Barnás Ferenc: Életünk végéig

Barnás Ferenc 2006-ban lépett be a kortárs kánonba. A szegénység okozta sebeket feltáró harmadik kisregénye nem olyan kegyetlen, mintA nagy füzet (1986) Kristóf Ágotától vagy Borbély Szilárd Nincs­telenek-je (2013), de éppen elég emberi fájdalom sűrűsödik A kilencedikben. A nagy érzelmek közvetlen megszólaltatását kerülő Barnás ekkor még kiváló dramaturgiai érzékkel játszik az olvasó érzelmeivel. A gyermekperspektíva, a drámai cselekmény, a feszes mondatszövés lebilincselő. Néhány év ábrázolása is elegendő ahhoz, hogy rálássunk a tizenegy gyereket nevelő család viszonyaira. Az én-elbeszélés a jelenidejűség élményét hozza, melyben az önéletrajziság és a fikció szétszálazhatatlan feszültsége vibrál.

A negyedik Barnás-regényben (Másik halál, 2012) már nincs valódi cselekményszál. Hőse egy magasan kvalifikált értelmiségi, aki teremőrként dolgozik. A mindent megfigyelő hős kényszeresen járja a tereket, együtt él a műalkotásokkal azon a háromszáznegyven négyzetméteren, amelyre egy budapesti galériában ügyel. Minden érzés, benyomás, fényjáték, interakció rétegzetten hat a tudatára. A műteremben lévő képek és testek lassan-lassan feloldják a válságban lévő hős magányát és frusztrációját. Az ide-oda kalandozó tudatáramlás a tárgyak és az emberek viselkedésére vonatkozó megfigyelésekből áll. A folyamatos (ön)reflexivitás és elemzés ellenére a Másik halál mégis a ki nem mondás, az elhallgatás regénye, hiszen a látványon való gondolkodás mindig arra szolgál, hogy elfedje a valódi drámát, az elbeszélő ideg-összeroppanásának a kiváltóokát.

A „mondatról mondatra építkező logika” (Másik halál) elvetésének hátterében a második regény, a Bagatell (2000) áll. Barnás már ekkor kísérletezni kezd a linearitás felfüggesztésével. Az elbeszélő hős a jelen tapasz­talati síkjáról fokozatosan fedi fel a lapjait, a közelmúlt eseményeit. A befogadó előtt mozaikosan tárulnak fel a jelenhez (a következményekhez) elvezető előzmények. Ugyanakkor sok a megválaszolatlan kérdés, a tudásunk korlátozott és részleges. A regény hatásának lényege a várakoztatás. A cselekménytelenség miatt el-ellankadó figyelmet mégis sikerül fenntartania, mert az elbeszélő – múltanalízise során – lassan adagolja az információkat. A tér bejárható, a tárgyak leírhatók, a fények játéka szintén, de a gondolat mindig elbújik, és hogy nincs semmiféle katarzis, az csak a végén derül ki. Miközben Barnás figyelmét leköti a dolgok megfigyelése és megragadása, azaz a forma, addig a szereplő belső gondoltvilága rejtve marad. Az én-elbeszélő, tudatosan vagy sem, de felültet minket, ám addigra már fogságba is ejtett.

Az Életünk végéig (2019) című ötödik regény ott veszi fel a történet fonalát, ahol a Másik halál elejti. A már ösztöndíjakat nyert, sikeres íróra – aki immár biztonsági őrként dolgozik – rátalál a szerelem, amit a Másik halálban még csak a kiállítóterem üvegfala mögül szemlélt. A Lilnek ajánlott regény címe egy hiányos közhely, ugyanakkor kíváncsivá tesz minket, hogyan lesz kijátszva. Utal az Életünk végéig tartó kapcsolat melletti elköteleződésre; az apa karakterére, amely a halála után is megfejtésére vár; továbbá az elbeszélő, A kilencedik gyermek küzdelmére a gondolkodás lehetőségéért és elméletei megformálásáért.

Az Életünk végéig nem hozza meg a kívánt narratológiai fordulatot. Barnás nem tudja szintetizálni az előző művek jó megoldásait, ezért egy nagyon hibrid alkotás születik. Egyfelől folytatja a család- (A kilencedik), másrészt az egzisztencialista tudatregényt (Másik halál), de nyelvhasználat és strukturáltság terén messze az előzők színvonala alatt marad. Az önéletrajzi fikció egyik szála az anya halálának okait fejtegeti, illetve az apa jellemét, a másik szál az elbeszélő és Lil kapcsolatát. Ezekhez tapadnak hozzá szervetlenül a felnőtté vált testvérek teljességgel érdektelen, kivonatolt életrajzai, sőt Lil családi kapcsolatai is. Majd a szöveg utolsó egyharmada egy egzotikus helyszínen játszódik, messze a családtagoktól, akikhez azért még hősünk visszakanyarodik, hogy kivonatolja az unokák sorsát is. Dacára a fantáziátlan címnek, az idealizált szerelmi történetnek, a tört szerkezetnek, a felhígult nyelvnek, amely többször közhelyességbe fullad, azért mégis kiáll ebből a regényből néhány jól sikerült mondat: „A szabad ember támasztékok nélkül éli az életét.” „A tudat az öntudatlanság állapotában is van, szitál.” „Éveken át olyan gondolatokkal éltem, amelyek nem fedték a valóságom”; „absztrakt fájdalomra volt szükségem, és ebből is csak annyira, amennyi formában tartott a filozófia és az esztétika terepén”. Olyan, mintha Barnás folyamatosan a kifejezésmódért küzdene, nem pedig a gondolatokért.

Az elbeszélő korábban kiadott műveinek a tartalma és visszhangja a család életére is visszahat: „foglakoztatott a kérdés, hogy volt-e összefüggés a H:M-ben szereplő szövegek és apám halála között”. Az elbeszélő a maga korábbi műveiről (az Onto­ge­neia című regénye kivételével, amely A kilencedikkel azonosítható) szívesebben beszél úgy, mintha azok esztétikai vagy filozófiai írások lennének. H:M című munkájáról, amely a Másik halállal azonosítható, például tanulmánykötetként. Ezzel azt sugallja, hogy a regény számára másodlagos termék, a kívánt mű és tartalom valójában bölcseleti jellegű lenne. A regényírás pótcselekvéssé minősül. A narrátor az egzotikus helyszíneken is inkább Nietzschére gondol, aki befalaztatta szobája tengerre néző ablakát, hogy tudjon gondolkodni.

Már a Bagatell óta izgatja a fantáziánkat az, amit Barnás a térről mond, és a Másik halálban kifejt. A műalkotásoknak térbeli kiterjedést tulajdonít: a zene képeket, látomásokat indít el, a tér pedig megőrzi a benne lévő emberek reflexióit. A műalkotások fizikai jelenlétükön túl is ott maradnak a térben, miként a látogatók hozzájuk kapcsolódó érzései. Ezt érzékeli a benne lévő teremőr. Innen a kényszeresség a képek megragadására, amely a világ megismeréséhez vezet. Az elbeszélő figyelme egy mániákus emberé: „Amióta az eszét tudta, mániákus megfigyelőnek számított” (Bagatell). Az utolsó regény hőse szerint a tudatalattinkban képként születnek meg a gondolatok: „a tudatot nem mondatok, nem dallamok, de még csak nem is érzések töltik ki, hanem egyes-egyedül képek, képfoszlányok”. Ám a kifejtésre váró elmélet keresi a formát, ennek híján töredékesen marad a szövegben. Végül a narrátor is lemond róla, az olvasó pedig csalódik ezen a téren, illetve továbbra is vár a kifejtésre. Talán majd egy másik kötetben.

A kilencedik től az Életünk végéig kibontakozik egy önéletrajzi mozzanatokból építkező próza, amely az első regény ( Az élősködő, 1997) kivételével tetralógiaként is olvasható. Az elbeszéléstechnikák sokszínűsége és a regények egyenetlensége viszont az egymásra rétegződő szövegek regényfolyamként való értelmezése ellen szól. Az Életünk végéig megreked a köztességben, A kilencedik és a Másik halál narratológiai megoldásai között, a korábbiak folyománya, de semmiképp sem esszenciája vagy szintézise.

(Kalligram, 2019)