Hideg fény; Túlélők

Hideg fény

Hideg neongömb fölöttem a nap.
Világít, de nem forrósítja fel a kertet.
Mostanában, amikor villanyégőt
vásárolunk, hosszan válogatjuk,
hogy milyent vegyünk. Nem csak
az erősségéről van szó, bár azt is
aggályosan megnézzük, hiszen
nem mindenhova kell százas,
van úgy, hogy elég a hatvanas, sőt,
esetleg a negyvenes is. De Anna
például nem szereti a hideg fényt,
és bevallom, míg régebb egyáltalán
nem figyeltem, hogy hideg-e
vagy meleg, az utóbbi időben
csakis meleg fényű villanyégőket
használunk. Persze ez csupán
illúzió. Úgy értem, hogy a sárgás
fény melegít, de csak képzeletben.
Mert egyébként színekről van szó,
semmi másról. A fehér fény pedig
talán a havas tájat juttatja eszünkbe,
és megborzongunk, miközben egy
szál ingben vagy blúzban járkálunk
a jól fűtött szobában. Nem tudom,
be kell-e csapnunk magunkat.
Most is éppen téli fény van odakint.
Beragyogja a reggeli deres füvet.
Szikrázik tőle a hófehér házfal.
Csak láthassam a várakozó
fákat, madarakat, embereket!
Csak világíts nekem, téli fény! Van
még annyi erőm, hogy elképzeljem,
amint a lassan szétáradó forróság
feltámasztja fagyott hazámat.

Túlélők

Ismét itt vannak a varjak. Bevallom,
örülök nekik. Nem hittem volna, hogy
hiába üldözték el őket az épülő lakótelep
közeléből, úgyis erőre kapnak megint,
és talán többen is lesznek, mint eddig.
Reggel hét óra körül érkeznek a házunk
fölé, mint egy rikácsoló fekete felleg.
Látszólag összevissza, külön-külön
röpködnek, mégis egyetlenegy közös
akarat mozgatja ilyenkor mindegyiket,
le sem szállnak, szét sem szakadnak,
mintha ezernyi varjú szemével nézné
valaki, hogy mi van odalent, és közben
pontosan rögzíti a pillanatnyi helyzetet.
Egy félóra múlva már sehol sincsenek.
Később visszatérnek kisebb csapatokban
vagy magányosan. Néha széttört dióhéj
hever az udvar kövén. Pedig a közelben
nincsen diófa. Úgy látszik, megfelelő
ez a hely. Ez is. De néha gurul a szélben
erre-arra egy egész dió is. Felvesszük,
letörüljük, szétroppantjuk, megesszük.
A varjak dióját. Vagy egy ismeretlen
diófáét. Vagy az Istenét. Az ördögét.
A miénket. Ez már csupán értelmezési
kérdés. Hogy üzenet legyen belőle.
Ide-oda járunk az emberré válás útján
mi is, a túlélő varjak is. Megpróbál
mondani nekem valamit egy sötét felhő,
a végén már kiabál. De nem értem.