Gergely Ágnes: Még egyszer Firenzébe – versek 2016–2019

Miért ez a ragaszkodás Firenzéhez? Mintha minden út a reneszánsz fővárosába vezetne, „Még a halott kém is arra megy” (Még egyszer Firenzébe). Búcsúzásféle ez a kötet, egy hosszúra tervezett búcsúzkodás az élettől, a művészettől, hiszen a költő számára ugyanaz a kettő.

Nehéz az idő múlására nem gondolni – „Ujjaim közt elpereg az idő / Mélázok itt más emlékein” –, és nehéz lehet a szerelmesek városában arra gondolni: „nekem emlékem nem jön már elő” (Párizs). El lehet persze képzelni egy alternatív életet: „Egyszerű is lehetne: család, ház, esti part” – ám ez a gondolatfutam nem túl termékeny, nem tölti be a hiányt: „A bonyolult üresség hetvenöt éve tart” (Körös-part, 1941). Az üresség vagy a korábbi kötetekben felizzó égésnyomok azért olyan kuszák és bonyolultak, mert a történelem szövetében a tragédiák szétszálazhatatlanok. Gergely Ágnes poeta aestheticus, moralis és doctus, aki ritkán ír közéleti verseket, habár sok verse hátterében sűrűsödik a történelem, sőt a lírai alany személyes érintettsége. Ebben a kötetben a szabadságért való küzdelem utolsó nagy pillanataként 1956-ot jelöli meg, Nagy Imre lelkesítő beszédét. Teszi mindezt Nagy Imre szobrának elhurcolása évében ( Az utolsó pillanat, 2017).

Gergely Ágnes költészete két fő veszteségélményből táplálkozik, egyik az apahiány. Édesapját, Gutt­mann Györgyöt 1944 végén elhurcolták Maut­hausenba, ahonnan nem tért vissza többé. A másik tragédia a „herceg”, Papp Zoltán elvesztése 1984-ben. Költészetében ezek a legerősebb érzelmi húrok, amelyek Egerszeg felé eggyé válnak: „az a csönd, amit még / az apám / rám hagyott a század / derekán […] az egykori ablak / csupa fény / ne szeressen senki, / ahogy én” – utóbbi Papp Zoltán mondata, amely a Két szimpla a Kedvesben című önéletrajzi regényben így jelent meg: „Még hallottam magam mögül az üvöltést. – Soha ne szeressen senki úgy, mint én! – Az utolsó szavaival megátkozott.”

Papp Zoltán halálát a regényben nem írta meg, de a Viharkabát című versben igen. A szövegek motívumrendszere alapján kibontakozik egy vízi baleset rajza, egy magánmitológia, amely történelmi alakok, uralkodópárok szerelmét is magába olvasztja: szélvihar, hullámok, hajó vagy yacht, halott herceg vagy kapitány (Viharkabát, 2006; A roncshajó, 2012; Nagyítás, 2018). „Az összes hajó elment. / Régtől magam vagyok. / A feltüzelt homokban / a kapitány halott” (Szélcsend, 2016).

Gergely Ágnes költészetében hasonmás hősökkel is találkozunk. Ilyen a középkori Johanna (Johanna című kötet, 1968) vagy az ószövetségi Ráhel, aki hét éven át vágyakozott Jákob után. Az emésztő vágy megfestése a Nászéjszaka (1959) című csodás költeménnyel kezdődött, és az új kötet is továbbviszi a szerelem – mint rögeszme – motívumát: „Gyászolni tudsz? Szeretni tudsz-e? / Hol a rögeszme, amit megöleltem?” (Ráchel siralma). A kérdések immár azt célozzák, aki túlélte szerelme halálát. Míg a bibliai történetben Jákob temette el szeretett feleségét, addig a Ráchel siralmában a szerelemes nő a túlélő. Ennek tudatában a vers alanya saját magát siratja, azaz önmegszólító költeménnyé válik.

Gergely Ágnes költészetében a szeretett férfiaktól való megfosztottság metafizikai kereséssé növi ki magát. A két életrajzi alak (apa, szerető) hiánya összekapcsolódik az istenkereséssel: „ Amerre elment, senki sem jár, / vadak járnak és szellemek. / Egy este majdnem utolértem, / de nem hagyott üzenetet.” Az Amerre elment és a Szél hátán jöttek sajátos vonása, hogy nemcsak az apa, a szerető eltűnése, testetlensége olvasható bele, de a Messiás jövés-menése is.

A költő a művészetből, a saját álmaiból is inspirálódik. Gergely Ágnes versei Marc Chagall képeihez hasonlóan lebegők és éteriek, álomtól ihletettek: „Tévelyegnek a jóslatok, a sors halálra szánt. / Hová vezetnél, Marc Chagall, tündér keresztapám?” (Kiúttalan) Az orosz-zsidó származású francia festő is elemelkedik a valóság síkjától, mégis reflektál rá. Ami Chagall angyalian melankolikus képein a lebegés, az Gergely Ágnesnél a zene, a soráthajlás. Továbbá a paradoxonokban („Ütött benne a hallgatás”), a szinesztéziákban („a csend elrothadt almahéja”), a metaforákban („Nem akarom látni, / amit egy eltiport giliszta lát”), a metonímiákban („A gyertyát körülsírja a kanóc”) vagy a helyszimbólumokban (Firenze és Verecke) felcsillanó képalkotás. A jelképek sűrű erdeje Egy régi templomhoz vezet, ma már csak rom. Eszünkbe jut Csipkerózsika elvarázsolt kastélya és kertje, mert az „erre tévedőket kizárja a bozót”, de Ady Endre Eltévedt lovasa is.

A 2016 és 2019 között született 33 köl­temény lehet a formakultusz, a szenvedés („a szenvedés volt a leghűségesebb” – Ónoseső) és az Úristenre való várakozás jelölője: „testetlenül / vagy testben indul értem / – hol késik az én Uram?” (Testetlenül 2.) – ám a lírai alany személyes megváltottsága nem kérdéses.

Eljön az a kor vagy élethelyzet (Baleseti kórház), amikor szembe kell nézni a küszöbátlépés gondolatával. Az átkelés vonzó is lehet, de nem szabad siettetni: „A kapitány is hallja. / Hallja és visszatart. / És kézen fogva fekszünk, / mert már közel a part” (Szélcsend). 33 vers, karcsú kötet, Firenze Gergely Ágnes műhelye. (Kalligram, 2019)