„Egyedül vagy hát megint a holddal s a fákkal, / ahogy az előember egyedül volt az éden / menstruáló gránátalmafái között, // feje fölött az ég kiterjedésén világító napállattal. / Versed fölér a Koponyahegy tetejére a / jelentés keresztjéhez: beteljesedik. // Társaid immár az írástudatlan, néma kövek” –írja Tőzsér Árpád új, Lélekvándor című kötete záró versében. Az „írástudatlan, néma kövek” talán nem is hallják, és – főleg – meg sem értik ezeket a sorokat. Legfeljebb tudomásul veszik, hogy jelen van valamiféle létező, entitás, amely beszél hozzájuk. Beszél, akkor is, ha mindaz, amit mond, csak néma kövek süket csendjére talál.
Tőzsér Árpád a korábbi köteteiben is hangsúlyozottan kapcsolódott ahhoz az irodalom- és művészettörténeti hagyományhoz, amelyik valahol az idők kezdetében gyökeredzik. Vagy hogy pontosabbak legyünk, az európai kultúrkincs alapjaihoz, így például az ógörög, a hellén mitológiához, valamint mindahhoz az örökséghez, amely a mai napig meghatározza a gondolkodásunkat itt, Európában.
Ha Tőzsér korábbi köteteinek témáját és kötetcímét vizsgáljuk, láthatjuk, hogy mennyire fontosak voltak számára a fentebb említett tudások, hagyományok. A Genezis című kötet (1979) természetesen kapcsolódik a későbbi Leviticus címűhöz (1997). És nem is kellene említeni, hiszen egyértelmű, hogy mindkét kötet arra a zsidó-keresztény hagyományra épít, abból táplálkozik, amely a Bibliában, illetve a Tórában jelenik meg, vagyis az Ószövetségben, illetve Mózes könyveiben, és amely hagyomány a ma még létező európai gondolkodás alapja.
Nem véletlen az sem, hogy az Erről az Euphorboszról beszélik című, 2015-ös kötet, amely a szerző összegyűjtött verseit tartalmazza, szintén a klasszikus műveltséghez, művelődéstörténethez és mitológiához kötődik megjelölésében is. Többek között ahhoz az Euphorbosz nevű trójai hőshöz, aki – a legenda szerint – elsőként sebezte meg Patrokloszt, azt a görög harcost, aki vállvetve küzdött Akhilleusszal. A legendából tudjuk, hogy Euphorboszt végül maga Menelaosz öli meg, a spártai király. Mindez már önmagában szépen mutatja a szerző érdeklődését az ókor iránt. Ennél azonban fontosabb még egy tény: Euphorbosz, a trójai hős, akit az Összegyűjtött versek címébe helyez Tőzsér, maga is „tovább él”, hiszen Püthagorasz, a „számok atyja” önmagát a trójai hős reinkarnációjának tartotta a legenda szerint. Tehát a „lélekvándor” már itt tetten érhető.
Feltehetjük – persze – a kérdést: Ez még a korábbi vagy éppen a későbbi Euphorbosz? Talán mégis az írnok Euphorbosz, akiben maga Tőzsér Árpád ismerhető fel? A kérdéseink egyelőre maradjanak megválaszolatlanok.
Tény, hogy a reinkarnáció, vagyis a lélekvándorlás ennek a kötetnek az alapvetése, alapfogalma. Éppen a „számok atyja”, vagyis Püthagorasz adja ehhez az alapfogalomhoz a megfejtést. Az Összegyűjtött versek, vagyis az Erről az Euphorboszról beszélik című kötet címadó versében erről Tőzsér így ír: „Erről az Euphorboszról beszélik, hogy / a lélekvándorlás hitét is ő csempészte be / Hellászba, Ázsiából, s ő maga később / Püthagoraszban s másokban öltött újra testet.”
Ha ezeket a sorokat olvassuk, megértjük szerzőnk sajátosan „szédelgő” világát. Magyarázatként idézhetjük mi is Hérakleitoszt, ahogy a szerző is idézi a Lélekvándor című verse mottójaként: „Püthagorasz – korának legokosabb embere és legnagyobb szédelgője volt”.
Püthagorasz tehát Euphorbosz, a trójai hős reinkarnációja, ő maga nevezte magát annak. És itt még nincs vége a „lélekvándorlásnak”, ugyanis létezik egy második – sőt, egy harmadik – Euphorbosz is, nevezetesen „Maximus lovag írnoka”, aki „az időszámításunk kezdete után, Augustus császár korában él”. Ez az „írnok”, ez a második Euphorbosz már a szerzőnk 2001-es Finnegan halála című kötetében megjelenik, ott mondja el „monológját”, amelyben kifejti, hogy miután „marad hát az ataraxia s a carpe diem / vigasza az ember lusta ebként hasal az ég és föld labirin / tusának a nyílásánál, s várja a sötét kotorékból ki-kikuk / kantó kövér vagy sovány alkalmakat. s jó dráma helyett / rossz filozófiát ír”, akkor inkább már „ideje lesz önkéntes / száműzetésemből nekem is visszatérnem, s az irodalom / és szellem új műhelyeiben is illőképp tájékozódnom”.
Euphorbosz – az első és a második is – természetesen maga a szerző, Tőzsér Árpád, aki „szédelgő” is egyben, de mindezeken túl írnok, krónikás, és persze „trójai hős”. Meghúzódik valamiféle „várban”, és jegyzeteli mindazt, amit lát, tapasztal maga körül. Teszi ezt elképesztő műveltséggel, háttértudással, irodalmi és művelődéstörténeti tájékozottsággal.
A „lélekvándor” szerző, Tőzsér Árpád Püthagoraszként „szédeleg” egyik „testből” a másikba. Ha kell, Decimus Iunius Iuvenalis, az ókori szatíra mestere álarcát ölti magára, és megírja a maga „juvenalis”-munkáit, ha kell, Anatole France regényhősének, Maurice d’Esparvieu-nak a szerepében jelenik meg, és az őrangyal, valamint az Isten és a Sátán metamorfózisáról elmélkedik – látszólag „regényhősként”, valójában nagyon is Tőzsér Árpádként.
A „Lélekvándor” szerzőjének, „szédelgőjének” ezer arca van, és mindegyik arc mégis a sajátja. Ebben a kötetben megjelenik a fentieken kívül Arany János, Stendhal, Jékely Zoltán, Szomory Dezső, Tandori Dezső, Kosztolányi, Villon, Csaplár Vilmos, Grendel Lajos, vagy Thészeusz, sőt Michel Foucault, és ez utóbbinak az ürügyén René Magritte és még sokan mások, és megjelenik a kínai–japán versforma, a távol-keleti filozófia, valamint a Jin-Jang-egység gondolata.
A fentiek alapján nyugodtan elmondhatjuk, hogy Tőzsér Árpád igazi poeta doctus, a kifejezés legnemesebb értelmében az. Költészetünkben Babits Mihály volt a 20. század poeta doctusa. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy Babits után Tőzsér is megkaphatja ezt a kitüntető jelzőt. Ugyanakkor magányos is. Tőzsér magányos poeta doctus.
Miért is magányos? Mert a költészete folytonos utalás, vagyis épít az olvasó ismereteire. Verseinek olvasása akkor jelent igazi élményt, ha a szerző jelzéseit, finom üzeneteit értjük és vesszük, ehhez pedig szükséges az a tudás vagy annak a tudásnak egy része, amivel maga a szerző rendelkezik. Olyan versek esetében, mint a mostani kötetben található Piroska szerelme, amely Arany Toldi szerelme című elbeszélő költeményére játszik rá, viszonylag könnyű dolgunk van, azért is, mert Arany és a Toldi friss élmény lehet minden magyar olvasó számára, és azért is, mert a verstörténés erotikája, mosolyt fakasztó játékossága önmagában is lebilincselő. Ugyanakkor azonban Tőzsér – mint említettem – ezer arccal bír, az ókortól napjainkig nagy előszeretettel utal bárkire, aki az egyetemes vagy éppen a magyar művelődés-, irodalomtörténet része. Mégis, a legszívesebben az ókor klasszikusait, illetve világát idézi meg, amely klasszikusok és világ már távolabbi lehet a mai olvasótól, mint akár a Toldi, így a teljes megértés esetlegesen csorbát szenvedhet. Nem beszélve arról – és ez az igazi kihívás Tőzsér költészetében! –, hogy a szerző variációi, áthallásai, utalásai igen sokszor korántsem egyirányúak, vagyis egy-egy vers esetében nem mondhatjuk azt, hogy most csak ezzel a hagyománnyal játszik el költőként, és csakis ezzel az eggyel, hanem nagyon sokszor egyszerre több dologra, több különböző ismeretre is utal. Csak egyetlen példa: amikor Foucault-t megidézi, akkor az a mondat, hogy „Ce n’est pas Michel Foucault”, nyilvánvalóan René Magritte-ra is vonatkozik, mintegy „összekacsint” ilyenkor a szerző a képzeletbeli olvasóval.
Az utóbbi évtizedek magyar irodalmából egyedül Tandori Dezsőt lehet említeni, aki hasonló módon emeli be szövegeibe a világirodalmat, a művészetet, a hagyományt, a klasszicitást és a modernitást. Tőzsér Árpád tudatos költő, poeta doctus, aki tudatosságával, utalásrendszerével olyan világot hozott létre, amely igazi szellemi kihívás napjaink kissé sivár valóságában. Ahogy a záró verséből már idéztük, „írástudatlan, néma kövek” veszik körül az ő költészetét, amely költészet súlyosan, hatalmasan és rendkívüli ismeretanyaggal emelkedik ki korunk kissé elszürkült, sokszor nárcisztikus alanyi lírájából.
Tőzsér Árpád jelentőségét felmérni éppen e közeg miatt szinte lehetetlen. Az irónia, a pastiche, az áthallások, a klasszikusok előtti főhajtás és azok felmutatása, valamint üzeneteinek naprakészsége okán ez a líra – a maga monumentalitásában – mindig is megkerülhetetlen lesz a közeli és a távoli jövőben egyaránt.
(Napkút – Kalota Művészeti Alapítvány, 2019)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
