Lapszemle XXXVI.

Kamaszkoromban így oktatott történelemismeretre bölcs nagymamám: Egyik ükapád még a másik ükapád jobbágya volt!

Felmenőim között nagyon sokféle végzettségű, rangú, foglalkozású ember föllelhető: császárhű ezredes, Kossuth-párti földbirtokos, nincstelen földműves, hat gyermekét nevelő ferencvárosi könyvkötő mester, háromezer holdas birtokát egy éjszaka elkártyázó nemesember, falusi műbútorasztalos, tanulatlan gyári segédmunkás, nagylábon élő bárcás kurva, magyar–francia–német szakos középiskolai tanár, katolikus, diplomás budai polgárlány, számvevőségi számtanácsos úr, pénzügyi tanácsos asszony, kuruc, labanc…

Bárcás nagynéném öregkorában szoba-konyhás lakásban szűkösködő pesti házfelügyelő; számvevőségi számtanácsos úr nagyapám fiatalon halott; műbútorasztalos nagyapám önpusztító alkoholista; középiskolai tanár édesapám életemből ötéves koromban halálba hulló katonatiszt; nyelveket beszélő tanár édesanyám hivatalban gürcölő, aktatologató tisztviselő; pénzügyi tanácsos asszony nagy­mamám megfélemlített minisztériumi osztályvezető elvtársnő…

Elindultak valahová, nem oda érkeztek meg.

Színházi ember, író, csepűrágó művészféle családunkban az elmúlt két évszázadban még véletlenül sem akadt.

Kilógok a sorból: tizenkét éves koromban, 1954-ben kezdtem lelkesen színházba járni és „regényt” írni. A Heti Műsorból, a Színház és Moziból minden héten kivagdostam a szereposztásokat, és beragasztottam egy vastag füzetbe. Gyerekkori gyűjteményem és regényem kézirata az évtizedek során elkallódott, már 1961-ben is hiába kerestem kacatjaim között, amikor nagymama halála után egyedül maradtam, s az akkori törvény kisebb lakásba költözni kényszerített.

Aggastyán koromra megtanultam: a múlt – papírok, tárgyak, épületek, kultúrák, országok, nemzetek – olykor nyomtalanul tűnik el, s a sors szeszélye, hogy mi marad meg a tegnap emlékeiből. A füzetembe beragasztott szereposztások régen elvesztek, de egy öreg doboz alján megtaláltam a Heti Műsor néhány szakadozott lapját: 1951. január 26-tól február 1-ig.

A Színház és Mozi 1950-ben vörösre mázolt, de még többé-kevésbé tartalmas, olvasmányos művészeti hetilap volt: kritikák, színházi hírek, kis színesek, művészinterjúk, írók, színészek írásai. Egy ideig még a pesti színházak heti műsorát és a részletes szereposztásokat is közölték. Aztán elvált az „anyalaptól” a Heti Műsor, 1951. januártól már csak néhány lapos, vacak papírra nyomott, igénytelen újságocska.

A Városi Színházban (átépítése után, 1953-ban már Erkel Színház) 1951. január 26-án, pénteken a Rákosi Művek Színjátszó-csoportjának előadása került bemutatásra. Színészt próbáló feladatra vállalkoztak a lelkes műkedvelők: Shakespeare Szent­iván­éji álom című színművét adták elő.

Böngészem a szereposztást. Theseust Dicker Ferenc műszerész játszotta, Titániát H. Bakos Mária XII. ker. tanács tömb fel., Vackort Víg Dezső lakatos, Demetriust Gorics János revizor, Helénát Studeni Irén munkabeíró…

Az előadás rendezője Baksa Soós László, a táncokat Berczik Sári tanította be, tehát a Rákosi Művek színjátszóit az előadásra hivatásos művészek készítették fel. A Sztálin elvtárs legjobb tanítványáról, Rákosi elvtársról elnevezett nagyüzem munkás színjátszói nem vallhattak szégyent a nagyszámú közönség előtt.

Böngészem a szereposztást. Hermina: Z. Holló Eszter gépírónő, Hippolyta: S. Donáth Lili bérelszámoló, Zuboly: Suka Sándor műszaki rajzoló, Puck: Zsurzs Éva bérelszámoló…

Ismerősen csengő nevek.

Holló Esztert emlékeimben látni vélem rövid kék nadrágban, fehér ingben, vörös nyakkendővel az Úttörő Színház előadásában: Timur és csapata. Olvastam 1952-ben a Színház és Moziban a szereposztást, és nem értettem: a színpadon a kisfiúkat miért játsszák nők – Rákosi Mária, Békés Itala, Holló Eszter, Lóránd Hanna. (Megtörtént: az egyik színésznő otthon még minden este szoptatott, s egyszer előadás közben érezte: anyatejben ázik a fehér úttörőing és a vörös nyakkendő!)

Holló Eszter 1951-ben huszonöt éves gépírónő – Z. nélkül – elvégezte a Színművészeti Főiskolát, 1953-ban már diplomás színész, 1957-ben a Vidám Színpad apró szerepekben előforduló tagja; ötvenkét évesen, 1978-ban ment nyugdíjba.

Suka Sándor 1951-ben harmincéves műszaki rajzoló, 1952-ben már diplomás színész, a Nemzeti Színház tagja. 1959-ben tanultam meg a nevét: remek Truffaldino volt, két úr szolgája Goldoni vígjátékában. Nem tudom, milyen műszaki rajzoló lehetett Suka Sándor, harmincon túl mint színész – barátoknak, színésztársaknak Sukici – remek és sikeres.

A Puckot megszemélyesítő, huszonhat éves bérelszámoló Zsurzs Éva három év múlva, 1954-ben szerzett diplomát a Színművészeti Főiskolán, a rádióban töltött éveket követően lett ismert és elismert televíziós rendező. Voltam én egykor évekig bérelszámoló is… – gondolom, néha így mesélt ifjúkoráról, a régmúltról, amikor a csepeli irodában számoszlopok fölé görnyedve arról álmodozott, hogy lesz ő még ebben az országban valaki.

Dicker Ferenc műszerész, H. Bakos Mária XII. ker. tanács tömb fel., Víg Dezső lakatos, Studeni Irén munkabeíró életének további alakulásáról semmit nem tudok.

Nem kutatok, csak emlékezem: nem tudom eldönteni, hogy Gorics János huszonhárom éves revizor nevét tévesen írták a lapban, vagy 1951 őszén mint a Színművészeti Főiskola elsőéves hallgatója döntött úgy, hogy az a hang jobban hangzik egy színész nevében, mint az o. 1953-ban már Garics János is diplomás színész.

A Hippolytát alakító S. Donáth Lili – ellentétben az 1951-ben még fiatalnak tekinthető Garics Jánossal, Holló Eszterrel, Suka Sándorral, Zsurzs Évával – ekkor már negyvenöt éves. Több mint két évtizede bérelszámoló, több mint húsz éve tagja a Csepeli Munkásotthon Színjátszó-csoportjának, és 1951-ben – illetékes elvtársak látták a Városi Színházban a Shakespeare-előadást – egyik pillanatról a másikra lesz hivatásos színész. Azon az őszön már az Állami Faluszínház művésze. Hatvanéves koráig, tizenöt éven keresztül járja színészként az országot. Lehet, hogy Donáth Lili bérelszámoló és színész boldog ember volt?

Zsurzs Éva bérelszámoló, Suka Sándor műszaki rajzoló, Garics János revizor, Holló Eszter gépírónő, Donáth Lili bérelszámoló a Rákosi Művek dolgozója volt, hivatásos művész lett. Egy foszladozó újságlap őrzi elfelejtett múltjukat.

Volt, akit fölfelé emelt, volt, akit lefelé sodort a kor.

Hamlet történetéről írta Goethe: „Egy nemzedéket lekaszálnak, kisarjad az új.” A régi rosszal a régi jó is odavész, a sarjadó új jóval sarjad az új rossz is.