Amihez a szerző legjobban ért, az a nagybetűs Történelem magánhistóriává írása. A „máshogy” pedig azon érhető tetten, ahogyan az író megtalálja a részben egyéb munkáiból is ismerős tartalomhoz a csakis az adott műre jellemző formát, és mindehhez még egy egyedi látószöget is, amely új perspektívát biztosít a műnek – és e két erény a korábbi Kukorelly-szövegekkel való tematikai átfedések dacára is indokolttá teszi az új szöveg létrejöttét.
Kukorelly ugyanis nagyjából ugyanarról beszél itt, mint amiről a kilencvenes évek óta folyamatosan újraírt Rom, valamint részben a TündérVölgy is szólt – magánmitológiát épít, odateszi a történelemkönyvekből ismerős Nagy Elbeszélés mellé saját magánhistóriáját. Az előző mondatban azt írtam, Kukorelly beszél – okkal s joggal, ugyanis a kötet nyelve, mint ahogy a szerzőtől megszokhattuk, az élőbeszédhez áll közel. Hogy miként lesz ebből mégis irodalom? Úgy, hogy ez a majdnem-élőbeszéd folyamatosan reflektál önmagára. A szerző megtartja az egészséges távolságot saját mondataitól, ha úgy tetszik, folyamatosan tetten éri a nyelvet. Azáltal például, hogy egy-egy jól elhelyezett megjegyzéssel szembetűnővé teszi az állandósult szókapcsolatok szó szerinti jelentését, vagy éppenséggel tényleges értéküknek megfelelően pörgeti túl a korabeli politikai szleng (és az annak antitéziseként formálódó, magánhasználatra szánt ellenbeszéd) szétinflált paneljeit. Ha ez a szöveg strukturalista irodalomkritika volna, akkor most pontosan számszerűsíthetném, hányszor fordulnak elő a regényben a „ruszki”, „zsidó”, „reakciós” szavak. Sokszor. Ettől is lesz működőképessé a Cé cé cé pé korrajza. A korra jellemző politikai bikkfanyelv és az azzal szembeállított, az előző éra beszédmódjából kölcsönzött fordulatok közti feszültség Kukorelly-féle fókuszban tartása egyrészt roppant szórakoztató, másrészt pedig remekül érzékelteti, hogyan próbálja a két világháború közti középosztály a szocializmusban is – ha máshogyan nem megy, hát szimbolikusan – megtartani társadalmi pozícióját. A következő szövegrészlet remekül példázza, hogy a megfelelő hívószavak pontos használata révén (és egy kis torzított Petőfi-idézettel, valamint a „teljes terjedelem” kifejezés szó szerinti értelemben történő szerepeltetésével megfűszerezve) hogyan képes a Kukorelly-szöveg sokat mondani anélkül, hogy bármit is elmagyarázna, ráadásul igen szórakoztatóan: „a Protapopov házaspár, két valószínűtlenül csúnya ember siklik a jégen. A férfi sikkesen tolja pálcikavékony feleségét valami negédes zenére, és hátha elzúgnak! »Megszépülnek«, suttogja áhítatosan Bajnóczyné. Protapopov és Protapopova, Oleg és Ludmilla, ezt akkor mindenki tudta. »Szépek, nem?« (K) szerint nem voltak szépek. »Ruszkik«, sziszegi a férje. Ne a gyerekek előtt, hallja (K) Bajnóczy néni fojtott hangját, németül mondja, ahogy (K)-éknál is szokás. Színezős előlapot illesztettek a képernyőre, alul halványzöld, felül kék, középen sárga. Kék az ég, zöld a föld. Almássy Zsuzsi felugrik, amennyire bír, és teljes terjedelmével a fenekére zuhan. »Beszakad a műjég«, ezt többször is elismétli az öregúr. Nem nevet, komoly az arca. Odamegy a blokkhoz, följegyez valamit. »Beszakad alatta, nem kétséges«, állapítja meg elégedetten. A futballmeccseket nem nézi. Bajnóczy nézi a meccseket (K)-val, és hülyeségeket beszél. »Nem is volt les«, mondja. Falus szerint a Fradi reakciós csapat. (K)-ék reakciósok. Bajnóczyék is.”
A regény szereplői számára a beszéd az öndefiníció, a társadalmi-politikai hovatartozás manifesztációja, és még számtalan, a politikumtól-osztályöntudattól független példát is sorolhatnánk azokra az esetekre, amikor a karakterek megszólalása tetten érhetően, hangsúlyosan beszédaktus (a saussure-i értelemben), például a következő részletben: „Bement az iskolába farmergatyában, mindenki nézte, hogy mi ez. »Tartós anyag, csak hordjad«, közölte vele az anyja. Tehénpásztornadrág. »Tehénpászorgatyában nem lehet iskolába járni«, mondta Tormási. Sziszegte Tormási, egészen közel lépve (K)-hoz.”
Talán nem tévút, ha a regénynek azt a szálát, amely a katonaságot idealizálja, szintén az effajta önigazoló, identitásmanifesztációs aktusok közé soroljuk. A Magyar Néphadseregben töltött idő, amelyet (K) néhol mintha kényszeresen idealizálna, értékcsökkent változata annak a katonai létnek, amelyet az apa képvisel – erről majd később is ejtünk szót a Cé cé cé pé egy másik aspektusa kapcsán –, ráadásul ezt a katonaságfetisizmust a szerző rendszeresen világirodalmi klasszikusoktól vett idézetekkel ellenpontozza, következésképp elkerülhetetlenül devalválja is. Mindez meg van spékelve olyan szentenciaszerű, önmagukat érvénytelenítő kijelentésekkel, mint például a következő: „Aki nem volt katona, nem érti. Azt sem, hogy mit kéne itt érteni, gondolja (K). Nem mondja.” A fentiek alapján tehát kénytelen vagyok vitatni Melhardt Gergő a Litera.hu-n megjelent, Barkácsolt űr című kritikájának állítását, amely azért marasztalja el a regényt, mert az – vélekedése szerint – mitizálja a katonaságot. „Szerintem – a sorkatonaságot átélni már nem kényszerített generáció képviselőjeként megszólalva – ez a maifiatalok-voltálkatona-diskurzus majdnem annyira káros, mint a nőket a mellükkel azonosító hipermaszkulinitás”, írja Melhardt, anélkül, hogy észrevenné: végeredményben ugyanazt állítja, mint amit a regény – remek példaként arra, hogy a magánbeszéd álcájában mennyire érvényes kérdések felvetésére is képes a Kukorelly-szöveg.
És ha már az irodalmi utalásoknál tartunk: miközben a Cé cé cé pé nyelve az élőbeszédet „felemeli” az analitikus-etimologizáló megközelítéssel, addig a vendégszövegeket (lásd az ezen írás harmadik bekezdésében említett petőfis példát) profanizálja azáltal, hogy új kontextusba helyezi őket. A világirodalmi referenciák legszembetűnőbbike nyilvánvalóan a főszereplő (K) néven való szerepeltetése – ez a betű ugyebár Kafka óta a közép-európai lét által zsebrevágott egyén szinonimája, ráadásul itt a szerző nevének kezdőbetűjével is megegyezik, magas labdát dobva azoknak, akik hajlamosak megadni magukat a referenciális olvasat csábításának, s egyúttal zárójelbe téve az effajta értelmezési kísérleteket. A regényben jelölt és jelöletlen idézetek sokaságával találkozhatunk – ezek merítése Empedoklésztől Henrich von Kleisten, Kukorelly Endrén és Musilon át Ottlik Gézáig terjed –, a leghangsúlyosabb referencia pedig az antik görög mitológia játékba hozása, amely fontos párhuzamos szálként fut végig a regény egészén. De mielőtt még bővebben szólnánk a mitologikus szálról, érdemes egy bekezdést szánnunk a regény szerkezetének is.
A Cé cé cé pé töredékes regény (mint azt a műfajmegjelölés topográfiája a belső borítón is érzékelteti). A kötetet hatszáz, nagyjából bekezdésnyi terjedelmű szövegszakasz alkotja, kilenc fejezetbe tagolódva, amelyeket széttagolva kap kézbe az olvasó. A regényt lehet lineárisan is olvasni, vagy a bibliai igehelyek számozásához hasonlóan jelölt, tematikájuk alapján összeillőnek ítélt részeket mazsolázva ki a szövegfolyamból. Például ha kizárólag a nagyszülők életéről szóló szövegszakaszokat akarnánk összeolvasni, akkor a 2.1, 2.2, 2.3, 2.4 stb. számsornak megfelelően kellene kiragadnunk a szövegszakaszokat, ha pedig csakis a csajozós részek érdekelnének minket a Kukorelly-kötetből, akkor a 8.1, 8.2., 8.3… sorozat volna a kotta. (Zárójelben: közel sem annyira nehézkesen működik ez a szövegszerkesztési fifika, mint amennyire nehézkesen sikerült [?] a fentiekben összefoglalnom.)
A 0.X számsorral jelölt szövegszakaszok – figyelem: egy derékszögű koordinátarendszerben ábrázolva a 0 azonos az origóval, tehát azzal a ponttal, amelyhez minden más viszonyul – a görög mitológia eseményeit mesélik újra. A mitológiai szál, amelyben akár egy mondaton belül is zuhatagként követik egymást a tragédiák és a hőstettek, markánsan ellenpontozzák (K) és családja magántörténelmét, és még ha volnának is a szerzőnek ilyen törekvései (nincsenek), csírájában fojtanának el minden, a szocializmus négy évtizedét grandiózus sorstragédiaként, pátosszal megközelíteni próbáló szándékot. Az istenek halnak, az ember meg csak éldegél.
A regény – ki nem mondva, de nyilvánvalóan és következetesen – az emlékezés természetéről is felvet kérdéseket. (Ismét zárójelben: bővebb tanulmányt érdemelne az, ahogyan az elmúlt pár évben kortárs irodalmunk újabb és újabb, alaposan átgondolt poétikai-nyelvhasználati megoldásváltozatokat kínál az emlékezésben rejlő szövegalkotási és logikai problémákra, Nádas Péter Világló részletek című munkájától Jenei Gyula Mindig más című verseskötetéig.) Arra is rákérdez ugyanis Kukorelly Cé cé cé pé-je, hogyan formáljuk meg képünket a múltról, miként rostáljuk a történetfoszlányokat összefüggő, lineáris – tehát elkerülhetetlenül többé-kevésbé fikciós – elbeszéléssé. Ha ad erre a kérdésre választ a regény, akkor az a 2.56 jelölésű szövegszakaszban rejlik, amelyben az apa tiszti karrierje és a távolabbi ősök katonáskodásáról szóló családi legendárium ugyanazon bekezdésben összevegyül a görög mitológiai hősök történetével: „Katonatiszt volt. 1940. július 1-jén avatták. 1941. február 15-től a 3/III. zászlóalj zászlóaljsegédtisztje. 1942. július 20-án Ukrajnába vezényelték, a 7. puskásszázad parancsnoka, zászlóaljsegédtiszt. Frontszolgálat előtt Fehérváron állomásozott, a nagynénje, Palkó néni házában lakott. Esténként A Magyar Királyban mulattak a tiszttársaival. Boroztak, a cigánybandával húzattáka nótájukat. Árvagyerek, még születése előtt elesett az apja az első háborúban. Megházasodott, kikerült a frontra, azonnal meghalt. A nagybátyja lovakat tenyésztett Beregsomban. Sziszüphosz fiát, Glaukoszt egy halotti versenyen széttépték hárpiákkal és gorgókkal hasonló természetű lovai, Aiszkhülosz szerint. (K) sose látta az apját mulatni. Cigányozni, ahogy mondták. Egyetlen kispohárnyi bor a vasárnapi ebédhez, a negyedrésze mindig a palackban maradt.” Íme, in flagranti tetten lett érve a családtörténet mitológiává válása.
Ami pedig a cselekményt illeti, az a gyerekkortól (és az ősök előtörténetétől) a négyigenes népszavazásig követi nyomon a főhős, (K) történetét, iskolai anekdotáktól katonatörténeteken, csajozásokon, családi komédiákba illő epizódokon át a Berlinben töltött ösztöndíjig, valamint a volt osztálytársról, Pásztorról-Pasztuhról szóló, egyre önellentmondásosabb, mégis az összefüggő történetre törekvéssel tüntető epizódokig, amelyek mintha valamiféle osztályspecifikus lelkiismeret-furdalásról is szólnának.
Kukorelly Endre Cé cé cé pé avagy lassúdad haladás a kommunizmus felé című regénye tehát töredékességében is nagy ívű, számtalan szempontból is alaposan átgondolt, saját törvényszerűségeihez következetesen igazodó szöveg. Ugyanez rövidebben: nagyszerű regény. (Kalligram, 2019)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
