Vidéki áttűnések

(I)

Milyen kitartóan el tudom kerülni
az embereket most, mióta elrejtőztem a világ elől,
és a növényekre, állatokra több a gondom,
nincs saját házam vagy lakás, amire büszke lennék,
de ha a szüleim kertjében ér a reggel, a fák leveleit
számolgatom, az erezet mintájában elveszek,
vagy hajnali edzés vár, és egy titokzatos madár
hangja süvít át a szürke csöndön, a futások,
valószínűtlen meneküléseim közben. Magam vagyok
a szerelemmel. De megváltozott minden. A rettegés
a holnaptól nem jön, de van fájdalom, ami körém épül,
áthatol ruhán, bőrön, a szkafander anyagán, és hideg,
mint homályló vallomások, mindegy, ki mondja, miért
és kinek, nem is mondja, csak elképzeltem.
Fogod a kezem, amíg felmelegszik, beleheli
a párát az üveg.

(II)

Az üvegasztal sarkán lement a térded,
alig látsz a fájdalomtól,
zsémbes vagy velem,
aztán elnézést kérsz, sokadjára,
én pedig megvigasztallak, magam helyett
tanácsaimat és segítőkészségemet küldöm
a csatába, holott nem nyersz, és nem nyerhetek.
Szerelem vagy, tiszta és nehéz, olyan,
amely óvatlanul körbefonja napjaink.
S bár esténként két vert sereg túlélői kvaterkáznak,
ártatlan arcú kadétok, akik közös ágyba,
nagy tudással fekszenek, holnapra elfelejtik,
melyik lábbal induljanak, tükörben nézzék-e,
mit mutat.

(III)

Ezekben a vidéki magányokban volt időm,
hogy megtanuljam a fájdalom és a szeretet nyelvét,
lehessek képzelt és valós beteg,
és tudjam, mi az a felelősség, ami alól,
hiába próbálkozom, nem tudom kivonni magam.
Sajgó derékkal és ropogós csigolyákkal ébredtem
a hatodik nap reggelén, de nem volt kedvem
visszabújni sem, mert otthontalanságot árasztott
a paplan meleg. A téli tájra hagyatkoztam odakint,
sokáig csak bámultam, odaveszett az arcom is az üvegen,
de az utolsó pillanatban egy kávéfőző lett hangosabb,
sistergéssel töltötte meg a szobát, oszlatta fel a merengéseket,
a túloldalról pedig már integettél: kezdődjék hát az ember,
ez az ő története.