Turczi István: Deodatus. A férfi és egy város történelme

Turczi István pályaképére a nagyszabású, széles körű rálátás és a különféle helyek szakrális ünnepélyességére való fogékonyság a jellemező. Az utazás, a különféle nagykultúrák párbeszéde is fontos a számára. Azonban a nagy világutazó ebben a könyvében mégsem ment sehová. Szülővárosáról, Tatáról írt. Művészeti alkotásról szólva persze nem csak az az elsődleges, hogy miről, hanem az is, hogyan. E kettő elválaszthatatlan egymástól, csak együtt van létük, csak akkor érvényesek, ha egyek.

Részletes, alapos könyv- és levéltári munka előzte meg a könyv létrejöttét. Korabeli naplók, levelek, hivatalos dokumentumok áttanulmányozása. A kötet két részből áll, a történelmi idő feldolgozása szakaszolja. Az első Tata alapításától a mohácsi vészig tart. A második rész – A Deodati család levelestára – 21 önálló szövegből tevődik össze, a 18–19. században újra feléledő mezőváros életének színét és visszáját eleveníti fel töredékesen fennmaradt és fiktív írások mentén, a felvilágosodás körüli időktől az 1848–49-es forradalom és szabadságharc korszakáig. Mindkét rész a helytörténet optikáján keresztül beszéli el a nagytörténelmet.

A rendkívül összetett szövegalkotási elv nem a zárt egységesítésben érdekelt, hanem a különféle olvasásmódok termékeny felszabadításában. Ez az eklektika kezdettől jellemző Turczi István írásművészetére, de ebben a könyvben nemcsak a különféle szépirodalmi műnemek recepciós lehetőségeit, hanem a történelmit, legendáriumit is egymásba játssza a szerző.

„Deodatus. Apuliából, a severinói grófok közül. Vagy máshonnan; egyszerű tudós nemes. Itt van, mintha mindig is itt lett volna. Mint a legendák, csak törékenyebben. Nevet ad a tájnak, és nevét e tájtól kapja. Mindent előre átél, s ha valami valóban megtörténik, már csak emlékezik rá. Ő az Egyetlen pillanat kézjegye. A madár röptét követő tekintet. Az állandóság a nagy körforgásban. A megszokott út és a járatlan. Ő a fák hajlongásába görbülő szándék, a vágyak keserű kérge és a megtartó lendület. Az élet ígérete. A föld lüktetése. Nyitott ajtón át a fény, búza között a szél. Ő a prófétaszáj és a megíratlan cselekedet. Mi, akik kicsit hiszünk az öröklétben, mi is ő vagyunk, évezredes percek pillaközén, ím: létezése az otthonunk” (Mint a legendák).

„Végig a városon. Lóháton, pünkösdváró, lóhátra való, szikrázó időben. Kövessük tekintetünkkel. Érezzük a föld lüktetését és a lovas erejét. Nézzünk felfelé is. A felhők hosszú sörényét látjuk. Friss derű és régtől ismerős dallam áradt a dombok felől. Felismerte magát a tájban és magában is a tájat. Elfeledettnek hitt belső térképén megelevenedtek a foltok és hieroglifák. Úgy érezte, bár az érzések csalókák, hogy ez az ő városa. Mindent tudni akart róla, és azt akarta, hogy őróla is tudjon mindenki. Ha ez a történelem, akkor megérkezett” (Ha ez a történelem).

Sőt, a szakrális mitológiai beszédmódokat, a fiktív emlékezettechnikákat is egybejátssza (érdekes és jó példa erre, ahogy a szerző fiktív ősét Giulio Turco itáliai hadmérnökben konstruálja).

Bár a különböző részek lineáris időrendbe tagolódnak, mégis megőrzik viszonylagos szuverenitásukat. Ugyanilyen vibrációs összjátéka van a műben a szelekciós, asszociációs, lírai metaforikának és a metonimikus, logikai egymásutániságot megvalósító elbeszélői alakzatoknak.

Az első versben (A kezdetek) a lírai én kisfiúként jelenik meg a felnőtt beszédében. Itt kezdődik a személyes időben a kötődés a helyhez, egyszersmind a történelmi-mítikus időbeli tér is. Fő jelképe mindennek az égen gomolygó felhő. Jelződik, hogy a magánmitológia transzcendens közegén keresztül alkothatjuk meg a műegész jelentését.

„Kezdetekről most nem lehet. Vers ott sohasem járt, szó nem érheti el, nem költözhetnek belé a vízre merészkedő első napsugarak, sem maga a víz. Mennyi víz! Felhők szapora fuldoklása közben sóhajok, neszek, susogások ébresztik a tótengert. Észak felé mocsár, láp, szél faragta gőz-szobrok a források fölött. Keletre dombok és hegyek – vállukra szép muszlinkendőt szőtt a hajnali köd. Látszani kezd, ami van, s aminek ez a látszat a kezdete” (A kezdetek).

Az igazság, a név az eredetben van, ami itt nem más, mint első, államalapító királyunk, Szent István nevelőjének neve – egyben a könyv címe, Deodatus. A Tata helységnév is az ő nevéből ered. Magának Turczi Istvánnak az identitása a tét, a legvérre­menőbben. Ezért ebben az éles játékban koncentrálódhat a figyelmünk, s vehetjük észre Turczi István szerzői alkatát. Így érthetjük meg igazán azt a nagyszabást és egyszersmind joviális könnyedséget, e kettővel megszólaltatott eklektikát, amely furcsamód és váratlanul a maga széttartottságában is markáns egyéniségként ad hangot. Hiszen az, hogy líra, esszé, elbeszélés, összekeveredik – ez Turczi más műveiben is megfigyelhető. Ez a láttatás és egyben látottság, transzcendencia és rezonőr tárgyilagosság mindig megvolt, de szülővárosának megírásában – ami egyben saját sorsának létrejötte is – különösen éles megvilágításba kerül. Ugyanilyen hangsúlyt kap az ő értelmezése a könyv fogalmáról: a rajzoknak (érdemes megemlíteni a grafikus, Lévai Ádám nevét), fényképeknek (a fotós: Eifert János) olyan társal­kotó szerepe van, hogy miközben megtartják saját identitásukat, éppen ily módon gazdagítják a szerzői világot. Ezek és a szövegközi és extratextuális utalások egy széles művészi világot teremtenek. Nem avantgárd és nem posztmodern, hanem tur­czis értelemben. A mega­szintre emelt énkitágítás részei mintha egy olyan elvarázsolt világkastély tükörlapjai által lennének egymásba villogtatva, amely a maga viszonylago­sí­tásával nyitja fel végtelenre magát a helyet, az eredet helyét, a szerző szülővárosát, Tatát és magát Turczi Istvánt.

Sokféle szövegcsoport található a kötetben, hivatalos irat, napló mellett lírai alkotások – mindegyik eredője a lokálpatriotizmus. Csak a bevezető versben sejlik fel a szerző imágója, a továbbiakban teljesen a város történelme és legendája a főszereplő.

Történelmi könyv ez, de az újabb tudományos elméletek igazolják, hogy valahol a történelem is szépirodalom, szerepe van benne a gondolati összefüggésnek, sőt a fikciónak is. Turczi István szépirodalmi könyve így rokona a történelemnek. Hogy épül fel a gondolati építménye? Egyfajta kirakós­játék-elv alapján. A levéltári dokumentumok, naplók, levelek hatósági iratok mint források rendszerezése a kulcs. Mozaikszerű elrendezésük adja a szépirodalmi jelleget. No, meg a kihagyás és a fikciós hozzátoldások. Az idézetek egyébként nem maradnak jelöletlenek, a kötet végén gazdag hivatkozási jegyzék található.

A dokumentum: monumentum, emlékműállítás. Jellemző Turczira, hogy a szakralitás nála nem párosul rituáléval. Inkább rezonőr racionalitással, mondhatni, a művelt társasági beszédmód kódjában.

Az ünnepélyeség nála mindig életszerű. Személyes jellegű, kedves és közvetlen. Humanizmus, életigenlés, életszeretet. Tágas, színes, vidáman har­sány, társaságosan forgatagos jelenetek. Az alapítás, országgyűlés, bárói lakomák, Kazinczy látogatása, az 1848–49-es szabadságharc történelmi vonatkozásai úgy őrzik ünnnepélyességüket, hogy az élet és a közösség javának szempontjai mindig optimista fénykörbe kerüljenek. Szerelmek, családtörténetek. Nagyon ideillik a céhek, vásárok leira­tainak idézése is. Akár még valamilyen gender­szemlélet, feminisz­ti­kus látásmód is megjelenik ebben a kötetben. A könyv végét terjedelmes részben a kissé „spártai” Deodati Fanni fiktív naplósorozata adja az 1848–49-es eseményekről. Ami a stílusréteget illeti, nagyon jól hatnak az archaikus szófordulatok (egy egész latin nyelvű irat is szerepel a kötetben), helyesírások, illetve ezek imitációi.

Barátságos nagytotál. Ez sugárzik ebből a műből is, mint Turczi István egész írásművészetéből, csak ebben a könyvben a szerző önazonosság-képzése még hangsúlyosabbá válik. (Scolar, 2019)