Első altató; A Szentlélek balladája

Első altató

Csak az ember altat,
az állat nem altat.
Ami a Napnak szentület,
az állatnak fényhalasztás –
az ember a fény halálát
ebből érti, úgy halasztja,
áttér csak egy újabb napra,
sötétforgó fények rendjét
egyszerűen átalussza,
csak az ember altat,
az állat nem altat –
édesanyád altat téged,
viseld el a sötétséget,
sötét torkát, sötét mérgét,
viseld el a sietségét,
ahogy a fény árka
tested visszakozásra,
lelked visszaadásra,
szíved ki-kihagyásra
hívja, nyílhat a lélek hídja.
Csak az ember altat,
az állat nem altat –
sötétségbe úgy ereszt le,
mintha szemével temetne –
aztán a szemedbe tenne
mindig újabb ágakat –
felkaristolja, nézésbe hívja,
kipattantja támadat –
csak az ember altat,
az állat nem altat.

A Szentlélek balladája

Ott volt a sarkon a galamb, mintha
két mankóra támaszkodott volna.
Sátras szárnyai szememhez
túl közel rebbenő
függönyök. A felmosórongy szagú
szárnyakat belélegezni – erre emlékszem,
mikor földre tettek.

Ott volt a sarkon a galamb, két
mankóját nekem adta.
Sátras szárnyai szememtől
túl távol rebbenő
függönyök. A felmosórongy szagú
szárnyakat kilélegezni – erre emlékszem,
mikor égbe hívtak.

Ott van a sarkon a galamb, két
lábam a mankója, sátras szárnyaim
mindegyre használja – nem
emlékszem se földre, se égre.