Nagy Gerzson: Délután apámmal

Középiskolai kollégium, kamasz fiúk és lányok, közös zuhanyzók, titkos cigik, otthonról hozott rántott hús, olcsó kevert, pattanások és reménytelen szerelmek. A gimnáziumi, kollégiumi évek tipikus, mégis érdekes történetei huszonkét, novellafüzérként is olvasható írásban kapcsolódnak össze Nagy Gerzson első kötetében. Regény közökkel – így határozza meg saját magát a Délután apámmal, amely egy Dzsoni nevű fiatal középiskolás éveit tárja fel a rövid történetek összefűzésével. A nyolcvanas évek végének, a kilencvenesek elejének miliője, az első szerelmek, a kollégiumi reggelik, a bajtársiasság, a beavatások, a verekedések, a kosármeccsek egyaránt helyet kapnak a lapokon. A főhős elbeszélő életének ezen évei a gyermek- és a felnőttkort kötik össze, s a felnőtté válás fájdalmas, bonyolult átmenetét jelentik.

Maga a szerző egy interjúban Ottlik Iskola a határon és Salinger Zabhegyező (Rozsban a fogó) című művét jelöli meg irodalmi előképként, és a szöveg valóban köthető mindkét említett regényhez, bár kollégiuma közel nem olyan szigorú, mint Ottlik írásában, és főhőse kevésbé elveszett és céltalan, mint Salingeré. De egyértelmű, hogy Nagy Ger­zson­nak is kézre áll a téma, nagyon plasztikusan és pontosan ragadja meg a kamaszkor hétköznapjait, érzelmi hullámvasútját. Nyelve ráadásul olyan visszafogott, természetes, és mentes mindenféle rossz értelemben vett irodalmi affektáltságtól, hogy az elbeszélések még egy szűkszavú, zárkózott kamasz fiú szájából is hitelesen hangzanak. A nar­rátor úgy beszél a pubertás éveiről, hogy nem használ giccses-érzelmes nagyjeleneteket, még az összetört szív is csak halkan csörömpöl és csendben sajog ebben a szövegben:

„Edina bevár, zavaros a tekintete, haja az arcába lóg, zsebre dugott kézzel toporog. Most látjuk egymást utoljára, mondja, ugye, tudod? Nem tudom, honnan is tudnám. Nem szólalok meg. Felvettek a bécsi egyetemre, suttogja. Alig áll a lábán, összeér az orrunk, hajszálai az ajkamra tapadnak. Azt várja, hogy megöleljem, de nem tudok mozdulni. Nem tudom felfogni a szavakat, hogy most látjuk egymást utoljára, hirtelen azt sem tudom, hol van az a Bécs, az a bécsi egyetem. Rettenetesen dühös vagyok rá. Nem akarok abban a jövőben élni, ahol mi nem látjuk többé egymást.”

A túlzások, a túl nagy érzelmi gesztusok hiánya teszi hihetővé ezeket a történeteket, amelyek az érzelmeivel, az őt körülvevő hatásokkal nehezen birkózó kamasz nézőpontját tükrözik. Takács Zsuzsa a kötetet ajánló fülszövegében valószínűleg ezért nevezi „minden érzelgősségtől mentes írónak” a szerzőt, aki nemcsak a kamaszkor érzelmi amplitúdóját ragadja meg decens módon, de abba a csapdába sem sétál bele, hogy mindenáron „fiatalos” próbáljon maradni, stilisztikai okból beleerőltessen néhány félreértett szlengkifejezést a szövegbe. Eszköztelensége (és talán látszólagos szenvtelensége) a szerző által példaképnek tekintett Hemingway és Camus technikáiból is következik. Az utóbbi évek magyar kötetei közül leginkább Mesterházy Balázs Gesztenyeplacc című szövegével állítható párhuzamba, a középiskolás időszak, egy zárt kis közösség, a felnövekvés éveinek hasonlóan jól sikerült (bár más elbeszéléstechnikai megoldásokkal operáló) bemutatása miatt.

A szövegnek a kamaszok válságainak, tipikus élethelyzeteinek bemutatása mellett van egy másik fontos dimenziója – nemcsak generációs regény, hanem aparegény is (a cím is egyértelműen erre utal). Az én-elbeszélő a vidéki család egyetlen gyermeke, aki sportos, jó tanuló, a megyeszékhely gimnáziumában kiváló eredményeket ér el, így az apa számára saját zátonyra futott életének lehetséges jóvátevője, álmainak megvalósítója. De a fiú nem azonos az apjával, még csak nem is hasonlít rá (például kevésbé kommunikatív, és a csajozás sem elemi szükséglete), sőt, vannak pillanatok, amikor tökéletes ellentétének tűnik. A kapcsolat nem tragikus vagy élhetetlen, éppen annyi disszonancia van benne, amennyi minden apa–fiú kapcsolatban megfér, sőt valószínűleg szükségszerű velejárója is. A felnőtté válás, az öregedés, a be nem teljesült álmok és a jövőtől való szorongás puskaporos hordója, amin ülnek, mégis, mindketten igyekeznek elviselhetővé tenni ezt a helyzetet. Ezt nagyon kevés szóval képes megragadni a szöveg, mint ahogy azt is, hogy a két sztrókon átesett apa elvesztésére milyen heves elfojtással reagál a felszínen legtöbbször kimért és szenvtelen fiú. A Délután apámmal elbeszélőjében nagyon kevés az önreflexió, a vele történteket, érzelmi állapotát ritkán értelmezi, a regényből hiányoznak az (ön)interpretáló bekezdések, gondolatsorok, ehelyett a megmutatáson, a szituációk ábrázolásán van a hangsúly.

Az apa és a rendkívül halványan ábrázolt anya mellett még egy fontos felnőtt szereplője van a kötetnek, a Columbo gúnynevű kollégiumi nevelőtanár. Columbo tulajdonképpen az apa alteregója, az apát helyettesítő hatalom a kollégiumban, az azonosulási pontként kínálkozó felnőtt férfi a fiú életében. Ahogyan az apa, úgy ő is meghal a történet ideje alatt, az utolsó oldalakon pedig meglepő dolgok derülnek ki róla, de a szöveg befejezésében megjelenő önvallomását leszámítva nem tud igazán középponti szereplővé válni, pedig az író láthatóan tesz erőfeszí­téseket, hogy erőteljes, hangsúlyos karakter legyen. A fiú­kollégisták között elvileg kiépít egy hierarchikus rendszert, amelybe a főhőst is próbálja bevonni, sikertelenül. Ez a szál azonban hamar elhal, nem elég kidolgozott ahhoz, hogy azt a kiszámíthatatlan, fenyegető hatalmat képviselje, amely a fiúkat uralja, s amely az apai viselkedés egyfajta eltorzított modellje lehetne. A nevelő által működtetett „besúgórendszer” ábrázolása lehetett volna hangsúlyosabb, mert így elsikkad a történetben, és nem éri el célját.

A Délután apámmal két fő rétegét még sokféle dimenzió árnyalja és színesíti, nagyon jól rajzolja meg például a szöveg a kamaszkor szexualitását, a koedukált kollégium hormonális kisüléseit, a sokszor suta, kísérletező, egyszerre vágyott és félt szexuális együttléteket. A főhősnek több szexuális fantáziája is megjelenik, de nemcsak ezek a fantázia- és álomképek szakítják meg olykor az elbeszélést, hanem háborús, agresszív, sokszor szürreális képek tolakodnak a narratívába, néhol nehezen elhatárolható, hol ér véget a fantázia, és hol kezdődik a valóság. Ezek a furcsa betétek a főhős vágyait vagy éppen ellenkezőleg, félelmeit jelenítik meg, azok kivetüléseiként épülnek a narratívába, az alapvetően realista kódú szöveget így játékba hozzák az irreálissal, a fantázia világával is.

Viszonylag kései debütálás Nagy Gerzsoné, aki egy egészen letisztult, biztos alapokon álló elbeszélésmóddal jelentkezik, amely nem feszegeti ugyan az alapvető prózapoétikai sémákat, hanem egyszerűen, tisztán, kevés mellébeszéléssel operál. Jó lenne látni, hogy van még téma, amelyet hasonló egyszerűséggel és magabiztossággal fel tud dolgozni.

(Kalligram, 2020)