Temesi Ferenc: Az utca legjobb kocsmája

Ismerős volt a cím, de nem tudtam, honnan. Megszokhattuk, Temesi sokszor mesél kocsmákban és kocsmákról. A történetek egy része ugyancsak ismerős. Kiderítettem, hogy Az utca legjobb kocsmája Az éjféli utas című könyvből (2000) van. Na de az is válogatás. Akkor menjünk tovább. Benne van a Kölcsön Idő (2005) „sajátlapban” is. A szlovák kalauz is benne vanAz éjféli utasban, és ugyancsak a Kölcsön Időben is. A szív böjtje nyilvánvalóan A szív böjtje kötetből jön (1991). Az utolsó antinovella a Gabo meg a halál kötetnek (2003) csakúgy, mint a mostaninak záró novellája. A Hogyan nem találkoztam Allen Ginsberggel? az ugyanilyen című könyvben (2000), de az is válogatás, elsőként talán a 3. könyvben (1989) bukkant fel. Ugyanitt szerepel az Egy új-zélandi író emlékirataiból című elbeszélés is, igaz, a mellette lévő évszám: 1997. Az író megkönnyítené a filológus dolgát, ha legalább a válogatáskötetekben jelezné az írások megszületésének dátumát. Egy ideig – alapos filológus módjára – próbáltam nyomozni, hogy melyik írás honnan is való, rá is jöttem sokra, de azután föladtam. Hiszen az író jól elrejtett néhányat. Például a Marharépát a Bartókból (2012) emelte ki (ott 110 fejezet van, de azoknak nincs címe), és maradt még néhány nyitott kérdés. Temesi „szövegvándoroltatásait” követni nem könnyű. (E-mailben megkérdeztem a forrásokról az írót, először nem válaszolt, utána segített, majd véletlenül töröltem a levelet, kértem, küldje újra, de azt mondta, hogy ő sem találja. Ennyit a digitális irodalomról és filológiáról.)

Az utca legjobb kocsmájá t tekintsük úgy, mint a hetvenéves író húsz legjobbnak ítélt kisprózáját, „best of” válogatását, magyarítsuk rögtön, mert Te­me­si nagyon jól tud angolul, és nem szereti az öncélúan használt idegen kifejezéseket. Szóval a könyv: Válogatás a legjobbnak (örökzöldnek) tartott írásokból. A legjobbakból. Az alcím pontos: válogatott tör­ténetek. Valóban többféle elbeszélő jellegű, olykor csattanóra kihegyezett novellaszerű, olykor csak karcolatnak tűnő történetből áll a kötet, kiegészülve néhány szövegjátékkal. Kronologikus szerkesztői szándékot nem fedeztem fel, bár kétségtelen, hogy az első történet a régmúltba, az utolsó pedig a szövegösszeomlásos jelenbe vezet el bennünket.

A címadó írás egy kocsmai verekedést beszél el: „Bocsásd meg, de ilyenek a barátaim.” Talán a benne rejlő fonákság miatt lett kiemelve kötetcímnek. Az első, kezdő történet azonban számomra új, és meglepően erős. A Karácsony kocsonyája megható elbeszélés, a mai magyar irodalom egyik leglíraibb darabja. A „karácsony kocsonnyája” népies kifejezés, azt jelenti: az ünnep kiszolgáltatottja, áldozata. Méltán állítanám Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellája mellé: ott a szegénység az öregembert, itt egy árva gyermeket tesz fölöslegessé. Kevés megrendítőbb sort olvasni a mai magyar irodalomban, mint ezt: (a kisfiú) „éjjel kilopózott sokszor a temetőbe, és lefeküdt az édesanyja sírja mellé. Olyan hideg volt a föld, hogy szinte sütötte. Vacogott a foga, reszketett, de nem mozdult. […] A kisfiú ökölbe szorította a kezét, és Szent Józsefhez imádkozott, Jézus nevelőapjához, hogy vigye őt is oda, ahol a szülei vannak.” És ezután következik egy ráadás mondat, önéletrajzi utalás (nem lövöm le a csattanót).

A hagyomány történetei közé illeszkednek a következők is. A Kukurikú egy kakas levágásáról és levesének elkészítéséről szól, de előugrik belőle a „kettős élet”, a hajdani polgári gazdagság és a jelen szegénysége, utalás a bebörtönzött és megkínzott nagymamára; végül a népi bölcsesség a túlélésre: „Róka halálát kakas sé gyászoli… Az a fő, ami a fazékba’ fő.” Mély filozófiai gondolatot fogalmaz meg a Halálnak halála című elbeszélés. Egy lecsúszott, elesett ember története. Tévesen anyakönyvezték: „Az nem löhet, hogy ez vót az én életöm. Ez a Kovács Lajosé vót.” Portáséletének summázata az öregkor kapujában: „Tudod, azon gondó’kodom, hogy kijárat-é vagy bejárat? Vagy égyszörre mindkettő, mint az üzembe…”

Egy másik csoportot alkotnak a nemzet- vagy magyarságproblémákat fölvető elbeszélések. Az egy­másrautaltság, az összetartozás elbeszélése A zsidó Isten Debrecenben: „a többi népnek nemzetisége van, a magyarnak-írnek-zsidónak félelmei”. Az írásokban visszatérő elem a kiüresedettség, begyöpösödöttség állapota: „Megbízható tévéújság-előfizető voltam már…”, „Üres fa vagyok, ami már csak megszokásból zöldell”. A megszokottságból való menekülés úti elbeszélése a Vissza az irodalomba, avagy az eltörött utazás. Che Guevara-trikó, Kerouac. A hon­vágy azonban győz: „Meseország. Tegnap voltam egy kocsmában, aminek Trianon a neve! […] Holnap hazamegyek Meseországba.” Értékelem a megtépázott ország ilyen megnevezését. Az előző párjának érzem az Egy új-zélandi író emlékirataiból című elbeszélést. Egy (’56-os) emigráns, világot járt magyar író visszatér Magyarországra: „Ennyi űzött arcú, rosszkedvű embert együtt én még nem láttam.” Egy autóstoppos fiúval mondatja ki a kontraszelekció, a szekértáborosodás rákfenéjét, aki így foglalja össze a magyar megosztottságot: „Ez önmagunk gettósítása. Ha az egyik szövetséghez tartozol, nem állhatsz szóba a másikhoz tartozóval… Akadémellyák, kamrákok, szövetkeztek. Akinek előbb jut eszébe megalakítani, azt fejezi ki vele, hogy mindenki, aki velünk van, az olyan magasan áll, mint mi. A többi ők. Valakit ki kell zárnunk a körből, különben nem lesz semmink. … Akadómókusnak, kamratagnak, szövetkezetinek lenni enélkül mit sem ér. … Azért kell mindig lenéznünk valakit, hogy hihessük, mi vittük valamire a boldogtalanság művészetében.” Karácsony Sándor az ősi magyar véleménykettősségben pozitívumot is lát: tanuljunk meg a másik emberre nézve élni; Temesi ennél pesszimistább. Pedig kevés helyről idézhetnénk olyan szép sorokat a hazaszeretetről, mint innen: „Saját országodat azért szereted jobban a többieknél, mert mindnyájan gyerekek vagyunk, mielőtt állam-, netán világpolgárok, filozófusok vagy utazók leszünk. […] Egy menekült szerzetes sose mond szépet a kolostorról, de én még rosszat nem mondtam Magyarországról.”

Több történetet is összeköt az utazás, az útközbeniség állapota, többnyire Temesi kedvelt alteregójával, Országuthyval, ráadásul sokszor éjszaka. A magány, a végtelen egyedüllét elbeszélése Az éjféli utas: „Ha egy normális ember magába néz, nem becsüli sokra önmagát. Csak az üresek ismerik magukat, mondta egy hang.” A Mosolygó hajnal a „gengszterváltás” újgazdaggá lett egykori barát éjszakába hajló névnapi bulija – mondani sem kell, rossz szájízzel. Vagy egy újabb éjfél: ugyanez a kiábrándultság jellemzi azÉjfél a Moszkva téren-t. A következő éjszakai utazás: Éjszakai köd; a Temesinél gyakori folyamatos kocsmázástörténet, amelynek mélyén ugyancsak ott a filozófia: „A túl sok szeretet néha rosszabb, mint az utálat.” Utazás Pozsonyból Budapestre: A szlovák kalauz. Tipikus átverés­történet: „Az utazás bölcsebbé, de boldogtalanabbá is tesz…” A főszereplő kalauz, akinek meg lesz ígérve, hogy híressé teszi, és még játékvasútra sem szállhat fel, persze nem szlovák, hanem szlovákiai magyar („ázva beszélte a magyart, mint a felvidékiek nagy része”); csúnyán átveri a magyar családot – a közös nyelv, egymásrautaltság számára már nem fontos, ezért is szerepel a címben szlovák kalauzként. S valóban, mennyire különösen tragikus. Hiszen az már-már megszokott, hogy a határon túl egy magyar rendszámú autót előszeretettel és jobban megbüntet az utódállam rendőre, de hogy magyar a magyart… A Marharépa egy súlyos operációt követő élet-halál közötti lebegés története. Az intenzív osztályon töltött időszak álomvízióiban és álombeszédében a hozzátartozók fölfigyeltek a „marharépa” szóra. A fölépülés után világosodott meg, hogy a „marharépa” valójában Milarépa (Vászonruhás Mila), tibeti látnok, szerzetes, a buddhizmus egyik legnagyobb alakjának a neve. Pszichoanalitikus álomértelmezés (álommunka) nélkül is biztosak lehetünk abban, hogy az álmok mély jelentéstartalmat hordoznak; egyes esetekben a zsigerekben élő keleti tudást.

A hangsúlyosan szerelmi történetek közül A piroskalapos nő két magányos ember sikertelen szerelmi találkozása. Mint szöveg, számomra izgalmasabb elbeszélés a Szerelem egy elfelejtésben, avagy hajóvonták találkozása tilos. A történet: a családjától elköltözött „szerelmi fogyatékos” író és a festőművész Eszter viharos liezonja a nagymarosi alkotóházban, amely természetesen az író családjához való visszatérésével zárul. Azért izgalmas alkotás, mert hasonló motívumokból építkezik Hajnóczy Péter A pad című rövid elbeszélése is. Mindkettő helyszíne a nagymarosi alkotóház, tél, Duna, olajkályha, fűtő, reszkető kéz, kilottyantott olaj, a fűtő „művész úrnak” szólítja az írókat… és végül megjelenik a pad is. Te­me­sinél: „Ültem a padon, és néztem a kompot.” Hajnóczynál: „kinézel az ablakon, nézed a padot…” Bár mindkét történet lényege az elmagányosodás, a kiüresedettség, Te­mesi egy szerelmi kalandba ágyaz­za, Hajnóczynál pedig egy teljesen lecsupaszított, tömör leírás. A közös bennük az ihlető közeg (a nagymarosi alkotóház, és nyilvánvalóan ugyanaz a szereplő, a fűtő). Mégsem tekintem „ráírásnak”, mert Hajnóczy szövege nyomasztó utalásokkal teli statikus állapotrajz, Teme­si pedig egy cselekményes szerelmi történetet mesél el.

Temesi tematikájának rendszeresen visszatérő eleme az állattörténet, főszerepben a kutyával. Bundás története részben kutyavallomás, egyébként antropológiai filozófia: „Én tudom a titkot: nincs semmi tudnivaló. Csak egy, a szeretet. A körmöm hegyéig szeretetből vagyok én. A szívem sajog belé, ha rágondolok, hogy az embereknek már csak szívzörejeik vannak. A szívüket meg ketyegőnek hívják. Valamikor lelkes állatok voltak ők is, hasonlatosan a kövekhez, füvekhez, felhőkhöz, de gőgjükben megrekedtek az emberi állat szintjén. Agyuk és szívük között csupán a vér kering, mert nem a lélek fészkel bennük többé, csak a halálfélelem.”

A válogatott történetek sajátos csoportja: szövegjáték. Az Interjú Sündör bőcsővel (Rózsa Sándor bácsival) egy tréfás parafrázis, amelyben nem nehéz felismerni a sztárrá vált whiskys rablót: „Rósza ez az én márkanevem. És egy karikás ostor a logóm.” A Mérettségi vizsga a tantárgyakra bontott enciklopédikus oktatást parodizálja: „Senki se akar jó nevelést, csak jó végbizonyítványt.” Az utolsó antinovella pofon a történetmesélést elvető posztmodern irodalom­történetnek: a „prémodern” meghaladása, szövegösszeomlás, céltalan konceptuális játék, támadás a szintaxis és a jelentés ellen. Temesi szembeszáll az író és irodalmár irodalomcsinálókkal: egy helyen pla­­ce­bóirodalomat, másutt iparirodalmat említ. („Nem akarok iparirodalmat csinálni.”)

Mint mindannyian, s talán ezért olvasunk könyveket, úgy Temesi is keresi a választ az élet nagy kérdéseire: mi célból vagyunk a világon, s ha már vagyunk, hogyan kellene élnünk? Néhány a válaszkísérletekből: „Meglepne, ha az emberek boldogok volnának” (A szív böjtje), „Az élet komédia azok számára, akik gondolkodnak. És tragédia mindazoknak, akik éreznek” (Az éjféli utas), „Ne keresd a boldogságot, mert nem találod, mint öregember az orrán lévő szemüveget”, „bár az élet elég rövid, arra elég, hogy tönkretegyük magunkat” (Éjfél a Moszkva téren), „Az életnek értelmet kell adni, annál a nyilvánvaló ténynél fogva, hogy nincs értelme” (Egy új-zélandi író…).

Kedveli a szentenciákat, idéz hol jelezve, hol észrevétlenül a szövegbe szőve (szögedi) népéletből, városi szlengből, keleti filozófiákból, beatirodalomból. Önirónaként belefoglalja a Marharépába: „Ne idézz. Azt mondd, amit csak te tudsz. Mondta Kasza bácsi, a sakkőrült trafikos.” Korábban is fölfigyeltem rá, hogy Temesi mennyire tobzódik a szójátékokban: banántalan banánköztársaság, világfalurossza, rossztata (prosztata), kominternálás, az orgonánál még mindig Sztálin üldögél, öntörvényerejű rendelet, állítmányi költő. S említsük meg költői jelzőit is: fehérszőke, késvékony fiatalember, fakókék trikó, bánatbarna délután, napszőke lányhang, sárgásszürke falevél volt az arca, bizsuszemű boszorkány, Eszter narancsgerezdszája.

Temesi a legalapvetőbb, legmélyebb, mind­annyiunkat érintő kérdésekről ír: kapcsolatok, meg­csalások-megcsalatások, kapcsolathiány, magány, tévedések, átverések, múltunk, helyünk, szerepünk, boldogtalanságunk-boldogságunk. Bátran nyúl a nyelvjáráshoz, a hagyományhoz, nyíltan és olykor részletezve szól a szexualitásról, és olyan (nem korszerű!) érzéseket is vállal, mint honvágy, hazaszeretet. Megmunkálja, forgatja a stílust, sokféle típusú szöveget alkot, nyugodtan nevezhetnénk posztmodernnek is, ha nem lenne szinte mindegyik története mélyén ott a megtartó hagyomány, s ha a fogalom nem lenne annyira lejáratva. És ez az a program, ami egy mai magyar művésztől elvárható: a hagyomány ismerete, megbecsülése, továbbadása, felhasználása, korszerűvé varázsolása. Temesi Ferenc évtizedeken át szembement bizonyos irodalomelméleti trendekkel, soha nem akart megfelelni, ezért a „kurrens”, „érvényes” irodalom pápái leginkább hallgattak róla – most már nyilvánvalóan látható, mekkorát tévedtek. Mert Temesi több mint fél évszázada következetesen és öntörvényűen ír. És örülök annak, hogy a most hetvenéves Temesi Ferenc kellemes baráti körben, egyre többek által elismerve ajándékozhatta meg olvasóit ezzel a kötettel. (Scolar, 2019)