Lapszemle XXXIII.

Győri nagyanyám, édesapám négy elemit végzett édesanyja szenvedélyesen gyűlölte a kommunis­tákat. Pesti nagymamám, édesanyám pénzügyi tanácsos asszony édesanyja arcát mosolyálarccal takarva rettegett a kommunistáktól. Győri nagyanyám reggeltől estig a néprádiót hallgatta, és vá­lo­gatott szitokszavakkal, hangosan gyalázta az or­szág­­pusztító, gyilkos gazembereket. Pesti nagymamám mindennap újságot olvasott, és bölcs szavakkal tanított okosan érteni a hazai állapotokat, Magyarországot, amelyben az elvtársak világmegváltó örök életnek hirdették erőszakos országlásukat.

1956. október 14-én, vasárnap reggel a Szabad Nép aznapi számát lapozgatta. Ki érti ezt? – dünnyögte.

Öreg fejjel olvasom ma a régi újságot: Nagy Imre elvtárs levele az MDP Központi Vezetőségéhez. Amit hatvanöt évvel ezelőtt nagymamám, azt kérdezem magamban én is: Ki érti ezt?

Mozdíthatatlan márványtömbbé szilárdult emlékek kamaszkoromból.

Állunk egy ablak előtt Zalaegerszegen, a Petőfi Sándor utcában. Nyár van, nyaralok. Keresztanyám a földszintes ház falának dől, közel a nyitott ablakhoz, én egy csenevész fa árnyékában rugdosom a port. Az utca üres. Meleg van: miért álldogálunk a nyitott ablak előtt, és hallgatjuk itt a rádiót, amikor alig ötszáz méterre ide, az Ady utcában lakunk? Kérdezném keresztanyámat, de leint. Tudod… – kezdi a mondatot, de nem folytatja, majdnem bebújik a nyitott ablakon át az idegen lakásba. Az ablakok kitárva, szólnak a rádiók, akad olyan lakás, ahol bömböl. Időnként valahol valakik boldogan felordítanak. Keresztanyám sír, nevet, átölel, összecsókol. Csomagolnak a gazemberek! 1953. július 4.

Talán egy év múlva két feltűnően udvarias, egyenruhás férfi keresi édesanyámat. Kiküldenek a szobából. Míg állni látszék az idő, figyelem az óramutatókat. Ezektől nekünk nem kell semmi – mondja fejemet simogatva szomorú szemű édesanyám, miután halkan becsukta a távozó katonatisztek után lakásunk ajtaját.

1953: Nagy Imre jött, Rákosi Mátyás ment. Boldog volt az ország.

1955: Rákosi visszajött, Nagy Imre röpült. Senki nem tudta: mi lesz holnap.

1956. október 14-én nagymamám nem értette: miért kéri, kérelmezi Nagy Imre, hogy elvtársai vegyék vissza a pártba, miután 1955. április 14-én minden tisztségéből felmentették, és december 3-án páros lábbal rúgták ki a pártból, még tudományos akadémiai tagságától is megfosztották. Miért akar újra párttag lenni az elvtársai által többszörösen megalázott, kitagadott, elárult Nagy Imre?

Ki érti ezt? – 1956. október 14-én, vasárnap reggel, kezében a Szabad Nép aznapi számával ennyit mondott nagymamám; erre emlékszem.

Olvasom a lassan hetven éve őrzött, darabokra hullott Szabad Népben Nagy Imre 1956. október 4-én írott levelét: „Kommunista meggyőződésem és a párthoz való ragaszkodásom parancsszavát követem, amikor egyéni érdekeket, presztízs-szempontokat vagy sértődöttséget félretéve ismét a párt­hoz fordulok. E levelem megírására mindenekelőtt a párt egységének a féltése és az a kívánság késztetett, hogy minél előbb a párt soraiban, annak tagságával vállvetve munkálkodhassak a szocializmus építése, az ország felvirágoztatása, dolgozó népünk boldog, békés élete, nagy és nehéz feladataink meg­oldásán, amihez a párt minden erejének megfeszítésére, minden tagjának szilárd, elvhű helytállására van szükség.”

Ismét – írja Nagy Imre –, mert fejet hajtva nem most fordul először hibáiért bocsánatot kérve pártja itthoni és moszkvai felső vezetőihez.

Önkritikát gyakorolt, azaz bűnösnek vallotta magát Moszkvában, 1930. februárban, a magyar párt II. kongresszusán. „Hogy helytelen, opportunista nézeteimhez nem ragaszkodom, ha meggyőződöm nézeteim helytelenségéről, azt már többször bebizonyítottam… Én azt mondtam még Bécsben, hogy nem állok haptákba az Internacionálé előtt. Kijelentem, hogy ez valóban nem volt bolsevikhez méltó magatartás. Nem mentegetem magam, de nem akartam azt mondani, hogy nem hajtom végre minden feltétel nélkül az Internacionálé határozatát. Igenis, haptákba vágom magam az Internacionálé előtt… A Kommunista Internacionálénak és a Kommunisták Magyarországi Pártjának is egyik fő feladata a jobboldali veszély elleni harc. Ezt a veszedelmet bizonyos mértékig én képviselem a pártban. De nem lesz nehéz az én opportunista nézeteim ellen harcolni. Magam is harcolni akarok így ezek ellen a téves nézetek ellen. A harc ideológiai fegyverekkel megy. Én is igyekszem megszabadulni opportunista nézeteimtől.” (Népszabadság, 1957. május 9.)

Helyreállt a rend, Nagy Imre szófogadó tagja a pártnak: a moszkvai elvtársak számára ismét megbízható elvtárs. Indulhat Magyarországra 1944-ben, és a moszkvai elvtársak jóváhagyásával lehet belőle földművelésügyi, utóbb nagy hatalmú belügyminiszter.

…s az évek szálltak, mint a percek…

Nagy Imre a Központi Vezetőség ülésén 1949 szeptemberében ismét önkritikát gyakorolt, azaz bűnösnek vallotta magát. „Az opportunizmus nemcsak elméleti munkámban nyilvánult meg, hanem a magatartásomban, a munkastílusomban is. Képességeimnek és a rám háruló feladatoknak megfelelően nem vettem ki részemet a párt munkájából. Félrehúzódtam, passzív voltam, ami a párton belül, de a párton kívül is az oppozíció látszatát keltette, ami komoly veszedelmet rejt magában a párt számára. Az ilyen opportunista magatartás elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy elszakadtam a párttól. Abban, hogy olyan súlyos opportunista hibákat követtem el, de abban is, hogy ezektől a hibáktól olyan hosszú időn keresztül nem tudtam megszabadulni, ennek volt döntő szerepe; aki eltávolodik, majd elszakad a párttól, hibát hibára halmozva, menthetetlenül az op­portunizmus lejtőjére kerül… Tisztelt Pártvezetőség! Tudom, hogy későn fogtam hozzá a hibák felszámolásához, akkor, amikor belőlük a pártra bizony már hibák háramlottak. Tudom azt is, hogy ez a mai önkritika csak a kezdet kezdete a hibák felszámolása terén, de elindultam azon az úton, amelyen a párt támogatásával, segítségével mind az elméleti munkásságomban, mind a magatartásomban megnyilvánuló hibákat le tudom, és meg vagyok győződve, le is fogom küzdeni.” (Népszabadság, 1957. május 9.)

Az elvtársak, legfőképpen Révai elvtárs, 1949-ben nem voltak megértőek: őszintétlennek ítélték Nagy Imre önkritikáját, egy mozdulattal kirakták a Politikai Bizottságból, és elküldték rektornak a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre.

…s az évek szálltak, mint a percek…

Rákosinak – a sok kivégzett, száműzött, börtönbe zárt kommunista munkatárs miatt foghíjas a felső pártvezetés! – szüksége van a Moszkva pártfogolta Nagy Imrére. Kegyesen megbocsát, 1951. március 2-tól Nagy Imre újra tagja lesz a Politikai Bizottságnak. A kisparaszti gazdaságok harcos védelmezőjére – ördögi ötlet! – Rákosi rábízza a legutáltabb minisztériumot: Nagy Imre 1952. január 5. és 1952. november 14. között begyűjtési miniszter – a falun élő nehéz sorsú magyar emberek számára padláslesöprő, parasztnyúzó komenista.

Bolsevik hullámvasút: 1953. július 4-én Magyarország miniszterelnöke Nagy Imre; 1955. december 3-án Nagy Imre pártból kizárt, akadémiai tagságától megfosztott nyugdíjas.

1956 őszén látványosan recseg-ropog a népi demokráciának nevezett egypárturalom. Szeptemberben Gerő Ernő és Kádár János bizalmas talál­kozón győzködi Nagy Imrét, hogy „gyakoroljon előbb ő önbírálatot, s legyen ezzel »segítségére« a pártnak”. Nagy Imre hajthatatlan, ügyében elvi tisztázást vár, pártszerű megoldást.

Három a magyar igazság. Várt, várt Nagy Imre az elvtársak válaszára, s mert hiába várt, harmadszor írt bűnbánó levelet a Központi Vezetőségnek. Újra a Párt tagja akart lenni: „Egyetértek a demokratikus centralizmus lenini elvével, amelynek alapján magamra kötelezőnek tartom a párt határozatait, még akkor is, ha azokkal részben vagy egészben nem értek egyet; egyetértek az 1956. júliusi központi vezetőségi határozat azon elvi célkitűzéseivel, amelyek a XX. Kongresszus szellemében vezetik a pártot a szocialista demokratizmus útján. Bár a határozat számos kérdésében más véleményen vagyok, a határozatot magamra kötelezőnek tartom, és küzdök megvalósításáért.”

A pártnak a fokozódó zűrzavarban szüksége van az emberek körében népszerű politikusra: Nagy Imre 1956. október 24-én lesz újra tagja a Politikai Bizottságnak.

1956. október 24-én, szerdán reggel távoli fegyverropogásra ébredtem. Hallgattuk nagymamával a rádiót: néha muzsikált, néha recsegett, néha néma volt. Fél hét: „…a fosztogató ellenforradalmi csoportoktól való tisztogatás még folyik…” Néhány perccel később: „Ellenforradalmi, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek…” Nagymamám szótlanul főzte a reggeli kávét. Nyolc óra után néhány perccel: „Az MDP Központi Vezetősége 1956. október 24-én tartott ülésén [tehát éjszaka, amikor én aludtam] a Központi Vezetőség tagjai sorába választotta Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György, Münnich Ferenc, Nagy Imre elvtársakat… javasolja, Nagy Imre elvtársat válassza meg a Minisztertanács elnökévé…”

Ebből még kisülhet valami jó is – mondta kávéját kavargatva, öreg karosszékében elsüllyedve nagymamám.

Háromnegyed kilenc, hideg zuhany: „A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa a rögtönítélő bíráskodást a népköztársaság megdöntésére irányuló cselekmények – lázadás, lázadásra való felbujtás, felhívás és szövetkezés, gyilkosság, emberölés, gyújtogatás, robbanószerek tartása vagy ezek felhasználásával elkövetett bűncselekmény, a közveszélyi bűncselekmények, hatóság elleni erőszak, magánosok elleni erőszak s az engedély nélküli fegyvertartás – bűntette tekintetében az egész ország területére elrendeli: a rögtönítélő bíráskodás hatálya alá eső bűncselekményeket halállal kell büntetni. E rendelet nyomban hatályba lép. A Minisztertanács elnöke Nagy Imre.”

Környékünkön csend volt; nagyon messziről hallatszott folyamatos gépfegyver-csörömpölés.

Nagy Imre is kommunista – mondta rossz­ked­vét nem titkolva nagymama, és ment a konyhába –, a benzingőzt nem lehet égő gyufával semlegesíteni. Tett-vett, talán arra gondolt: főzni kellene valamit ebédre.

Hallgattam a rádiót. Kilenc óra: „Az ellenforradalmi bandák galád fegyveres támadása az éj folyamán rendkívül súlyos helyzetet teremtett. A banditák üzemekbe, középületekbe hatoltak be, számos polgári lakost, honvédet és államvédelmi harcost gyilkoltak meg. A kormányzati szervek nem számoltak a véres orvtámadásokkal, s ezért segítségért fordultak a Varsói Szerződés értelmében a Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz. A szovjet alakulatok a kormány kérését teljesítve részt vesznek a rend helyreállításában. A kormány felhívja a főváros lakosságát, hogy viselkedjék nyugodtan, ítélje el az ellenforradalmi bandák véres garázdálkodását, s támogassa a rendet fenntartó magyar és szovjet csapatokat!”

Itt vannak az oroszok! – kiabáltam ki a szobából a konyhába. Volt már ilyen! – mondta a 19. században született nagymamám.

Vajon Hegedüs András, a tegnapi miniszterelnök vagy a mai, Nagy Imre hívta be az oroszokat? 1956. október 24-én kora délelőtt Budán, a Fadrusz utcában a kérdés számomra keserű állítássá egyszerűsödött: újra megszállta hazánkat hadseregével Moszkva.

Múlt-mozimban itt elsötétül a kép: négy-öt nap fekete folt, semmire nem emlékszem. Hétfőn, október 29-én biztosan kisettenkedtem az utcára. A Móricz Zsigmond körtéren vakbácsinál, az újságárusnál vettem meg az Egyetemi Ifjúságot: Mennyiben felelős Nagy Imre?

Felelős? Igen, október 23-án este a parlament előtt reménykedve, szívdobogva várta Nagy Imrét a sokezres tömeg. Valamikor hajnalban elhangzott (nem hallottam!) a Szabad Európa Rádióban: az új miniszterelnök, „Nagy Imre hívta be a szovjet csapatokat”. Tehát, akkor…? Azóta eltelt egy hét, a névtelen újságíró szerint mára már köztudott, hogy ez a hazaáruló Hegedüs András megbocsáthatatlan bűne. „Nagy Imrét a népáruló Gerő-klikk kijátszotta, becsapta, nevében, háta mögött hozott intézkedéseket.” Ma nehéz elhinni, 1956-ban sem volt hihető, hogy Nagy Imre később tudta meg, hogy kinevezték miniszterelnöknek, mint a sok millió rádióhallgató. Hol volt Nagy Imre, amikor beválasztották pártja Politikai Bizottságába, és javasolták az Elnöki Tanács elnökének, a talán otthon részegen szunyókáló Dobi Istvánnak, hogy nevezze ki Nagy Imrét a Minisztertanács elnökének?

Lőcsei Pál újságírót 1957-ben államellenes tevékenységért nyolc év börtönre ítélték, öt évet töltött rabságban. Régi kommunista, korábban évekig a Szabad Nép munkatársa. Október 30-án az általa alapított napilap, a Magyar Szabadság első számában a címoldalon nyílt levélben szólítja meg s vonja kérdőre Nagy Imrét. „Október 23-án, azon a felejthetetlen délutánon elkezdődött fővárosunkban a magyar munkásság és ifjúság demokratikus nemzeti forradalma. És Ön ahelyett, hogy ennek a mozgalomnak az élére állt volna, megtorpant és zavarba jött. Hat nap kellett ahhoz, hogy elismerje: »egy nagy, egész népünket átfogó és eggyé forrasztó nemzeti demokratikus mozgalom« született. De hat nap is kevés volt ahhoz, hogy világosan és félreérthetetlenül megmondja a véleményét: ki vagy kik kérték a szovjet hadsereg beavatkozását a magyar nép nemzeti felkelésének elnyomására? Saját szememmel láttam a Minisztertanács szovjet katonai »segítséget« kérő határozatának szövegét, és ezennel tanúsítom, hogy ez alatt nincs ott az Ön kézjegye. Miért hallgat erről, és miért nem mondja meg nyíltan, személyre szólóan, hogy kik juttatták a belháború véres útjára országunkat? És miért nem mond véleményt a forradalom annyi más kérdéséről, a népszuverenitás megteremtéséről, jelenlegi választási rendszerünk gyökeres megváltoztatásáról és általában terveiről, hogy miként képzeli el a nyugalom és rend helyreállítása után demokráciánk átalakítását az igazi népakarat alkotmányos rendjévé?”

Az Igazság aznapi számában azt olvastam: „Nagy Imrét rákosista-ávós klikk tartja fogva.” Október 30-án, amikor már az orosz tankok is ki­vonultak Budapestről? Igaz, szabadságmámoros lázálmunkban akkor azt hittük: a megszállók elindultak hazafelé. Másnap, csütörtökön Kecskemétről Pestre élelmiszert szállító pótapám – a konyhában kávéztak nagymamával – elmondta: a szovjet tankok körkörösen földbe ásva Budapest hatá­rában várakoznak, lövegeik mind a főváros felé fordítva.

Valóság, a Pest Megyei Dolgozók Lapja november 1-jén, csütörtök reggel: „…biztos hírforrásból tudjuk a hírt: Nagy Imre ÁVÓ-s szuronyok között állt a rádió előtt, amikor a statáriumról nyilatkozott. Gerőék pribékjeinek foglya volt, s csak két választás volt számára: a halál vagy a népszerűtlenség… színleges vállalása egy aljas, népellenes provokációnak. Nagy Imre nem értett egyet a statáriummal, nem értett egyet a szovjet tankok beavatkozásával, egész szívével a nép jogos követelései mellett állt. Mégis odaállt a Rádió elé, s mondta, amit rákény­szerítettek.”

…mondta, amit rákényszerítettek!

November elején fél napokat kóboroltam tágra nyílt szemmel a városban. Ha megpillantottam egy újságárust, amit árult, megvettem. Magyar Világ, 1956. november 2. A Múzeum körút sarkán állva olvastam el Kopácsi Sándor rendőrezredes nyilatkozatát: „Hasonlóan zajlott le Nagy Imre miniszterelnök kiszabadítása is. A miniszterelnök, mint ismeretes, a Parlament épületében két napig az ÁVH rabságában volt. Amikor erről tudomást szereztem, azonnal intézkedtem a rohamosztag készültségbe helyezéséről.”

Este, kezemben fél tucat aznap vásárolt napilap, felolvasást és előadást tartottam a házunk előtti parányi belső udvaron a harmadik emeleten lakó, nálam két évvel idősebb barátomnak, Vass Sanyinak. Hittel, hévvel állítottam: Nagy Imre múlt kedden azt mondta, aztán szerdán azt mondta, és azért mondta azt, mert fegyveresek álltak a háta mögött. Az én édesapám biztosan nem hazudott volna az országnak, a Parlament előtt akkor este igaz szóra kiéhezett embereknek, még akkor sem, ha ezért az életét tette volna kockára. Eszembe jutott a nagymamától hallott régi történet, amikor pár napja régi papírok közt matatva megtaláltam a Jövendő 1946. június 27-i számát. Régi fénykép: édesapám a Duna-parti Petőfi-szobor előtt ünnepi beszéddel lelkesíti az avatásra felsorakozott tisztiiskolásokat. Nagymama mesélte, hogy akkoriban kötelező volt – bármiről is szólt – minden ünnepi szónoklatot egy előírt mondattal befejezni: Éljen a felszabadító dicsőséges Vörös Hadsereg! Amikor apám hazaérkezett, átölelte nagymamámat, s diadalittasan adta tudtára: Elzikém! Nem mondtam, hogy éljen az a…!

1956. november 2-án emlékeimben édesapám halott hős volt. Nagy Imre csak egy élő politikus.

Tragikus sors: Nagy Imre nem kapta meg elvtársaitól a lehetőséget, hogy negyedszer is önkritikát gyakoroljon, és fejet hajtva – de élve! – visszakönyörögje magát a Pártba.

…s az évek szálltak, mint a percek…

Berzsenyi Dániel évszázadokat átívelő varázslatos szavát idézve: elestvéledtem. De az 1956. október 14-én nagymamám megfogalmazta kérdés számomra megválaszolatlan ma is: Ki érti ezt?