Szöllősi Mátyás: Illegál

Bár új kiadónál, az előző kötetekhez hasonlóan dekoratív és letisztult borítóval jelent meg Szöllősi Mátyás legújabb – sorban a harmadik – prózakötete, amely két kisregényt tartalmaz. A fotográfusként is ismert szerző fényképének felhasználásával készült fekete-fehér fedőlap a fejjel lefelé fordult világra, valamint a kisregényekben bekövetkező közúti balesetekre is utal úgy, hogy – ellentmondásos módon – közben valamiféle hideg nyugalmat, merengő hangulatot áraszt. A könyv első története, a Vendégjáték az író debütáló prózakötetében, a Margó-díjas Váltóáramban megjelent egyik elbeszélés továbbírása, kibontása. A szöveg legnagyobb része egy párbeszéd, amely egy harmincas védőügyvéd és egy huszonéves zongorista között zajlik. Utóbbit gyilkossággal vádolják, az ügyvéd feladata pedig az ő védelme. A beszélgetésből egy rossz irányba indult este, egy újgazdag villában rendezett parti képe bontakozik ki, de nemcsak a gyilkosság éjszakáját ismerhetjük meg, hanem a kerettörténetben az ügyvéd életébe is bepillanthatunk: zaklatott szerelmi kapcsolat, súlyosan beteg apa és állandó időhiány uralkodnak benne. A két férfi, az ügyvéd és a roma zongorista találkozása nemcsak egy kihallgatási jegyzőkönyv, hanem jóval több, a beszélgetés nagy távlatokat nyit, mindkét résztvevőt megismerhetjük, és azt is láthatjuk, hogyan hatnak egymásra az alig néhány órás találkozás során. Az is hamar egyértelművé válik, hogy társadalmi státusuk, anyagi helyzetük különbözősége ellenére sok mindenben hasonlítanak, és éppen ezért képesek tükröt tartani egymásnak. Egymásra gyakorolt hatásuk persze főleg az ügyvéd szempontjából válik láthatóvá, a történetnek ugyanis ő az elbeszélője, az ő gondolataiba, belső világába lehet a leginkább betekintést nyerni. Jó párbeszédet írni nem könnyű feladat, egy teljes kisregényt felépíteni rá valószínűleg még nehezebb. Szöllősi szereplői azonban egy percre sem válnak hamissá, beszélgetésük hiteltelenné vagy erőltetetté – a dialógus jó ütemű, életszerű, és ami nem kevésbé fontos, képes maximálisan lekötni az olvasó figyelmét. Az este végiggondolása, az egymást követő események feltárása, a végkifejlet felé haladó rekonstrukció krimire emlékeztető elemei mellett a lélektani folyamatok visszafogott ábrázolása is jelen van. Nemcsak a bűntény elkövetésének előzményei, részletei válnak ugyanis láthatóvá, hanem az események, tettek mögötti motiváció is, amely sok különböző réteg egymásra épülése után válik egyre erőteljesebbé, és vezet el végül a tragédiához. A nők elleni erőszak, a fajgyűlölet, a drogok, a pénz irányította értékrend mind-mind megjelennek ebben a kifordult erkölcsű világban, és hatással vannak a kiszolgáltatott, végül saját dühét fékezni képtelen fiatal zongoristára. A krimikben rejlő izgalom és a lélektani analízis egymásra vetülése nagyon jót tesz a szövegnek, magával ragadó, szinte letehetetlen. A legvégső csavarhoz érve azonban nem „oldódik meg” a szituáció, hanem a kisregény egy különleges megoldással, narrációs trükkel magára hagyja az olvasót, fokozza bizonytalanságát. Szöllősi szövegeinek korábban is ismerős megoldása volt a félbehagyás, a megoldás látszólagos hiánya, ez esetben azonban talán a korábbiaknál is technikásabb: a szöveget lekerekíti és keretezi, az mégsem fejeződik be, s így az olvasó kétségei között magára marad.

Az Illegál második, címadó kisregénye más terepre kalauzol, ebben az írásban egy harmincas férfi fut össze váratlanul egy régi barátjával, és ennek hatására visszaemlékszik kamaszkorának egyik legfontosabb eseményére, egy graffitis barátokkal együtt végrehajtott vonatfestésre és annak körülményeire. A graffitis szubkultúrába kalauzol az írás, de a visszaemlékező részekre a jelenből történik reflexió, így a férfi jelenbeli helyzetébe, állapotába is bepillantást nyer az olvasó: megtudja, hogy a főhős házas, egy budai multicégnél robotol, és bár nagyon vágyik gyerekre, ez nem adatik meg neki. Ezt a boldogtalannak, monotonnak tetsző életet állítja hirtelen más megvilágításba egy találkozás, egy közös emlékezés, és az első kisregénnyel ellentétben itt a happy end felé indul a végkifejlet.

Mindkét kisregény egy-egy hosszúra nyúlt délután története, néhány óráé mindössze, amelyekből azonban kibomlik a múlt egy-egy jelentőségteljes eseménysorozata is. Bár a szövegek témája nagyban eltér, mégis sok kapcsolódási pont kínálja fel magát. A gyilkosság és a graffiti festése (bár természetesen össze sem hasonlítható mértékben) egyaránt törvényszegés, „illegális” tevékenység. Mindkét szöveg főhőse harmincas évei közepén-végén járó férfi, olyan korú hősök, akik már nem fiatalok, de még nem is idősek, még az életközépi válság előtt állnak, de már érzik annak előszelét. A harmincas évek vége amolyan senki földje, ahogyan a második kisregény főhőse meg is jegyzi: „Harminckilenc vagyok, vagyis eldönthetetlen, hová is tartozom.” A hősök életkora mellett erős összekötő kapocs még, hogy mindkét szöveg egy találkozás, egy múltra vonatkozó beszélgetés története, valamint az is, hogy mindkét találkozást egy közúti baleset előz meg (elsőnek résztvevője, másodiknak csupán szemlélője a középponti hős), amely mintha kizökkentené az eseményeket, kiugrasztaná a mókuskerékből a monoton és céltalanul szaladó időt, és ettől a megszokottból való kieséstől hirtelen átrendeződne a világ, más perspektívából válnának láthatóvá a dolgok. A hétköznapi megszokásból és rutinból való „kiesés” segít az ügyvéd hősnek és a multinál robotoló főszereplőnek is abban, hogy új nézőpontból nézhessen saját magára, múltjára, jelenére. A történetekben fontos összekötő motívum még az eső, a részleteket masszává áztató csepergés vagy zuhogás, amely metaforikusan a megtisztulás, az újrakezdés jelölője is lehet. Szöllősi eddigi pályáján egyébként is nagy hangsúlyt kap az eső, a köd (például a Simon Péter című regényében), az időjárási jelenségek szerepet játszanak az atmoszférateremtésben, és szinte minden esetben szimbolikus jelentést is hordoznak.

Mindkét kisregényben feltűnő és fontos „szereplők” az okostelefonok, és rajtuk keresztül fontos témává válik a kapcsolattartás megváltozott módja. Látható, hogy az állandó üzenetek, a visszajelzések megszokott és elvárt gyorsasága milyen feszültségben, állandó stresszben képesek tartani az egyént. A Vendégjáték hőse az idő szorításában él, sok munkája mellett kevés ideje jut beteg apjára, aggódó anyjára, nővérére, és válságban lévő kapcsolatára is. Folyamatosan sakkozik az idővel, bárhol is van, állandóan szorong, mert közben mindig valahol máshol is számítanak rá. Okostelefonja ezt a szorítást folyamatosan hangsúlyozza, szinte félóránként kézzelfoghatóvá teszi. Az Illegál főhőse sem tud nyugodtan beszélgetni kedvenc kiskocsmájában, mert tudja, hogy felesége otthon várja, ezt folyamatos üzeneteivel jelzi is. A kommunikációs felületek sokasodása szinte lehetetlenné teszi az elidőzést, a belefeledkezést, mintha azt üzenné, mindig máshol vagyunk, mint ahol lennünk kellene; és éppen ezért soha nem lehetünk igazán ott, ahol vagyunk. Pedig a szövegekből az is kitűnik, hogy az okosesz­kö­zökön keresztül történő kommunikációhoz képest mennyivel mélyebbek tudnak lenni a valódi találkozások és az igazi beszélgetések.

Bár Szöllősi szövegeiben eddig is adódtak utalások a jelenkori társadalmi állapotokra, úgy tűnik, mintha ezúttal határozottabban indult volna el ezen az úton. A napjainkban játszódó kisregényekben hangsúlyosabban bukkan fel a társadalomkritikai él, legyen szó akár a cigánykérdésről, a könnyűdrogokról, a graffitizésről, fajgyűlöletről vagy akár arról, mennyivel inkább a kommunikáció virtuális terében élünk a valódi helyett. Az első kisregény főhőse konstatálja leendő védencével kapcsolatban: „…közben azon töprengek, mennyire érzékeny, és milyen jó megfigyelő a srác, és hogy ezt a két tulajdonságot egyszerre jól kezelni nem egy könnyű feladat.” Ez a megállapítás nagyon jól illik a szerzőre is, akiben az érzékenység (akár lélektani, akár társadalmi kérdések vonatkozásában) és a kiváló megfigyelőkészség kombinációja ráadásul kiváló arányérzékkel, szerkesztési kvalitásokkal találkozik. Az erősen lélektani és egyben társadalomkritikus mondandó egyszerű, sallangmentes formába íródik, Szöllősi úgy varázsol, hogy nem látjuk a varázslatot, nem tolja előtérbe a trükkjeit. Olyan tiszta a vonalvezetése, olyan egyszerű, visszafogott a szövegalakítása, hogy elsőre talán fel sem tűnik, hogy milyen írói tudás és milyen sokrétű problémafelvetés szunnyad ezekben a hihetetlenül szerény, és éppen ezért rendkívül elegáns és puritán szövegekben.

(Helikon, 2020)