Gálfalvi György: Világszélen

Az emlékek mi magunk vagyunk. Olykor tiszták, világosak, élesek. Máskor hiányosak, foltosak, elszürkülők, alig felidézhetők vagy feledésbe merülők. „Nem igaz, hogy amit elfelejtünk, azt nem volt érdemes megjegyezni. Én pontosan emlékszem arra, hogy nagyon fontos dolgokat felejtettem el” – jegyzi meg kesernyés humorral Gálfalvi György, aki – mint azt az utóbbi években már megszokhattuk – ezúttal is emlékei közé invitálja az olvasót új könyvével.

Szíves vendéglátó, nagy rutinnal kalauzol. Nem most kezdte. „Barátaim korán észrevették, fokozottan hajlamos vagyok az emlékezésre. Szász János 1977-ben […] tette közzé az Utunkban: »Gálfalvi Gyurka bajsza belelóg az emlékek borába«” – idézi az Űr a tornácon című jegyzetében.

Megtörténik, hogy elveszítjük az emlékeinket. Gálfalvi Györggyel is megesett. Egyszer a brassói állomáson elemelték az aktatáskáját – benne a naplójával, amit 1968 óta vezetett. Közel negyedszázadnyi kötődésnek kelt lába. Még szerencse, hogy más oldalról visszakapta. A hatezer oldalnyi szekus-dosszié, amelyet pár évvel ezelőtt kézbe vehetett, valamelyest kárpótolta. Persze más szemszögből, egy furcsa és alattomos tükörből láttatva a régi történéseket. De a lényeg, hogy az emlékek feléledhetnek.

S mindemellett mankóként ott vannak fél évszázad publikációi. Amikhez most is visszanyúl. Mert időszerűek. Még mindig.

Asztala köré gyűjti tehát az olvasóit, és mesél múltba tekintő révülettel. Megidézve azokat is, akik valóságosan is körülülték ezt az asztalt. Sokan elférünk. Biztonságban vagyunk. Pedig már a szekus őrtorony sincs meg, amely a város legbiztonságosabb kertjévé tette a Gálfalvi-telket.

Jelen kötete riportok, esszék, naplójegyzetek gyűjteménye.

Az első százötven oldal írásai a hatvanas–hetvenes évek sajátos világát idézik fel. Szociografikus felütésű riportok ezek, legelső könyvének (Szülőföldön, világszélen) darabjai. A mostani kötetcím is ide nyúlik vissza, a hangsúlyt a második szóra áthelyezve. Világszélen.

Az oknyomozó riporter alaposságával járta körül a témáit a szerző – mint kiderül, többször is visszatérve szemlélődött, vizsgálódott a helyszíneken. Világtól elzárt kis falvak (Nyárádselye, Szamos­dara, Rónaszék, Görgényüvegcsűr, Jobbágytelke) nyomorúságos helyzetét, gondjait, kikapaszkodási törekvéseit térképezte föl.

Az utak hiánya, az iskoláztatás nehézségei, a munkalehetőségek szerény volta mellett néhol természeti katasztrófa is (az 1970-es árvíz) súlyosbította a helyzetet. A fiatal újságíró nem szépíti a dolgokat, kendőzetlenül papírra veti, hogyan packázik a hatalom az életben maradásért vagy a minőségibb életért küzdő kistelepülésekkel. De rögzíti az ott tapasztalt visszásságokat is. Például a határmenti zsákfalu, Szamosdara abszurd belső világát, az alacsony iskolázottsági szintet, az iskolakerülőket, a fiatalon teherbe eső lányokat, a szófogadatlan gyermeket az itatókúti vödörhöz kötő iskolaigazgatót, az árvízkárosultaknak gyűjtött adományokat pénzért osztó mihaszna senkiházikat.

Jövőtlenséget látunk, amikor arról olvasunk, hogy csak a kocsma bevétele számottevő, hogy az iskola tanári kara évről évre cserélődő, képesítés nélküli pedagógusokból áll, hogy a megyei döntéshozók a falunak ítélt utcaköveket is másik településre szállíttatják, s hogy milyen csekély könyvmennyiséggel rendelkezik a könyvtár.

Ugyanakkor szinte mindenhol megmutatkoznak az élni akarás jelei: az összefogás, a tenni akarás. Bezárt a sóbánya? Akkor építsük a jövőt a bányából fakadó gyógyhatású vízre! Bezárt az üvegfúvó üzem? Akkor pótoljuk kőfaragással! Mindig merül fel új ötlet, és akad, aki élére áll a csapatnak, aki felvállalja az ütközéseket a megyei és térségi akarnokokkal, hogy megmaradjanak. S mint azt a fejezet címe is jelzi: minden negatív hatás ellenére Itt vagyunk. A látszólag apróságnak tűnő dolgok is kapaszkodást jelentenek. Ragyogó példa, amikor egy önálló könyvtárral nem rendelkező településen a lelkes tanítónő – ha már mást nem tehet – házhoz szállítja az érdeklődőknek az olvasmányokat.

A következő szakasz (Indulat) darabjait az alig visszafojtható érzelmi kitörés, a bosszúság és a tehetetlen düh köti össze. A történetek szereplői olyan személyek, akik cselekedeteik révén hamar a hatalom céltáblájává váltak.

A kolozsvári Székely Ferenc és a kovásznai Fábián Ernő története egy tőről fakad. Mindketten sikeres (és elismert, sőt kitüntetett) intézményvezetők, ám valakinek a szemében szálkának bizonyulnak, és leváltják őket. Gálfalvi nyomban melléjük áll, és nem csupán a nyilvánosság elé tárja a problémát, hanem a cikkek címében megfogalmazott kérdéssel (Miért váltják le…?) a döntéshozók felelősségét (felelőtlenségét) hangsúlyozza. Az adott kor viszonyait tekintve ez igen bátor kiállás.

A fejezet két, Kézdivásárhelyhez kötődő írása eltérő motívumokból táplálkozik. A kerékpárral, gyalog vagy autóstoppal világjáróvá váló Jakabos Ödön története inkább csak példa, hogy egy autószerelőből lett vasúti forgalmista is álmodhat nagyot, csupán akarat és elszántság kell hozzá. 1969-ben írta a szerző az első cikkét a szellemi szomjúságára ráébredő, és azt nyelvtanulással és világlátással csillapítani próbáló fiatalemberről, akinek valóban sietnie kellett, hogy pótolja a korábban elpazarolt időt, mert mindössze tíz év állt rendelkezésére, hogy terveit megvalósítsa. Szívszorító a történet záró epizódja: „Temetéséről végrendeletben intézkedett, a kopjafát jó előre megrendelte, a gyászjelentéshez a borítékokat saját kezűleg címezte meg. A temetésről hazaérve képeslapot kaptam tőle. Pár órával a halála előtt arról értesít, hiába igyekezett megrögzött belógósként a Mennyek Országába jutni: Szent Péter a fülénél fogva kiráncigálta a tolongásból, […] hogy naplóját befejezze.”

Más szempontból tragikus és elszomorító az elöregedéséből újjáépülő „vargaváros” története. Egyik oldalon itt is jelen van a megmaradni akarás, a görcsös kapaszkodás és az ehhez társuló szellemi szomjúság, a másikon viszont megjelenik a brutalitás, az építkezéseken dolgozók öntörvényű és bicskanyitogató viselkedése (lopások, garázdálkodások, erőszakosságok), amelyek fölött a hatóságok szemet hunynak, s amely ellen egy türelmét vesztett helyi lakos saját hatáskörben próbálja megvédeni családja és tulajdona biztonságát. A kerítésen belül szögesdrótakadályt épít, amibe áramot vezet. A szerző minden oldalról körbejárja a témát, és világossá teszi, hogy a bekövetkezett tragédia nem egyetlen ember felelőssége.

A záró fejezet darabjai már a rendszerváltás után keletkezett írások. Mint azt a cím is sugallja (Űr a tornácon), a kezdeti öröm és lelkesedés, a gyökeres változásba vetett remény megcsappan, hiányérzete van, kétségek mardossák. Bár alapvetően jó kedélyű, az élet apró hozadékainak is örülni tudó egyéniség, aki egészséges humorral küzdi le a legnehezebb akadályokat is, az utóbbi években sokat veszített illúzióiból. Némi iróniával idézi Székely Jánost, akivel végigvitázott két évtizedet az Igaz Szó szerkesztőségében, s most belátja, hogy talán mégis igaza lehetett, amikor azt mondta: „sohasem lehetünk elég pesszimisták”.

S valóban, a rendszerváltás pillanatától azt érzi-látja, hogy „ismét alkalmunk van valamit elrontani”. Ki is fejtette ezt barátjának, Markó Bélának, aki reménykedve jelentette ki 1989-ben: „mától más világ lesz”, hogy „ne áltassuk magunkat, nem lesz más világ”. Mert akkor már érezte, hogy „a világ szerkezete megváltoztatható, de törvényei nem”.

S valóban, az itt egybegyűjtött írások mindegyike egy fájdalmas sóhaj. A Koldusének címet viselő naplójegyzetekben döbbenten ismeri fel, hogyan válik idegenné az RMDSZ-ben, amelynek alapítója volt, a Profán diagnózisban egy román értelmiségivel folytatott párbeszéd emlékeit villantja fel, amelyből kiderül, mennyire esélytelen nézeteik közelítése. Az egykori verőlegény naponta a szemébe vigyorog, miközben barátai egymást hazaárulózzák. A szekusdossziékból pedig kiderül, hogy olyanok is jelentettek róla, akiket maximálisan a bizalmába fogadott, akikért mindent képes lett volna kockára tenni. Kifordult a világ.

Ezzel a kötettel már nem a reménytelent akarja megvalósítani. Csak segíteni próbál a múlt példáival egy irányt tévesztett nemzedéknek. Miként azt a kötet záró írásában megfogalmazza: „…húsz évvel ezelőtt könnyebben eligazodtam a világban, mert átláthatóbbak voltak a helyzetek, az emberek közötti viszonyok, s jobban fel tudtam mérni, kitől mire számíthatok. Nem, nem kérem vissza az őrtornyomat. De emlékezni szeretnék azokra, akikkel együtt éltem az őrtorony árnyékában, mert úgy látom, hogy elfeledték őket… Emlékeztetni szeretnék azokra, akik életük szorításában ellehetetlenültek, elpusztultak, többnyire elpusztították magukat. Emlékezni szeretnék barátaimra, bajtársaimra, pajtásaimra, egykori vidám asztaltársaságaimra, akik testületileg odaátról nyújtják felém koccintásra poharukat, s ezúton is üzenem nekik: nemsokára jövök, fiúk. De addig nem mehetek, amíg belső utasításra tollba nem mondom magamnak legnagyobb titkomat, túlélő társaim legnagyobb titkát: mit fizettem, mit fizettünk, mivel fizettünk azért, hogy másokkal ellentétben megúsztuk az életünket. Azt az egyetlen életet, amelyet inkább átélni kellett volna…” (Adjátok vissza az őrtornyomat. Vagy talán mégse…)

Összegzésül a kötetet szerkesztő Markó Béla véleményét idézem: „Nem elég azzal jellemezni Gálfalvi György életművét, hogy hatalmas erénye a szókimondás abban a korban is, amikor nemhogy a válaszokat, még a kérdéseket is kockázatos volt megfogalmazni. Minderről beszélni kell, de alapjában véve művei természetesen nem ettől maradandóak, hanem amitől minden jelentős irodalmi alkotás: metafora- vagy szimbólumteremtő képességnek nevezném. Metaforái, amelyek egy-egy kérdő vagy felszólító mondatban is megfogalmazódnak, ma már részei az irodalmi köztudatnak […] Egy-egy ilyen kép már nemcsak az övé, hanem mindannyi­unké.”

Gálfalvi György helyzetjelentései a mind­annyi­unkéi. Igényes valóságirodalom ez, amely élettel kínálja a szomjúhozót. Egyetlen ponton vitatkoznék csak a szerzővel, aki a kötet nyitó írásában Balázs Imre festőművész róla készített portréja okán a következőket írja: „azt rajzolta meg, akinek tudom magam: a vesztes embert, aki tehetetlenségre ítéltetett, pedig a cselekvés volt a lételeme”. Készséggel aláírom, hogy a cselekvés Gálfalvi lételeme, azt azonban nem hinném, hogy tehetetlenségre ítéltetett és vesztes ember. A könyvei – egész életműve – ennek az ellenkezőjét igazolják. (Bookart, 2020)