Hacsak a hiátus etimológiájának egy kevésbé használt – hiány melletti, avagy azon túli – mellékjelentését nem vesszük figyelembe: nyílás, hasadék, mélység. Átvitt értelemben: bámulás, bámészkodás, vágy valami vagy valaki után. Nyelvtani szempontból a két hangzó (szótaghoz tartozó magánhangzók) összetalálk ozásánál meglévő „rést” jelenti. Ha keresztezni próbáljuk a két jelentésváltozatot, talán közelebb kerülhetünk a Fodor-féle szövegszervezés – s ami jelen esetben fontosabb tényezőnek tűnik –, a szerző kontextus-képzésének gócpontjaihoz. Bár ezzel kissé bajban lehet az alapvetően bölcsész diszciplínákban (többé-kevésbé) jártas hivatásos olvasó; legalábbis némi gyorstalpalásra bizonyára szüksége lesz (a kötet címébe foglalt relativitáselméleti alapvetéstől kezdve) az olyan szakszavak esetében például, mint az idődilatáció; amelynek kiszótárazása, illetve értelmezéskísérlete során, feltételezhetően a szerző szándéka szerint is olyan olvasatokra tehetünk szert – a megszokott interpretátori funkciók és elemzői apparátus többleteként –, amelyek furcsa módon potenciálisan magukban hordozzák a mindenkori költészet alapkérdéseire való reflexió megannyi alakváltozatát is. (Persze ez többek közt a püthagoraszi „multidiszciplinaritás” tekintetében korántsem meglepő felfedezés.)
A példának hozott idődilatáció az a rel ativisztikus jelenség, amikor két különböző vonatkoztatási rendszerből figyelve eltérés lép fel az idő múlásában… (A továbbiakban használt, kurzivált szócikkrészletek mind a Wikipédia „szabad enciklopédiából” valók.) Vagy vegyük az eleve lírai felhangú féreglyuk kifejezés leírását: A féregjárat (vagy féreglyuk) vékony, csőszerű képződmény, ami az univerzum (vagy más univerzumok) két távoli, görbületmentes területét köti össze. A féreglyukról szóló elmélet a világegyetem kialakulásának elméleteiből született, közvetlen következménye annak a feltevésnek, hogy a tér pontjai kaotikusan összekötött állapotban vannak vagy lehetnek. Ha a féreglyuk mindkét oldala egy helyen található, akkor nem a térben következik be a kapcsolat, hanem az időben. Kérdés lehet, hogy egy alapvetően imaginárius írói tér milyen mértékben „görbülhet” az így megnyitott gondolatfolyosók által – egy (a szerző esetében) szakzsargont kisajátító, vagy (az olvasó részéről) csak azt kapisgáló – éppen ezért bizonyos szinten önkényes, akár eltérítő hatású – metaforikus alkotói komplexitás/befogadói analízis mentén.
Persze Fodor Balázs – vélhetően biztos elméleti alapokon álló – költői kísérletével kapcsolatban (az előző dilemmához képest) „univerzálisabb”, pontosabban általánosabb és kézzelfoghatóbb kérdések tolakodnak, vagyis tárulnak elénk. Egyébként azért sem tolakodó a kötet felhozatala, mivel a fiatal(abb) kortárs költészet talán törvényszerű identitáskényszere másféle (gyakran modoros, öncélú) gesztusokkal szokta magát kiteljesíteni, csak a személyszerinti lírai ének (burkolt énlírabeli) poétikai határai közé szorulva. Fodor „költői lakozása” – az egyik versből kölcsönzött kifejezéssel, szövegközi terraformálása – azonban kikerül ebből a bűvkörből, másféle koncentrikus köröket kavarva maga köré, tiszta beszédmódbeli terepet taposva ki léptei előtt; az említett közeghez, versvilágokhoz viszonyítva afféle asztronautaként. A stilisztikai szkafandert tekintve is beszélhetünk valamifajta transzparenciáról az említett – természetesen a science fictionnek titulált irodalomban elterjedt – természettudományos kitételek ellenére is, hiszen ezek nem enigmatikusságuknál, hanem legfeljebb „bölcseleti” idegenségüknél fogva okozhatnak fennakadásokat. A négy ciklusba rendezett, precízen megszerkesztett, átfogóbb gondolatmeneteket is többnyire zökkenésmentesen, erőltetett áttételek nélkül összetartó ministruktúrák az emberi elme tájait próbálják letérképezni, miközben olybá tűnik, hogy nagyon is a lélekháztartás elemeinek leltározását vonják maguk után. (Hogy mennyire éri elidegenítő effektként a befogadót ez a kimértnek, távolságtartónak is nevezhető nyelvezet – ha más lapra nem is tartozik –, nyilvánvalóan az adott elváráshorizonttól és az olvasói reflexektől függ.) „Ebben a naprendszerben / várakozás van, homokos / tengerpartokon, // partra vetett cetek beleiből / jósolva egy történelmi / korszak végét” (Só).
A jelenlegi világhelyzetben a Kozmológiai állandó előbbihez hasonló képzetei – s főleg a kötetzáró, A köz eledés és távolodás könyve című vers rendkívüli képződménye – még tovább tágíthatják az „űrérzékeny lelkek” (lásd Havasréti József azonos című regényét) pszichés horizontját, esetlegesen olyan valóságfeldolgozási távlatokkal olvadva össze, ahonnan nézve „…már inkább úgy tűnik, / visszafelé zúdul, amit távolodni véltél” (A figyelem pillanatai). Nem feltétlen eszkatologikus képzettársításokra gondolok ez esetben, inkább arra a mentális mezsgyére, avagy kulturális kontinuumra, amelyen keresztül a – szerző szavával – tudattalan homoksivatagától akár az úgynevezett eseményhorizont felé mozdulhatunk el (az eseményhorizont az általános relativitáselméletben a téridő egy olyan határfelülete, amin túli események már nincsenek hatással a megfigyelőre. Az eseményhorizont mögött elinduló fénysugarak soha nem lépik át az eseményhorizontot. A megfigyelő oldaláról rajta áthaladók pedig nem tudnak visszatérni.) Az innen való mégis-visszatérés veheti talán csak elejét annak a humanoid hübrisznek, ami „(m)ajmot küld az űrbe, / és irigy, hogy megelőzik” (Hasadó anyag). Pilinszkyt parafrazeálva valahogy így indulhatunk el, a lélektorony lépcsőijének tetejéről visszaindulva, „messziről, roppant messziről, de nem a mindenség súlytalanságával, hanem épp ellenkezőleg, az égitestek tonnáival és tonnáival”. És talán az egyetlenegy(e kötetben a költő kislányának tekintetét őrző) arc is így válhat ki a teremtmények arcának tenyérnyi törmeléke alól. (Fiatal Írók Szövetsége, 2019)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
