Kucsera Tamás Gergely: Túl művészeten, túl emberen

A természet és a művészet kettősségét eredetük okozza. Amíg az első mögött ott feltételezzük a kezdetet jelölő isteni akaratot, a második kétségtelenül emberi kreáció, ember nélkül elképzelhetetlen megjelenése és léte egyaránt. A természet, legyen a kezdetet jelző Origo folyománya, nem mentes a változástól, sem az ember(iség) okozta módosulásoktól, az eleve adott formációk, organizmusok újabbakkal fölülírásától. A művészet meg pláne nem az örök érvényű állandóság megtestesülése, noha kreációi közül számos alkotás igényt tart a hal­hatatlanságra. Hosszú út áll a művészet története mögött, kezdve a természet másolásától a tükröztetésen át a társadalmi lázadásig az avantgárd korában, majd a posztmodernben a meglévő szét­szereléséig, újbóli összeszereléséig. A természet a maga módján lázadó, harcias, (vissza)hódító. Gondoljunk csak a mindössze három hónap alatt megtisztult, tengeri élővilággal benépesült velencei lagúnákra, a kihalt nagyvárosokban grasszáló vadállatokra, a kikötőket birtokba vevő oroszlánfókákra, az óceánokban és tengerekben újra fölbukkanó bálnákra, a légkör kitisztulására, ami következtében akár 200 kilométerről is látható a Kilimandzsáró csúcsa… köszönvén, hogy a szokásosnál kevesebb ember csámborog a világban. A művész jóval agresszívebb a természetnél: kiterjesztette igényét a társadalom megreformálására, el egészen az új vi­lágnézet(ek) megalapozásáig és népszerűsítéséig, miközben hagyománykövető és hagyománytörő egyszerre, saját alapjain megújuló, ugyanakkor az emberi ítélőképességtől nem független önmegsemmisítő hajlama is van. Kucsera Tamás Gergely könyve – alcíme: Válogatott művészetelméleti írások – szerint az embernek a vele született, eleve adott esztétikai érzéke nyomán értékelő alkotói adottsága és értékválasztó morális igénye van, amit viszont éppen a kultúra és a művészet medializálása vonhat vissza, olthat ki. A digitális média eszközeinek használata nyomán a művészet a népszerűség oltárán föláldozza eredetiségét, egyediségét és hitelességét, a kreatív alkotást akár politizálásra, szórakoztatásra, ideologizálásra cseréli, amivel fölszámolja önmagát, vagy Kucsera szerint legalábbis érthetetlenné, vagyis értelmezhetetlenné válik. Az öndestrukció másik esete, amikor a művészet beolvad a globális giccsiparba.

A média digitalizálása által hozott értékmódosulás egyik következménye, hogy a kultúra mint az emberiség maga teremtette, tőle elkülöníthetetlen lételeme és az alkotásigényből születő művészet globális szinten mindenhol és mindenkor jelen van, és erre a permanens jelenlétre meggyőződéses igényt tart. Márpedig a digitális térben állandóan jelen lévő, megfelelő eszközökkel bárki által megidézhető tartalmak semlegesítik a személyes élményt és az értékerózió mellett elidegenedésbe taszítanak. Hiszen korábban a hasonló érdeklődésűek még találkozhattak színházban, koncerteken, mozikban. Ezt a kontaktust megvonta a rádió, a televízió és az internet, legfeljebb magunknak zörgethetjük a cukorkás papírt a virtuális nézőtéren.

Amennyiben a biztos megélhetést és viszonylag kényelmes életet feltételező civilizációban az élet keretét a nem haszonelvű, nem utilitáris alapú kultúra teremti meg és tartja fönn, a művészet se nem felesleges, se nem luxus, hanem még gyakorlati szerepe is van. A természettudományos ismerethalmazt szaporító oktatásban háttérbe szorított humán tárgyak „a kreativitást, a fantáziát, a döntési és adaptációs képességet, a kognitív struktúrában a fogalomalkotás képességét, a szociabilitás terén a szolidaritás kialakítását eredményezhetik”.

Kucsera Tamás Gergely könyve első fejezetének két írása a magyarországi művészet helyzetét tekinti át 1989-től 2014-ig, majd 2017-ig, a Magyar Művészeti Akadémia megbízásából általa írt országgyűlési jelentések felhasználásával. A művészeti ágakra lebontott, intézményi háttérre és infrastruktúrára stb. kivetülő, részletes elemzés az államnak a művészetek iránti viszonyulását taglalja. A könyv- és folyóirat-kiadás kapcsán például jelzi, hogy a Nemzeti Kulturális Alap a 2000-es évek végétől három éven átnyúló normatív támogatás keretében néhány kiemelt folyóiratnak fedezte a kiadási költségek felét. Ez a támogatási módszer nem aratott osztatlan sikert a mecenatúrától elesett folyóirat-kiadók körében, ám úgy tűnik, egyfajta előfutára lehetett az MMA több művészeti ágban meghirdetett hároméves alkotói ösztöndíjpályázatának, amelynek elbírálási rendszere kiállja az aggályoskodók gyanúját.

Az elemzés fontos megállapítása, hogy „a hazai kulturális piacon a művészeti értékek közönség elé vitelének gyakorlatában az állam nem vállal jelentős szerepet, csak egy a sok szereplő közül”.

A következő fejezetben a szerző rámutat, hogy a művészet és az elmélet rivalizálása a felvilágosodástól máig rengeteg problémát és bajt okozott egymásnak, olykor önmaguknak is. Összebékítésüknek egyik lehetséges modellje lehet a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tevékenysége.

A Kádár-rendszer alatti, majd a rendszerváltást követő időszak kánonképzési lehetőségeit és módozatait elemző fejezet a korábbiak általánosító jellegével szemben alkalmazza az alkotókra és alkotásaikra hivatkozás lehetőségét is.

A művészetszociológia Kucsera szerint a művészet társadalmi beágyazottságával, egymásra hatásával foglalkozó határtudomány, amelynek annyi kérdése lehet, ahány kutatója, de a Mi a művészet?, Ki a művész? és hasonló sorsdöntő kérdésekre nincsenek válaszai. Már azért se, mert a művészetszociológia művelői zömének nincsen se alapos művészetelméleti, se esztétikai felkészültsége, meg maga a diszciplína eleve alkalmatlan ilyen kruciális válaszok megfogalmazására. Mintha ezt a gondolatmenetet követné a paradigma fogalmának a művészetek terére kiterjesztett használhatóságáról szóló konferenciaszöveg, amelyben a szerző megállapítja és szemlélteti a fogalom gyakori használatát laikus és tudományos szövegekben, miközben leszögezi, hogy „a paradigmafogalom alapvetően nem a művészetekre megalkotott fogalom”, ebből eredően számos egyéb felvetés és jelenség szinonimájaként szerepel a leíró/értekező szövegekben.

A Túl művészeten, túl emberen fejezet első írása a művészetben megjelenő humorról mint a szabadság kifejezéséről szól. Befejező mondata, akár a rá következő, az Origóhoz, Istenhez visszatérő írás, sőt a teljes könyv záróköve is lehetne: „Az ember az istenfelejtés után már magával sem akar, magával sem tud foglalkozni, és ha teszi, akkor is unalmas vagy (ön)iróniájában szánalmas.”

Végezetül: a kötet már korábban megjelent beszámolók, összegzések, konferenciaszövegek gyűjteménye, amit a szövegegységek tematikai kapcsolódása emel ki a hasonló összeállítások közül. Erénye, hogy miközben a művészet tudományos megragadhatóságának módszertanát, illetve az ilyen leírás lehetetlenségét taglalja, nem zúdítja a felhasznált és felhasználható elméletek garmadáját az olvasó nyakába. Az érdeklődő bőven tájékozódhat a felkínált szakirodalomból. Ezt a benyomást viszont komolyan rontja, hogy a kötet értekező részének 159 oldalán 193 lábjegyzet található, ami ellentmond a szerző előre bejelentett szándékának, hogy esszészerű írásokban taglalja tárgyát. Előadásmódja szabatos, leköti a laikus olvasó figyelmét, ugyanakkor kielégíti a művészetelmélet iránt érdeklődő érdeklődését is.