Ha csak pár sort ragadunk ki a címadó versekből, kiolvasható belőlük Farkas Árpád költészetének fő jellemzője: a cselekvésvágy (küldetéstudat) és beletörődés (lehetetlenség) küzdelme. És persze költészetén végigvonul az erdélyiség: az ősök, a kortársak, a szülőföld, a táj; pontosan megrajzolt, szikár költői képekben és gyönyörűen hullámzó, szabályos verssorokban.
Kezdjük az önmeghatározással. A küldetéses költő sorsa: a külső és belső ellenállással szembeni küzdelem. Félni szabad. Hogy is mondják? A gyáva fél és menekül. A hős fél és helytáll. Farkas Árpád hős: „ne bántsatok! –: / költő nem voltam én; csupán féltem. / Leféltem szépen e negyven esztendőt”; később: „fölsebzett szájjal dúdoltam darabos, szederjes szókat, / zöld lombú igéket, kapáló szívvel… / de költő nem voltam, költő én nem; / énekeltem csak félelemből a rettenet ellen…”; s a végső állítás: „félni kell bátran! S élni. Élni” (Ha sírokon hajt ki a remény). Az „élni” motívum többször visszatér, például a vágyódásban: „Élni lenne jó messzi nyárban, / valahol délen – Veronában” (Nomád). A mélyben a félelem munkál, ezért hányszor kérdezik egymást az elnyomott közösségekben: „A cimborákat nyúzom álmaimban: / Te mért hallgatsz? te mért? te mért?” (Vallató). Magyarázat a félelemre: „Lehet, csak valaki játszik velem, / lehet, nem ősz ez, csak történelem” (Körhinta). Ami fordul, de hiába. Hiába a történelmi változások, a kinyílt határok, Európa. A problémák maradnak, az ifjúság „átrágja magát a parajdi sóhegyeken”, és ismét fölvetül a kérdés: mit tegyen költő? „Rodin pózában ülök / félszázada a honi klozeton; / rettegjetek, én még maradok.” Már nem retteg, legföljebb rettent, és marad. Tudja, hogy lejárt a költők (az értelmiség?) kora, de akkor is alkot, ír: „Tudom, óceán nem leszek már, / de határátmosóvá / eltintatengeredem” (Nyitott égbolt). A Gyertyák Erdélyben című versben megerősíti vállalását: „Mi pedig maradunk… Abrudtól, Zágontól / Ungvárig pirkan az ég alján / körbe a gyertyák lángja.”
Az élet – kisebbségben leginkább – „pengeélen” élhető. A Pengeélen című vers négy, zárójelbe tett sorában alig burkoltan benne van Románia és Erdély sorsa, a rendszerváltozás: „(Már mi búza a Királykőn termett! / Úgy felizzítá rest Bukarestet, / kemencévé fűtötte Erdélyt, / belőlünk sütni kenyeret.)” Pedig az emberben – nemcsak az erdélyiben – mélyen él a vágy a harmóniára: „harmóniasóvárgó erdélyi éhem” (Üdvözlet). A történelem változhat, de az alaphelyzetek változatlanok. Számon kérő keserűség hangja szólal meg a Zsoltár című versben: „Állunk / ideszegezve / a te szögeidtől, / pogány düheidtől / s zengve a te dicséretedet, / iszappal fordul ki szánkból az étel, / ajak közül a vízzel telt pohár.” De nincs mit tenni. Főleg, ha nincs egyedül: „fújjuk, ugye, Bátyám, / végső pillanatig” (Kányádi Sándornak).
Aligha képzelhető el egy mai versben a vörös csillag, hacsak így nem: „emberszívet zabált” (Cipőfűzőárus). A vers hitvallás a szegények, kitaszítottak mellett. Egyetlen betű különbség, és kinyílik a jelentés: „Mert itt a csendnek csönd az ára”(Csak csend ne legyen). Közéleti jelenségek sorjáznak az Esztelnek napóra verses krónikában. Nemegyszer kerül elő az erdélyi elvándorlás. Például a Nyikó menti falu kapcsán: „honnan a századvég háromszor annyi gyermeket / küldött a világba, mennyi most lakja” (Ha sírokon hajt ki a remény). A küldetés alapja a szülőföld, amely ősökhöz kapcsol, elindít, tarisznyát ad, szólongat, és visszahív, vagy az álmokban visszatér: „Párát ásít a Szamos” (Nappalodás), „A szülőföld ölébe kap” (Hazatérés). Megrendítő Kőrösi Csoma Sándor megidézése, aki nyakában „omlós anyafölddel” keresi az ősöket Ázsiában: „Töri szívemet, s szívem is a népet, / mely annyit bolygott velem – s mégsem lelt hazát.” Vagy Damjanich köpenye. A vers kiindulópontja az a történet, hogy a hóhér a kivégzés után magához vette a hős tábornok köpenyét. Farkas Árpád a köpenyt szimbólummá növeli, s víziójában vándorútra kelt, s feltűnt Doberdónál, Isonzónál, a tanácsköztársaság idején, a Trianon-palota egyik széktámláján, Orgoványnál, a Don-kanyarban, Szárazajtán, ’56-ban Pest utcáin („kitárva szárnya sarka szögletét / Erdélyre is”). S most hol van a köpeny? Fölöttünk?
Emléket állít Erdély legnagyobb tudósának, a matematika egyik legnagyobb alakjának, Bolyai Jánosnak: „nem fogadok fölibém rendet, / csak mit magamnak én teremtek”. A vers kifut a híres szállóigére: „már megtanultam szítni / piciny parázsból lángot – / s a Semmiből egy új világot!” (A Tökély kiszemeltje). Mélyen érzi és érti Tamási Áront: „kilendült kelettől / nyugatig, fanyarkás mosollyal lengett Óceántól / Indiákig…” Tapasztalatai pedig „új mesebeli alakzatokká / ismét összeálltak”. Csak végre méltó helyén kezelnénk Bolyai Jánost, és olvasnánk újra és újra Tamási Áront. A Babitsot idéző vers (Babitsolás) a nemzet és nyelv egymásrautaltságának szellemében utal a nyelvi pallérozásra („ki ránt majd be féket, / hogy el ne gázolná az ikes igéket”), s természetes módon kapcsolódik össze a nyelv a megmaradással: „Elvesztvén atillánk, szép szót óvó menténk, / szitokban és gazban alvó Duna mentén / nem fog a magyar szó lábbujjhegyen járni, / bár jó volna kissé megbabitsmihályni.” Hasonlóan az Áldassanak című versben az asszonyokra utalva: „áldassanak / őrizői – a mindenkié-Anyanyelvnek!”
A világ zajossága, zűrzavara mellett felértékelődik a belső világ. Kapcsolatunk a természettel, a múlttal, a szülőkkel, a szerelmünkkel. Farkas Árpád mintha ebben találná meg a jövőt szolgáló túlélés lehetőségét. A szülőföld: a szülők: „apáink hűlő, drága arcán járunk”(Apáink arcán). Megrendítő anya-kép és búcsú (Egyszer majd arcom is elkészül); egyébként Sütő Andrásnál is megjelenik ez a gondolat az Anyám könnyű álmot ígér című regényében: „És jöjjetek el a temetésemre, fiam, / ne a végtisztesség végett, csak hogy együtt legyetek végre mind… szikrázó szemmel álljatok körbe néha egy gödröt, / hátha megvillan odafönt az ég.” A végső búcsú, a természetbe visszatérő és a gyermekben tovább élő anya: „Billeg ujjaid közt a húsjegy, kenyérjegy, / búcsúzol anyám. / Arcod a vizeké, füveké, köveké, / magukra ők öltik lassúdan. / Anyaöl-szőtte villámaidból / elkészül egyszer majd én arcom is: / szikár lesz, fanyar és kemény, / akár e költemény.” Nem találhatnék pontosabb szavakat Farkas Árpád költészetére, mint amit önmaga gondol: szikár, fanyar, kemény.
A nyugodt, kiegyensúlyozott, szép szerelmes versek közt talán ez hangzik legmesszebb: „Mert belém ölelted azt a férfit, / ki egykor téged megölelt. / Cipője sarka kopog bennem / folyton, míg melletted megyek. // És velem van boltban s piacon, / és fát vág és verset ír velem. / Föléd hajlunk – én nézlek hosszan. / S ő megcsókol téged csöndesen” (Csikorgó).
Folklorisztikus hatású a verscímek egy része (Dúdoló, Balladácska, Gyermekjátékok, Furulyaszó), beleíródik egy versbe (Porka havak) a regölés („rehó reme róma”), kedvelt motívumai (csikók, csitkók, harangok). Frissítő erővel hatnak erdélyi szavai, kifejezései: fűtőzni, mánus, paszulyleves, ganyésszekerek, székelyharisnyák, kopjafák, jerke juhaink, miccenés, sussan, kalákás nyarunk. Vagy a rejtélyes és pompás képet kibontó: Kizöldült ekeszarvak . A népdalokra (és kicsit József Attilára) emlékeztet a Nem tudom én, miért játszom nyolcsorosa, amelynek négysoros „betétdalát” visszafelé elismétli a második négy sor: „S ha még féltesz, meg ne lássál: / krumplikövön kopogásnál / kongóbb a magány már bennem, / vasmennyboltos csönd felettem. // Vasmennyboltos csönd felettem, / kongóbb a magány bennem / krumplikövön kopogásnál: / ha még féltesz, meg ne lássál.”
A kötet számomra legszebb, egyben talán legszomorúbb verse egy újabb bús, „értelmes szomorú” himnusz: Magyarország. Az erdélyi feltöltődni, felnézni és menekedni vágyik kicsiny Magyarországra, s látja azt „még betegebben”. S mégis együtt érez ezzel a kis, kicsiny, árva és tutaj-Magyarországgal, hiszen összetartozik vele: „Erdélyi volnék, malomkő van / nyakamban, úszni így tanultam, / s világtengereken vérem átráng / véled, te tutaj-Magyarország”.
Farkas Árpád hitet tesz ősei (Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Bolyai János) magasztos magatartása mellett, példaként is állítja őket, vállalja a magyar és erdélyi sorsközösséget, nem akar hős lenni, de nem is menekül, megértő és kérdező, békét, megnyugvást, harmóniát keres a megtartó közegben, Erdélyben, természetben, emberi kapcsolatokban; megmaradást a szülőföldön, a történelemben, hitben, a magyar népi és magas kultúrában és természetesen az anyanyelvben. A költészetét bemutató válogatás végtelenül egyenes vonalú, kiegyensúlyozott, kiérlelt versek gyűjteménye, amelyek meggyőznek arról, hogy ma is lehet még csodálatos, szépen hangzó, szívünket-lelkünket rögtön megfogó verseket írni olyan kérdésekről, mint szülőföld, szerelem, megmaradás, helytállás.
(Előretolt Helyőrség, 2019)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
