresztül a csont-halottakon / felsebzett répaföldön át / ahol a fákig nőtt az iszonyúság / szürke koponyák kövekké dermedők / köröttünk betemetetlen temetők” (Temetetlen temetők). E nép sorsába beleégett a mádéfalvi tragédia. Üldözte – s újabb és újabb menekülésre kényszerítette – századok után is: „meddig e téboly e vak futás / ad-e a sors e népnek valami mást / átlőtt szárnyakkal meddig kísér / az alvókra zuhant mádéfalvi éj” (Fájdalmaink rétje).

Ezt támasztja alá az Édesanyám, Kiss Emerencia kapcsos könyvéből című költemény fájdalmas sóhaja: „Kétrét hajlott az életem, / Elhagyott főd egyik felem, / Áhított főd másik felem, / Közötte meg hót mag terem.” S ami még szomorúbbá teszi a helyzetet, hogy az egykor útnak indulók közül a hazaérkezés reménye már csak a költőnek adatott meg: „egyedül én / maradtam / a kapunyitásra” (Hazajáró patkó).

A hányatott sors azonban nemcsak a bukovinai székelyeket sújtotta. A trianoni átok – ha más formában is – a 20. század közepén megismétlődik. Mert a hazát nem csupán a határok átrajzolásával lehet elveszíteni. Kiűzetéssel is. Ezért is ajánlja a felvidéki „Kismácséd, Tardoskedd és más hazahelyek űzötteinek” a Talpatlan is állnak című versét, hiszen ők is elvesztették otthonaikat, s e tájról is „testvérszó szakad át”.

A sors keserű fintora, hogy a Délvidékről menekülésre kényszerített bukovinai székelyek abban a két határ menti megyében (Baranya és Tolna) találnak menedéket, ahonnan a hatóságok az évszázadok óta ott élő svábokat elűzték. Így lett Tamás Menyhért népe „üldözöttből az üldözöttek otthonába költöző jövevény”. A történelem nem ismeri a „mi lett volna, ha” kérdését, Tamás Menyhért azonban erre is kísérletet tesz sváb származású pályatársának, Kalász Mártonnak ajánlott versében: „beteg édesanyád / mellé telepednék, ráolvasóim- / mal rádgyógyítanám fogyó / arcát, te pedig édesanyám dal- / lamától remélnéd: kiénekelhe- / tő; igazulásához énekelhető / a világ!” (Ha akkor).

Lehet azonban a sors bármilyen kegyetlen, „csak az aszályos embernek nincs reménye” – véli a költő (A remény továbbírása). Persze a remény fenntartásához az is szükségeltetik, hogy a megtapasztaltakból okuljunk. Ebben a megkergült világban különösen szükség van használható tájolóra, hogy el ne tévedjen az ember. „Van, ahol úgy tartják: / Nyugat a halál iránya – / nekünk bizonyosan az!” (Hármasok). De a legfontosabb mégis a kinyújtott kéz, a nyitott szív: „ajtót nyitunk, / ajtót nyithatunk, / száműzött, / a száműzöttnek” (Mikes Kelemen hazatérő-kápolnája).

„Keresem, s még sokan sokáig keressük a legkézenfekvőbbet: honnét, milyen mélyről forrásol a hűség” – fejtegeti Illyés Gyulának ajánlott versében. Hűség a szülőföldhöz, a nyelvhez, a gyökerekhez. Szemlélete már akkor sem számított kordivatnak, de Tamás Menyhértet nem befolyásolta a „későn­kelők kórusa”. Marad, ami volt. Őrző.

Ezt támasztja alá a záró ciklus egyik verse is (Szem-tükreim), amelyben tízévenkénti visszatérő „vizsgálatok” (rápillantások) diagnózisait előtárva leszögezi: „nincs, / nem lehet mentségem / a felejtésre”.

Gyakran elhangzik, hogy nem a múlton kell búsongani, nem a sebeinket kell nyaldosni, hanem előre figyelni, lehetőséget keresni, jövőt építeni. Erre a felvetésre fogalmazza meg nem kevés keserűséggel válaszát a költő: „emelem, emelném a fejem, / se út, se irány, / csak a billenő kontinens, / vesző- és veszkődő hazatáj, / ahol már ahol sincs”, és „bőszült tébolyára készül a / Világ” (Lendülne). Ahelyett, hogy a múlt köveire építkeznénk, a rombolás, a pusztítás, a mást akarás idejét éljük.

Emlék- és ünneprombolásban is tudunk nagyot alkotni: „Pajzzsal, vízágyúval, masz- / kosan résel, zabszem-hős pa- / rancsolói újjá- és újjászülik a ren- / det, igazgatják fölénk Európa / elnyűtt takaróját” (Rések). Az üzenet ugyan nagyon is konkrét esetre utal, ugyanakkor azonban világossá teszi, hogy új Trianont készít elő, aki tovább csonkolja, pusztítja nemzetét. Mert „Nincs valahol, csak az itt, / és nincs majdan, csak a most – /…/ e hazátlan haza a Hazám!” (Nincs valahol).

Tamás Menyhért költészetét messzemenően meghatározta a hányatott gyermekkor és a származástudat. Az időbeli távolság sem torzítja az emlékeket. A visszatekintésből fölsejlő párhuzamok – a személyes vonatkozású emlékek és az önmagát ismétlő történelem (a bukovinai székelység rendhagyó sorsa és a 20. század két apokalipszise) – szolgáltatják a versek alaptézisét. Ez határozza meg a témát, a gondolkodásmódot és a nyelvezetet is. Vallomásos líra ez, amely versbe sűríti a kivetettséget, a megalázottságot, az árvaságot. Ugyanakkor igyekszik ébren tartani a reményt.

Írásaiban a múltba hajlás nem cél, hanem eszköz az önmagával és a világgal való szembenézésre. Az emlékek őrzése a hűség elengedhetetlen kelléke. A hűség pedig az egyetlen garancia a megmaradásra. S bár e kötet verssűrítményeit tömény veszteségleltárként is megélhetné az olvasó, mégis inkább figyelmeztető jelzésekkel ellátott útmutatót vehetünk kézbe.

„1940-ben születtem Bukovinában – és még nem érkeztem haza…” – nyilatkozta fanyar iróniával egy interjúban a költő. De talán mindannyian örökös úton lévők vagyunk. Vágyjuk a megérkezést, a találkozást, a kiegészülést. „Ahogy a csonkolt test, / a csonkolt táj is egészét sajogja” (Zúzalékok).

Érzelmekre ható, izgalmas versválogatást lapozgathat az érdeklődő olvasó. Szerencsére a szép versek kora mégsem járt le. S ennek épp Tamás Menyhért költészete adja bizonyítékát.

(Nap, 2020)