De vajon miért pont a hódokra esett a szerző választása? A kézenfekvő kérdésre a szövegek szoros olvasása során egyfajta motivikus folytonosságból tűnik kirajzolódni a válasz: a novellák többszörösen összetett, állandó jelzővel emlegetett, „kis úszásigényű, apró testű” hegyi hódjai rendre visszatérnek, fel-felsejlő, valójában ellenőrizhetetlen jelenlétükkel mindvégig titokzatosan meghúzódva az epizodikus történetek hátterében. Üsse fel az ember a legkülönbözőbb lexikonokat és állatanatómiai szakkönyveket, az az enigmatikusság, ami ezt a fajt és alfajait körüllengi, nagy potenciált jelenthet egy szépirodalmi szerző kezében is. Érdemes mégis röviden elidőzni ezeknél a közelebbről megvizsgálva mégiscsak különleges élőlényeknél, akik az emberi és az állatvilág kényes, ingatag együttélésének – jó okkal – eklatáns példájául szolgálhatnak. A hódok a bioszféra önfenntartására képes állapotához járulnak hozzá gátépítő, ennek következtében környezetformáló szocializációs(nak is nevezhető) tevékenységükkel, csakhogy – az emberektől félreeső életmódjukból is fakadóan – a faj a 19. századtól napjainkig folyamatosan küzd kihalása elkerüléséért. Az 1850-es években szabályos irtóháborúk folytak ellenük, arról nem is beszélve, hogy az idők során több szempontból is csábítóvá váltak a vadászok számára – elsősorban húsukért és prémjükért, továbbá a szépségipar és a gyógyászat is hasznosítani tudta és tudja a pézsmájukat. A kisebb-nagyobb negatív körülmények és hatások ellenére elterjedése manapság abszolút jellemző Közép-Európára és Észak-Amerikára egyaránt; elsősorban a magasan fekvő hegyi patakok mentén – éjszakai életmódjukból kifolyólag igen ritkán – találkozhatunk velük.
A rájuk boruló homály tehát egy fikcionalizált térben is jótékonynak mondható, amelyet Vincze hamar felismer, és a bevezető írásban rá is mutat arra, hogy a szerzői intenció miként tudja alkalmazni a tudásnak ezt a fajta hiányát vagy részlegességét. „Hosszas szemlélődés eredményeképp arra a következtetésre jutottam, hogy itt a Castor fiber egyik már rég kihalt rokona élhet, talán a Trogontherium minutum valahogy fennmaradt példányai, melyeket egyszerűen a hegyi hód névvel illettem.” A szerzői döntés önkényén és a fiktív világalkotás, a megnevezés esetlegességén túl ugyanezen novellában, néhány sorral lejjebb arra is rávilágít az elbeszélő, hogy saját megfigyelései sosem válnak bizonyító erejűvé, sőt, az a fajta belemerülő érdeklődés, ami mozgásban tartja e diegetikus világot, egy külső nézőpont felől a normalitás megkérdőjelezésével is járhat. „S minthogy hiába is lestem őket, a csobbanáson kívül egyetlen kézzel fogható bizonyítékkal sem sikerült szolgálnom jelenlétükről, és mire felbukkantak a fák között a falu háztetői, lassan már közröhej tárgyává váltam.”
A részt vevő, belebocsátkozó szemlélődés a novellák értelmezésének egyik kulcsát adhatja: ez az attitűd válik vezérelvvé, amely a kamera narrátori-közvetítő objektív jelenlétét és a táj, illetve a tájban az ember és egyéb élőlények kevéssé passzív, mint inkább önműködő, egyúttal szubjektív jellegét hivatott érzékeltetni. A kérdésfeltevésig eljutó írások éppen amiatt nem jutnak tovább a kibontakozásban, mert az a fajta tűnődő, kontemplatív, a látvány megképzésében érdekelt és ekként érvényesülő optika egyúttal megkonstruálja önmagára szabott korlátait is. Az apróbb megfigyelések a környezettel összhangban, arra finoman rezonálva, bizonyos részleteket elrejtve, visszavonva, más részleteket pedig rendkívüli, atmoszférateremtő erővel elénk tárva bontakoznak ki. „Nem látom a napfelkeltét, a hajnal fákra mázolt színeit. Városban élek. A közeledő őszt érzem mostanában, néha látom a naplementét. A külvárosi társasházi lakásom teraszán meg-megfúj a városszél felől érkező szellő, kicsit megkavarja a teraszról belátható udvar állottságát, majd a másik oldalon, a kerítés fölött elillan.”
Megpróbálhatjuk felvázolni az írásokból a kötet topográfiáját: azt fogjuk látni, hogy számos magyarországi és Erdélyre, illetve a Székelyföldre emlékeztető tájrészlet elevenedik meg, feldúsítva a fantázia elemeivel. A régiók között elsősorban Donkó Lőrinc, „a nyurga lábú erdészgyerek” közlekedik a hódok felkutatása céljából. „Minthogy korábban már részt vett egy, az apró testű, kis úszásigényű hegyi hódok elleni akcióban, országos hírnévre tett szert, őt hívták bárhová, ahol gyanítható volt a rágcsálók ismételt feltűnése.” Az író alteregójaként is értelmezhető, központi figura – erre a kötetzáró novella egyértelmű választ ad – némiképp a hódokkal analóg módon teremt folytonosságot a szövegtérben. Az ellepleződő tudás, a rejtélyben maradó és elmagyarázhatatlan vagy nyelvileg ki nem fejezhető felismerések birtokosa ő, egy társadalmon kívüli karakter, akinek természeti megfigyeléseit „senki sem akarja meghallani”. De mivel az egész kötet felfogható úgy, mint egy felskiccelt vázlat valami jövőbeni nagyobb témához, így az ő alakja sem rajzolódik ki kellő mélységeiben. Mindeközben jó néhány szöveg referenciális beazonosíthatósága hiányzik, az elbeszélői pozíciók is váltakoznak, de ezek a váltások csak ritkán okoznak zavart, mivel a lazán egymáshoz fűződő történetek nem igénylik ezt a típusú behatárolhatóságot. „A helyek behelyettesíthetők, tanulni kell ezt, és nem ragaszkodni hozzájuk. […] Jelen lenni, talán ez a tömör összegzése mindennek, a helyek felcserélhetők, bejárhatók, alakíthatók. És mi is azok vagyunk, csak hagyni kell, legalábbis nem úgy tenni, mintha semmi sem változna, mintha semmi sem történne.”
Markáns tapasztalat, hogy Vincze kötete a peremléten sodródók, az elzárt vagy elrejtőző faluközösségek, a rejtett vízfolyások mentén örökké zsibongó, lokálisan és kulturálisan is nagyon specifikus módon élő, túlnyomórészt határ menti vagy határ által identifikált mikroközösségek világába, „körzeteibe” nyújt betekintést. A fülszövegben – megítélésem szerint kissé könnyedén – odavetett „mágikus realizmus” túlságosan tág fogalomhasználata helyett talán szerencsésebb lenne e kötet esetében (is) egyfajta Közép- és Kelet-Európa-tapasztalat lehetőségeiről beszélni, amelyek a tér- és identitásszemlélet specifikumaiban találhatnak kapaszkodót. Valamelyest törvényszerű, hogy a bizonytalanságban, egzisztenciális kiszolgáltatottságban, megkeseredettségben, a valamin túl-levés tapasztalatában létezés alternatívái legendákat, mítoszokat hívnak elő a múltból és üresítenek ki a jelenben. Így, az emlékezés, a nosztalgia révén és a szorongás megszüntetésére tett rendszeres kísérletek útján kerül különlegesen intenzív kapcsolatba az ember az őt körülvevő természettel, a flórával és faunával, úgymint a tárgyi létezőkkel, valamint a topográfiai entitásokkal is. A szociálisan érzékeny, keserű egyéni sorsepizódoktól kezdve a mulatságos anekdotákon át a mitikus történetekig tendenciaszerűen demonstrálják ezt a szövegek. Példának okáért az öngyilkosjelölt és egy köpönyeg, a zavart alkoholista és egy sarki üzlethelyiség, a szobafestő és egy szoba, de Donkó Lőrinc és a hódok között is efféle, a nyomkövetés és a jelolvasás mentén létesülő, bensőséges viszony alakul ki, amely fantazmagórikus képekben, voltaképpen a „láthatatlan”, ekképp a nem létező szférájában valósul meg. „S ahogy a parkfelügyelők, úgy később A Félszemű Hiúzhoz címzett fogadó törzsvendégei sem hittek Donkó Lőrincnek. Néha már önmaga sem hitte, amit látott. Csupán emlékeiben élt elevenen a hevesen gesztikuláló, magas sarkúban tipegő lány, az erejüket megfeszítve őt követő hegyi hódok és a nyomok, melyek attól kezdve télvíz idején, az első hószitáláskor fura köröket rajzoltak a Lámpási-árok kanyarulatánál a hófehér tisztásra.”
A szerző a kötetben nem titkolja, miféle irodalmi hagyományokat eleveníthet fel az általa képviselt szövegszervező elv, sőt ellenkezőleg, saját írástechnikája lokalizálásával valamelyest fontosnak, megkerülhetetlennek tartja, hogy akár tisztelgés gyanánt, olyan kanonizált irodalmi tekintélyeket szólítson meg ajánlás és különféle intertextuális utalások révén, mint Bodor Ádám vagy Szilágyi István, noha valószínűleg a direkt gesztusok nélkül is eljutnánk ennek felismeréséhez. Az ökonomikusan szerkesztett, magát dinamikusan olvastató könyvecskének mégsem ez a legfőbb problémája, hanem sokkal inkább az az utólagos érzés, hogy a szerzőnek keretező szándéka, motivikus összefüggés-alkotásai és minden egyéb igyekezete ellenére sem sikerült egy lezárt szövegtest benyomását keltenie. Ezenfelül az a hiány, amit valamely téma kibővítésének ígéretével tehetne, éppen a felskiccelt novellák jellege miatt nem válthat ki különösebb érdeklődést az olvasóból, akinek sajnos nem jutott elég idő és tér, hogy bevonódjon a történetekbe. Így, kísérteties módon, az író végül, főhőseinek sorsával némiképp azonosulva, tündöklésüket és bukásuk kudarcát saját maga is megtapasztalja. Ugyanakkor a kérdések izgalma a hegyi hódok rejtélyével együtt velünk marad.
(Lector, 2020)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
