Magyarország, LI. évfolyam, 277. szám, 1944. december 6., szerda.
Filmeket vetítenek a mozikban; este a Magyar Állami Operaházban Respighi operája, A láng kerül bemutatásra (igaz, a békeidőben megszokottól eltérő időben kezdődött az előadás, délután fél ötkor); hirdetéseket adnak fel az eladni, vásárolni, csereberélni vágyó pest-budai polgárok; a belügyminiszter rendelete alapján „új elnevezést kapnak és haladéktalanul meg kell változtatni minden olyan út, utca és tér elnevezését, amelynek zsidó vonatkozása van”; a kosárlabda-bajnokságban mindennap mérkőzéseket játszanak: csütörtökön MAC–MOVE, pénteken BTC–TFSE, vasárnap BEAC–FTC; aki teheti, házasságra készül: „Láng Zsuzsannát eljegyezte dr. Molnár Kálmán miniszteri s.-titkár”…
Nagybetűs szalagcím: Szálasi Ferenc ne mzetvezető látogatást tett a Führernél. (Ügyetlen volt vagy aludt a szovjet légelhárítás: nem tudta lelőni az öntelt nemzetvezetővel a német főhadiszállásról hazatérő repülőgépet.) Politikus hír-habostorta az egyre sanyarúbb körülmények – bombariadók, élelmiszerhiány, holnap-rettegés – között mindennapjaikat pergető budapesti polgárok számára: „A megbeszélésen elhatározták, hogy a két nép a védelmi harcot minden eszközzel folytatja, és ehhez megteremti az összes előfeltételeket.”
Politikusok szajkózta silány közhely: Elhatározták…
Nagymamám cselekedett: néhány kiló babot, lencsét, borsót vásárolt, és emeleti lakásunkban betárazta a biedermeier ágyneműtartóba.
Tanulmányozom a múltidőt. Az újság első két oldalán részletes tudósítás az áttekinthetetlenül kusza hadihelyzetről. Betűtengerből kiragadott mondat: „A szovjet menetoszlopokat, amelyek a Duna mentén észak felé haladtak előre, bár folyamatosan kaptak erősítéseket, Dunaföldvártól északra és nekik nagy veszteséget okozva sikerült feltartóztatni és elreteszelni.”
Dunaföldvártól északra – alig negyven kilométerre a fővárostól!
A tudósításban a hangsúlyos szó: sikerült!
Aki már megvette színházjegyét, 1944. december 6-án elmehetett az Operaházba vagy a Nemzeti Színházba (Annuska, 5 órakor), a Vígszínházba (Portugália császára, 5 órakor), s ha zenés darabra vágyott, a Fővárosi Operett Színházban nézhette meg – szintén 5 órakor – a Luxemburg grófját…
Próbálom elképzelni, milyen lehetett a mindennapi élet Budapesten 1944. december 6-án, a világháború hatodik évében, advent második hetében. Édesanyám följegyezte, hogy Mikulásra gyönyörű kis gumicsizmát kaptam édesapámtól. Szerettem szépen felöltözni, mosakodni viszont nem, csak pancsolni. Tehát lehetett pancsolni a fürdőkádban, házunkban működött a központi fűtés, volt meleg víz.
Járnak a villamosok, megjelennek az újságok, működnek a színházak, a mozik.
Részletes moziműsor a Magyarország hatodik oldalán. A Muki (bemutató: 1944. február 9.) öt moziban látható, mindennap három, vasárnap öt előadásban; a film azóta elveszett. Két-két mozi tűzte ezen a héten műsorra a Makk hetes (1944. augusztus 15.), aFutóhomok (a bemutató időpontja ismeretlen) és az Ez történt Budapesten (1944. június 5.) című filmeket.
A Futóhomok bemutatója sokáig késett, most „több mozi játssza egyszerre”, de a kritikus szerint filmsikerhez kevés a jó szándék: örvendetes, hogy fiatal színészekre épül a film, de sajnos ők igencsak halványak. „Kár, hogy ezt a feltétlenül jó szándékú filmet nem ezerszázalékos művészi apparátussal csinálták, hiszen végeredményben azt mondja el a film, hogy a paraszt és az »úr« között le kell dőlniök azoknak a válaszfalaknak, melyeket az évszázadok nálunk kialakítottak.”
Nemzeti és nemzetietlen szocialisták mindig azt hiszik, nagyhangon azt hirdetik: nekik sikerülni fog!
Újra és újra megnézem, ma is elbűvölő, remek film: Ez történt Budapesten. Próbálom elképzelni, hogy mit érezhetett a mozivásznat bámulva a korabeli mozinéző 1944. december 6-án Budapesten.
Történt – múlt idő. De a pesti polgár 1944. december 6-án jelen időben nézte a Budapesten jelen időben játszódó történetet. A főszereplők – remek színészek: Muráti Lili, Ladomerszky Margit, Rajnai Gábor, Hajmássy Miklós – egy elegáns mulatóban pezsgőznek. Két énekesnő lelkesen nótázik a parányi dobogón a zenekar előtt. Mindketten, egymást váltva éneklik ugyanazt a dalt. A te szerelmed, kedvesem, legyen a sorsom, végzetem… Az álmatag szőke, gemütlich-dundi édesen búgja a mikrofonba a dalt, a telivér, sexappeales barna buja jazz-ritmusban bűvöli a közönséget.
Ez Budapesten történt 1944. december 6-án?
Hazafelé ballagnak a mulatozók, ketten belépnek a ház kapuján, ketten továbbindulnak. Elsétál mellettük egy fegyveres éjjeli őr. A pergő ritmusú filmben megáll az idő: a katona nagyon lassan bandukol végig az üres utcán, a kamera néma csendben, hosszan követi őt.
Aztán elsötétítés.
A főszereplő ügyvéd házi mindenese a konyhaszekrényben, a lábasok mögött tárol néhány pár korcsolyát.
Szeret korcsolyázni? – faggatja a házi mindenest az alkalmi szakácsnő.
Fenét! Mit tudom én, mikor lesz vége a háborúnak, legyen az embernek néhány pár korcsolyája.
Édesanyám – aznap este a szoba közepén boldogan táncikáltam új gumicsizmámban – biztosan nem tudta 1944. december 6-án, hogy mikor lesz vége a háborúnak, azt sem tudta, hogy számunkra hat hét gyötrelmes, halálfélelemmel sűrű pince-fogságot jelent majd Budapest ostroma, és nem volt sem egy, sem több pár korcsolyánk.
Édesanyám mesélte: édesapámat, aki már másfél éve Pesten, egy élelmezési irodában katonáskodott, december 20-án a frontra vezényelték. Karácsony előtt, 22-én vagy 23-án megállt egy német katonai autó a ház előtt (Budapest XI. kerület, Fadrusz utca 6.), kiszállt belőle néhány fegyveres, két katona kíséretével egy SS-tiszt feltalpalt az első emeletre, erőszakosan csöngetett, és a riadtan ajtót nyitó édesanyámmal franciául ordított.
Édesem, hoztam egy demizson vörösbort, egy kosár almát, vigyázz magadra, a fiamra! Isten áldjon!
Édesapám katonásan sarkon fordult, a két fegyveres SS szótlanul követte. Édesanyám úgy emlékezett: mielőtt apám beszállt az autóba, visszanézett, ő az ablakban állt, találkozott a tekintetük. Akkor úgy érezte: utoljára.
(Az ötvenes években minden hónapban egyszer, vasárnap délelőtt Simóéknál ebédeltünk. Miklós bácsitól és Magdi nénitől mindig csokoládét kaptam ajándékba. Nagymamám 1956 novemberében mesélte el, hogy édesapám, mielőtt átszökött az oroszokhoz, ki tudja, mi módon, néhány órára SS-egyenruhát szerzett, és a Duna-parton a nyilas sortűz elől az utolsó pillanatban mentette ki a baráti Simó házaspárt.)
Ez történt Budapesten. Nézem a régi filmet, tréfás párbeszéd.
1944-ben a disznó olyan, mint egy törvénytelen gyerek.
Hogyan?
Vidéken neveltetik, és a rokonok előtt eltitkolják.
Amikor először láttam a filmet: nevettem. Talán nevettek a nézők is 1944. december 6-án a moziban.
Lapozok. A Kétszer kettő című új magyar filmet a közönség nem láthatja, mert: „Az újszerűségre törekvő film bemutatója a közelmúltban lett volna három nagy premiermoziban, azonban a cenzúrabizottság a film forgalomba hozatalát nem engedélyezte, mert a film nem felel meg a nemzetiszocialista gondolatnak.”
A filmet betiltották a nyilasok, aztán – a főszereplő Szilassy László személye miatt – 1945-ben betiltották a kommunisták. A rendező Manninger János 1946-ban öngyilkos lett.
Ez is Budapesten történt.
Megértem azt is, ha valaki jár, azt is, ha nem jár moziba 1944 decemberében Budapesten. Az sem lep meg, ha valaki el akar adni stráfszekérrel együtt egy pár lovat. De miért keres ugyanakkor a Bókay János utca 39-ben felvételre kocsisokat? És ki az a jóember, aki éppen most akar vásárolni magának egy pár lovat a hozzá tartozó stráfkocsival?
Mai ésszel az is nehezen felfogható, hogy ezen a napon Budapesten, a József nádor tér 1. II. emelet 1. számú lakás bérlője Jól főző szobalányt keres azonnali felvételre. Ha találtak alkalmas személyt, a mindenre elszánt leánka három hét múlva már együtt reszketett a pincében a nagyságos asszonnyal, s lehet, hogy többet soha nem főzött a rommá lőtt második emeleti konyhában.
1944. decemberben kétéves voltam, még nem tudtam olvasni. 2020 decemberében még tudok olvasni, de nem értem, amit olvasok: „Bútorozott szobát keresek, előkelő helyen, két külföldi úr részére telefonnal és fürdőszobával, lehetőleg étkezéssel. Telefon: 423-715.”
Előkelő helyen? – a hirdető a történelmi helyzetben nincs tisztában a magyar szavak jelentésével. Előkelő hely a harmincas években Budapesten a Rózsadomb, a Szabadság-hegy, a Duna-part… 1944 decemberében a telefonra, fürdőszobára és kosztra-kvártélyra vágyó két külföldi úr (miért nem mentek időben haza?) akkor érezheti magát „előkelő” helyen, ha biztonságos helyen talál magának lakást – messze a vasúttól, gyáraktól, mindennapi bombazápornak kitett városnegyedektől.
Olvasom a hirdetést: „Bácskai úriasszony keres azonnalra bútorozott lakást vagy lakrészt. Megőrzést is vállal garanciával. Sürgős ajánlatot kér a kiadóba. »Jól fizet« jeligére.”
Délvidékről menekült a hölgy, Bácskában a holmija talán odaveszett, de pénze van, lakást keres. Érthető: élni, életben maradni szeretne. Ha lakáshoz jut, megőrzést is vállal garanciával!
Bátor asszony! A fővárosba menekült bácskai hölgy, aki szülőföldjén feltehetően pénzzé tette minden vagyonát – „»Jól fizet« jeligére”! –, most egy elhagyott vagy bérbeadott üres lakásért, annak megőrzéséért garanciát mer vállalni.
A házban, amelynek pincéjében édesanyám és nagymamám egy-egy fotelben, én éjszakánként a ruháskosárban töltöttem hat hetet az ostrom idején, a bombázások és belövések következtében a harminc lakásból hét vagy nyolc megsemmisült.
Garancia bármire Budapesten 1944. december 6-án?
Édesanyám naplóját olvasom: „Karácsony reggelén három ízben is volt riadó, bombázás is a közelben. Délután éppen gyertyagyújtáskor erős légelhárítás volt, géppuskázás. A harci zaj belevegyült a »Mennyből az angyal« hangjaiba. Az éjjel óriási robbanások zavarták az álmunkat, a riadót fenn izgultuk végig. Megkezdődött Budapest ostroma!”
Túléltük?
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
