Lukács Sándor: Földi szokásaid

Nagy igazságtalanság, hogy a több műfajban alkotó művészek csak az egyik, a közvélekedésben meghatározónak tartott működési területükön kapják meg az igazi elismerést. A másik: mostohagyerek. Többnyire jóindulatú közömbösséggel figyel rájuk a „szakma”, vagy rutinszerű álizgatottsággal értekezik róluk a média. Mint önálló teljesítmény azonban alig kap figyelmet. Jellemző, hogy az eredeti költői világot, versnyelvet teremtő Kondor Béla verseit nem szokás befogadni az irodalmi értékek közé, aki még tud róluk, az is inkább egy képzőművészpálya járulékának tekinti. Arra sem emlékszem, hogy bármely filmkritikus méltatta volna Pilinszky János teljesítményét, ahogyan Bódy Gábor Psychéjében Kazinczy Ferencet megjelenítette: elismerést legfeljebb a rendező telitalálatnak minősített szereplőválasztása kapott.

Lukács Sándor verseivel sem foglalkozik érdemeihez méltó módon a kritika, pedig ha nem színészként, hanem költőként vált volna ismertté, ez a kötete irodalmi eseménynek számítana. Új kötete, a Földi szokásaid sokkal több mint figyelemre és elismerésre méltó kaland: azt bizonyítja, hogy Lukács Sándor élvonalbeli költővé érett. Ez nem valamiféle fordulat, hanem beváltása annak, amit tehetsége ezen a téren ígért. Kétségtelen, hogy nem azért ír verseket, hogy megújítsa a magyar költészetet, mégis, ami a legfontosabb, megtalálta a maga eredeti költői nyelvét. Színészi munkája természetessé tette, hogy ez a hagyomány csiszolta magyar költői nyelv: pazarlás volna, ha nem élne ezzel a kivételes lehetőséggel. Persze lehet hivatkozni hatásokra, párhuzamokra, mesterekre, Babitsra, József Attilára, Szabó Lőrincre, Pilinszkyre, Kálnoky Lászlóra, Rába Györgyre, Lator Lászlóra – de egyikükhöz sem lehet kizárólagosan kötni. Így éppen a rokonítás-kísérletek gazdag névsora bizonyítja eredetiségét. Az ő költői nyelve a magyar költészet századai formálta versnyelv, ami attól válik eredetivé, hogy a maga természete szerint beszéli. Van azonban egy olyan vonása ennek a nyelvhasználatnak, ami összefügg Lukács színészi, versmondói lényével. Minden verse szinte követeli, hogy elhangozzék, ahogy egy zenemű is akkor kezd élni, ha megszólaltatják, és nem akkor, amikor kottája papírra kerül. Lukács verseinek cezúrái, csöndjei is aligha rögzíthetők írásban, tagolásuk, sortörések önmagukban keveset mondanak elmondásuk tempójáról, a szavak és sorok közti csendről.

Lukács Sándor költészete, mint általában a költészet, egy töprengő ember gondolatainak, hangulati-érzelmi állapotának rögzítése. Előző kötetének nyitó szavaival éppen erről szólt: „Mindent hagyj el, ami jelzi / hogy fontos és különleges vagy. / Mutasd fel úgy az arcod, ahogy / a szél megborotvált egy téli hajnalon.”

Ezt teszi ezúttal is. A 2018 és 2020 között született versek uralkodó hangneme elégikus, ami természetes, hiszen többségükben jól érzékelhető az elmúlás problematikája – ha nem éppen kifejezetten ez a témájuk, amiben már ott van az első, tavaszi koronavírus-riadó. Elmaradtak a színházi előadások, fellépések, a karanténviszonyok nemcsak egy ismeretlen fenyegetést tettek közvetlenül érzékelhetővé, hanem időt is biztosítottak annak végiggondolásához. Így aztán nemcsak fölerősítették az idő múlásából következő számvetés szándékát, a földi létezés végességére adható válaszok keresésének érzelmi és szellemi kihívását, hanem időt is adtak gondolkodásra, versírásra: a kötet verseinek kisebbik fele ebben az időszakban keletkezett. Lukács verseiben a mulandóság témája nem vezet szorongáshoz, nem (fájdalmas) búcsúzkodás, nincs benne szorongás, szomorúság, halálfélelem. Gondolkodásának tárgya az élet színpadának előadását záró végszó utáni csend, annak kivételesen telített némasága. Ennek a tartalommal telített hallgatásnak titkait fürkészi verseiben Lukács Sándor, mulandóságélményét ennek az élethez kötése határozza. Azt mondja: lehet ugyan, hogy mulandóságunk az élet lezárultával válik nyilvánvalóvá, de maga élet sem más, mint folyamatos elmúlás, amelynek során véges anyagi létünk az örökkévalóság birodalmába költözik.

Jellemző, hogy verseiben a leggyakoribb természeti jelenség a szél vagy a széllel kapcsolatos más tünemények, mint a vihar, az eloszló köd, ott van a versek talán a felében, jelezve létünk illékonyságát, megfoghatatlanságát, egyúttal markáns megjelenését és sokszínűségét. A természeti valóságban szél csak akkor létezhet, amikor fúj – csak fogalomalkotó képességünk tudja megállítva is létezőnek feltételezni. „Ha kétséged / támad, gondolj arra, hogy mit érez a szél, ha / gallyakat hajlít, és mit, ha észrevétlen a / bokrokban lapul” – mondja Lukács Sándor. E sorokból is látszik, hogy a természet kivételes szerepet kap verseiben. Nem úgy, mint általában a táj- vagy természet-leíró, -ünneplő versekben, hanem mint költői világának (egyik) alaprétege, közege, képi nyelvének kihagyhatatlan része. Számára a természet nem olvasmányokból, természetfilmekből, a mai környezet- és természetvédő divat nyomán átvett, jól használható irodalmi motívumrendszer, hanem valóságos élmény, személyiségének része. A sokat megidézett szél, a vonuló-tornyosuló felhők, az alkonyi és a hajnali égbolt, a viharok, a ködök, a napsütés, a fény, a víz, úgy általában az őselemek, a fák és a sokféle növény, maga a minket körülvevő kozmikus tér, a csillagokat rejtő ég nemcsak körülvesz minket, hanem kölcsönösen részei vagyunk egymásnak. Ez a világ minden elemében él, elmúlásunk is csupán időleges visszaköltözés a leegyszerűsített anyagi-ásványi világba, hogy aztán idővel – ami a kozmosz végtelensége, azaz az örökkévalóság birodalma számára talán nem is létezik – ismét valamiféle biológiai értelmű létezés legyen belőle. Ebben a rendben azonban, és ez már Lukács Szent Ferenccel megerősített panteizmusa felé mutat, angyalok is kapnak helyet. (Velük szemben feltűnően gyakori az egyszerre valóságos mitikus kígyómotívum megjelenése.)

Mindez azonban csak háttere-anyaga annak az összetett bölcseletnek, fogalmiságnak, aminek szövevénye lesz maga a kötet egésze. Mert e sokféle motívummal, képpel, metaforával Lukács a maga erkölcsi és metafizikai rendszerét építi. Aminek, ahogyan erről esett már szó, kulcsélménye az elmúlás, a „vagyunk és aztán nem leszünk” kérdése. Erre utal a kötet címadó versében, a Földi szokásaidban is. Egy másik világba, dimenzióba költözés (ahogyan Krúdy mondta: az egyik jajsötét veremből egy másikba lépés) a csak ebben a világban megtapasztalható léthez képest változás, de nem megsemmisülés. Hogy a folytatás mi lesz, nem tudhatjuk, de azt igen, hogy mi ér véget. „Ha felszámolod majd földi szokásaidat, / nehéz lesz tovább nélkülük.” Amihez hozzáteszi: „Lelkiismereted / kísér el csak végig. De ami addig dologra / késztetett, céltalan ábránddá válik.” Vagyis az a földi létezés utáni másik végtelen (ahova költözni Szent Ferenc szavával csupán átkelés, a kifejezést Lukács Sándor is használja) felülír mindent: a tér és idő végtelenjéhez (az örökkévalósághoz) mérve mutatkozik meg minden evilági törekvés jelentéktelensége.

Kosztolányi szerint ha nem volna halál, művészet sem volna. Nem volna filozófia sem, és annyi más, a halál nélküli élet nem volna emberi élet. Ez a sejtelem mindenütt ott van e kötet szövevényében: abban, ahogyan szinte minden vers arra a titokra keres választ, hogy életünkben miként találkozik össze a véges a végtelennel. Lukács Sándor nem teszi fel a „lenni vagy nem lenni” hamleti kérdést, viszont kimondatlanul a lenni és nem lenni Szent Ferenc-i válaszát adja rá. A végső kérdésre adott felelet azonban nem válasz az odáig vezető bizonytalanságra, kételyekre. Nem válasz arra sem, hogy miként megy végbe a majdani átkelés, hogyan működik majd maga a szeretet. Ezért teheti fel társának a költői kérdést: „De ha felettem, ez a csillagokkal teliszórt / Szerkezet egyszer majd rám zuhan, el tudnál-e / fogadni magad mellett, egy ennyire ziháló férfit?”, vagy önmegszólító versben (ezek egyébkén igen gyakoriak költészetében) ezért írhatja: „Aztán már semmin se csodálkozik, mint ahogy az éjszakák / sem csodálkoznak a spalettán, amit az ember behajt”, vagy „térjünk nyugovóra, / és ne nézzük tovább vakolatlan, / nyers formáját a halálnak”.

Ha Lukács versvilágának sajátos természetéről szólunk, észre kell vennünk költői filozófiájának eredetiségét is. Az elmúlásra természetélménye (is) segít megnyugtató választ adni, mert úgy gondolja: az emberi létezés a természet és a kozmosz végtelenségének egy fázisa, a világ volt és lesz nélkülünk is. Ha ezt tudjuk, fölfedezzük azt is, hogy a kozmosz részeként halhatatlanok vagyunk, egy folytatódó, örök történet részei. De ember létünkből következően azt is tudnunk kell, hogy „A vergődő időből minden kihull, / ami nem fénylő és maradandó, / utána füst és üresség marad”.

Vagyis a kötet középpontjában nem valamiféle halálélmény áll, nem az elmúlásról, életsiratásról van szó, hanem sokkal fontosabb dologról: a végtelennel való találkozásról. Ez adja e versek távlatát. Amit gondolhatunk istenkeresésnek, de Lukács Sándor (egy vers kivételével) kerüli ezt a fogalmat. Alighanem azért, hogy elkerülje a vele kapcsolatos közhelyeket. Inkább csak utal e feladat megkerülhetetlenségére: „Bár súlyos igéket / cipelsz és könnyűvé lenni csak nélkülük tudnál / őrzöd magadban titkaidat” – mondja.

Színpadi szereplőként költészetében irtózik a teatralitástól, és mert saját felszólításának semmiképpen nem engedelmeskedne, finom iróniával biztatja magát: „Mielőtt legyőz vagy fölemel / az önfeledt kétségbeesés, / válassz ki párat / utolsónak szánt szavaidból.” Úgy gondolja, hogy az utókor előtti pózolásnál több a hallgatás, a könyvek üresen maradt oldalai. Szerinte „A kérdésekre mindig csend a válasz. Mert hallgatni is csak bölcs dolgokról lehet.” Vagyis azt mondja: azok a kérdések, amelyek megválaszolhatók, valójában csak a rejtvény érdekességének szintjén vannak jelen. Igazi kérdés csak az, ami megválaszolhatatlan, vagy aminek megválaszolásához „emberen túli tapasztalás” kell. Ezért meri leírni: „Ha meghívást kapsz egy másik világba, ne halogasd elfogadni”, és ezért mondja: „hogy ezután mi vár majd, nem tudhatod. Mert a megbizonyosodás a legvégső ajándék.”

(Nap, 2020)