A kötet egyik legnagyobb újdonsága az a pszichológiai megközelítésmód, amely a 2000-es évek után vált egyre népszerűbbé, és amelynek szerepe a pszichoanalitikus író pályafutásának rekonstruálásában nyeri el igazi esszenciáját. Annak a pszichoanalitikus írónak, akiről sokan tudják, hogy Magyarországon az elsők között hívta fel a figyelmet Freud tanaira, azt viszont valószínűleg jóval kevesebben, hogy ösztönösen érzett rá elveire a személyiség elfojtó reflexeivel és a tudattalanban működő meglehetősen komplex folyamatokkal kapcsolatban: elbeszéléseinek lélektani hátterében már akkor ott lappangott Freud szemlélete, amikor Csáth még német nyelven sem találkozhatott írásaival. A kötet többek között olyan kuriózumokat fed fel, miszerint Csáth egyik tervezett elvonókúrája idején annak a lehetősége is felmerült, hogy egy bécsi szanatóriumba vonuljon, ahol maga Freud vezethette volna a kezelést. A pszichoanalitikus Csáth lélektanának feltárása pedig nem pusztán emiatt jelentékeny, hanem mert – ahogy arra részben a kötet is rávilágít – a századfordulón a pszichoanalízis és az ideggyógyászat tudománya, a különféle elmebetegséggel küzdő emberek kezelési módszerei még rendkívül gyerekcipőben jártak, Csáth pedig morfinistaként épp ennek következményeit szenvedte el, miközben ő maga számos innovatív megállapítást tett közzé a mentális kényszerbetegek gyógyításával kapcsolatban.
Szintén újdonság, hogy Szajbély a korábbi monográfiájához képest jóval több Csáth-novellát von be vizsgálódási körébe és elemzései részletgazdagabbak is, Csáth munkásságát tekintve a különböző művészeti ágakra, műfajokra fókuszálás aránya sokkal inkább kiegyenlítődött. Már nem egyértelműen a szépirodalmi alkotásokat helyezi középpontba, hanem hasonló súllyal szentel figyelmet a publicista, a zeneszerző és -kritikus, a festőművész, a színműíró és a medikus Csáthnak. A szerző gondosan végigköveti több elbeszélés alakulási fázisait, amelyekből ráláthatunk az egész alkotási folyamatra, többek között arra is, hogyan lett egy-egy nagy érdeklődésre számot tartó újsághírből, glosszából szépirodalmi mű – például a Trepov a boncasztalon esetében, amely Szajbély szerint az egyik legjobban sikerült Csáth-novella.
A kötet részletekbe menően és szerteágazóan von párhuzamokat a gyermek-, ifjú- és a felnőttkor elején megélt, a tudattalanban elraktározódott sérelmek és az író morfinizmusának kialakulása között. Utóbbit alapvetően három okra vezeti vissza: Csáth hipochondriájára, pszichikus impotenciájára és az apjához fűződő viszonyára, amelyhez szorosan hozzátartoztak Csáth pályaválasztási nehézségei és az anyagi jólétre való, már-már megrögzött törekvései is. Egy azonban közös mindezeknek a hátterében: Csáth „túlfejlett” szenzibilitása a körülötte történő dolgok iránt, amelynek terhét nem bírta el – Kosztolányi szerint morfinizmusával „menekülni próbált a melankólia elől, mely túlvilágian édes dallal zengett az írásaiban”.
Az említett okok mindenesetre nem választhatók külön egymástól, és rendkívül összetett, ördögi körbe vezető problémahalmazt láttatnak, amelynek legmeghökkentőbb része a pszichikus impotencia lehet, hiszen ahogy Szajbély megfogalmazza: „Furcsa paradoxon: az a Csáth, aki nők egész sorát tette magáévá, és akinek casanovai hőstetteit még olyanok is ismerik, akik novelláit alig olvassák, valójában egész életén át a szexuális kudarctól való félelmét kompenzálta.” Ennek kiváltó oka pedig egyrészt édesanyjának korai elvesztéséből, a kötődés sérüléséből származtatható, másrészt az őt pótolni akaró mostohaanya iránt érzett nemi vágyából. Csáth azért is kezdte relatíve későn a szexuális életet, mert az elfojtott, lelkiismeret-furdalást kiváltó, tiltott és titkolt vonzalom már tinédzserévei elején, nemi érésének kezdetén szorongást idézett elő benne (ezt pedig később csak fokozták a szexuális kudarcok, amelyek miatt rendre megszégyenült partnerei előtt), amely szerepet játszott a nő iránti ellenszenve erősödésében, és az apjával való bizalmas kapcsolatot is kezdte aláásni.
A kötetből nyomon követhető, hogy későbbi egyetemi évei alatt még inkább megromlott köztük a viszony, amely részben épp annak volt köszönhető, hogy Csáth úgy érezte, apja egyre kevesebb figyelmet és pénzt szentel neki első házasságából származó testvéreivel együtt – miközben ő minden erejével igyekezett helytállni az egyetemen (amelyet az apának való megfelelni akarás miatt is választott), mellette több lábon állni és írói, zenekritikusi tevékenységével is biztosítani megélhetését. Testvérei felett kicsit át is vette az apai szerepet, igyekezett gondoskodni róluk, tanácsokkal ellátni és terelgetni őket útjukon, mikor azonban apja rajta kérte számon az öccse viselkedésével, elkallódásával kapcsolatos problémákat, Csáthban végleg eltört valami.
Ezenkívül azonban akadt köztük más feszültségforrás is: például hogy Csáthot és öccsét szoros kapcsolat fűzte a nagyanyjukhoz anyai ágon, amelyet a férfi nem nézett jó szemmel. De a gyermekeinek „tisztességes”, kispolgári munkát és életmódot biztosítani akaró apa helytelenítette fiai szinte mindennemű igényét a szórakozásra és a különféle „izgatószerek” (dohány, kávé, alkohol) használatára, amikor pedig kiderült, hogy Csáth morfinista lett, képtelen volt kezelni a szituációt: szégyenkezett miatta, és drasztikus módszerekkel, erőszakosan akarta leszoktatni és szanatóriumba záratni fiát, a háttérben lappangó okokra ügyet sem vetve, ami csak olaj volt a tűzre a teljes elhidegülés felé. Az egykor még bizalmasnak mondható apa–fiú kapcsolat rekonstruálásában Csáth naplóin és levelein kívül forrásként szolgáltak id. Brenner József nyomtatásban hamarosan megjelenő emlékiratai is, aki „negyedszázaddal élte túl a fiát, és nem tudni, hibásnak érezte-e magát, hogy sokoldalúan tehetséges, ám éppen ezért különösen sebezhető gyermekének az életútja idő előtti és nyomorú halálhoz vezetett”.
Csáthon, aki függősége alatt egyre inkább eltávolodott régi barátaitól, és aki valójában feleségét sem érezte soha igazán közel magához sem intellektuális, sem pszichikai síkon – bár a szexualitást tekintve kizárólag vele tudott megszabadulni komplexusától –, végleg eluralkodott a meg nem értettség érzése, amely életútját a mai napig kíséri. Remélhetőleg Szajbély kötete hozzájárul majd ennek megváltozásához, hiszen úgy képes valóban közel hozni az olvasóhoz egy alkotó legbensőbb lelki folyamatait, hogy közben irodalomtörténészként harminc évnyi kutatómunkájának legapróbb elemeit illeszti egymásba, és alkotja meg belőle a grandiózus egészet. (Magvető, 2019)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
