Payer Imre: Fényből van a fal

Az 1961-ben született s 2012-ben József Attila-díjjal kitüntetett Payer Imre nevét a kétezres évek végén, Szántó Daniella kolléganőmtől hallottam először, aki lelkesen beszélt (utóbb, a Szépirodalmi Figyelő hasábjain ünneplő kritikát közölt) a költő Pattanni, hullni (2009) című ötödik kötetéről. Az ominózus versgyűjtemény megjelenése óta bő egy évtized telt el, elővéve mégis azt kell mondjam: Payer szövegei állnak az időben. Bár költészetének mélyén – számos példát adnak erre a 2018-as Fényből van a fal versei – mindig ott zúg-búg az aktuális szellemi-politikai viszonyokra, a kortárs individuum lelki-egzisztenciális szituáltságára utaló-reflektáló lírai regiszter (A fejlődés az fejlődés; A diktatúra olyan), művészete mégsem áldozódik fel a – manapság már-már kényszerítő erejű – közéletiség, politikum és referencialitás oltárán.

Épp ellenkezőleg. A létbehívás és létzárulás közötti időtérben, a forráspontig hevített közvetlenség és az anyagszerűségbe közvetítő idegenség között szólalnak meg ezek a versek – élet és reflexió, emlékezés a múltra, odafigyelés a jelenre, látvány és látomás szintézisét nyújtva. Különös aktualitást kölcsönöz ugyanakkor – hogy most csupán egyetlen példát említsek – az Állomás-rítus című versnek a lobosodó klímakrízis. Óvó figyelem szólal meg, árad szét e szövegben. Jól látszik: a lét által határozódik meg a közélet és a személyes élet is. Nyelv, én, élet együtt van jelen a kötetben: bonthatatlan teljességet képezve, mutatva fel. Olyan, mint egyetlen nap, amelyben benne van Isten egész ideje a keletkezéstől az elmúlásig – átitatva az új nap reménysugaraival.

Noha Payer verseiben az én nem heterogén és kontinuus – ellenkezőleg: az autonóm nyelv játékának kitett s e játékosságot sokszorosan gyümölcsöztető fenomén, a koherencia nem vész el: az egyes ciklusok – problémaérzékelésükön, kérdésfölvetésükön keresztül – jól körülhatárolható tömböket alkotnak. A hét „fejezetre” tagolódó kötet első szövegegységének fókuszában az eredet, az „anya”, a legitimitás és az azonosság képzetkörei állnak. „elveszett az, ami egyben tartana”; „Van-e jogom földön járni, ha anyám a földbe zárva van?”; „Egyszerre felmagasul most is itt egy villaépület / a homlokán betűk, semmit sem jelölnek, itt vagyok”; „Hívom vissza anyám” – idézhetném a Káprázat-kert és a Szárnyakká lesznek megindító sorait. Végül itt foglal helyet a címadó költemény, a „képrázó káprázat” verse – még ha valamely rejtélyes oknál fogva kimaradt is a tartalomjegyzékből –, amelyről találóan állapította meg a fülszöveget jegyző Németh Zoltán, hogy „a kötet origójaként működik”.

A Fényből van a fal egyik sorpárja – „Mert nem folynak a napok, kizárólag / erőből építem meg őket” –, a művészi erőfeszítésre történő utalás átvezet egyúttal a második ciklus verseihez, amelyek a „költői szerep” tényezőit, az alkotás mozgatórugóit s az alkotó ember diszpozícióját (léttel szemben elfoglalt helyét) árnyalják. „De szeretnék iniciálé lenni! / Rajzolt alak, aki betű!” – közli az ars poetica-igényű Így vagyok úgy lírai énje; „Egyszerre vagyok ijedt és kíváncsi” – állapítja meg az Alattomos vezetékeké. Mert – ismétlem – hangok, szólamok, „én”-ek nyilatkoznak-feleselnek e kötet lapjain – amelyeket még az olyan narratív szövegek elbeszélői hangja sem írhat felül vagy homogenizálhat, mint az Egy iskolatársamról. Még számomra – az elfogult, beavatott olvasó számára – sem, aki pedig ebben a szövegben érzem és lokalizálom Imre barátom – tucatnyi meghitt találkozás százféle emlékéből kikristályosodó – alakját. El kell ugyanis mondanom: a 2010-es évek első felében, az egykori PoLíSz folyóirat alkotói közösségében nemegyszer beszélgettem Imrével élet és alkotás műhelytitkairól. Már ekkor megfigyelhettem, milyen szenvedélyesen érdekli az emlékezet és önmagaság kertészi összefüggése: az emlékezetmunka mint önmegértés narratív folyamata. Nem csoda hát, hogy a Volán-buszon távolodó-közeledő iskolatárs jelenlétének tükrébe pillantó – s e találkozást mint profán jelenést átélő – szubjektum számvető sorait olvasva az egyes szám első személy mögött Imre hangját vélem hallani. „Elvesztettem. Akkori magamat is. / A hidat a két part között. / Így, most, visszalátva – szeretném, hátha megsegítene a felidézés. / Beszédfátyol a berobbantott betoncsonkon. / Közömbös partok között.” Hogy magasrendű művészetről van szó, éppen az jelzi számomra, hogy e szöveg – leszűkítő optikám dacára – nem a külső referencia, hanem saját bensőm irányába mutat, vezet; hogy Payer szavai még számomra sem csupán baráti intések, emlékeztetések, hanem felhívások. A projekcióban megformált tapasztalat provokatív erőként – imperatívuszként – lép az olvasó (elfogult és elfogulatlan olvasók) elé – demonstrálva A költő születése és halála által megfogalmazott ars poeticát:

„Aki látja, akinek megadatik látni / a szigetet, bolygót, / aki a döbbenetben szólásra tudja / nyitni a száját, igen, ő a költő. / Akkor születik, a / megpillantás kimondásának / pillanatában, / amely kimondja őt is. / És amikor a némaság, / mint valami kongó és fecsegő bádoglemez, / befedi előtte mindazt, amit akkor / meglátott és kimondott, / és nem tudja többé látni, se kimondani, / akkor lesz vége.”

Idézeteim alapján joggal gondolhatná az olvasó, hogy Payer költészetében a forma alapvetően a gondolatiság mögé szorul. Hogy erről szó sincs, ékesen bizonyítja a rendkívül fegyelmezett, 10–11 soros strófákba szorított remekművek sora (Te még soha; „De nem felelnek, úgy felelnek”; Parkoló; Valami spájzban, ott) vagy az ötödik ciklus harmadik, Aztán a néma, tiszta hajnalon című szonettje. Itt a második quatrain középső két sorának egyedülálló zeneisége remekül ellenpontozza a vers tematikus síkját: „részeget s nőt, kik egy-egy fordulóra / ki-kimentek a szomszéd parkolóba”. E két sor példa egyúttal arra is, hogy a formakezelés, a poétikai alakítás egyetlen pillanatra sem válik öncélúvá a kötetben: hogy forma és tartalom egysége hordozza mindvégig a művészi igazságbeszéd üzenetét. Utaltam már az Állomás-rítus című versben megnyilatkozó óvó, becéző figyelemre, amelynek hátterében József Attila morális pater­naliz­musának hatása érzik. S Az N/6-os naprendszer kiválasztottjának nyitányában a költő vissza is igazolja benyomásomat: „Harminchét fokos hőségben / vállig túrok a kukába” – írja a Kései sirató kezdő sorait variálva.

Forma és tartalom, valóság és „annak égi mása” – élet és irodalom kapcsolata körül forognak tehát az ötödik ciklus költeményei, helyet készítve mintegy az utolsó egységnek: az öröklét weöresi tájait bejáró ontológiai nagyverseknek. Egyetlen példát idézek csupán. A Valami spájzban, ott című szöveg egyszerre illeszkedik a fent említett, tíz-tizenegy soros versek sorába, s összegzi egyúttal az öröklétet „szófénybe” vonó-burkoló Payer Imre-i attitűd lényegét:

„Valami spájzban. Ott van az öröklét. / Oda lehet rámolni. / Besuvasztani: ahogy / pókfonál remeg a halk-józan ragyogásban. / Oda lehet pakolni. / Olykor elővenni, leporolni, / kiállítani a szófénybe, / s utána celofánba bújtatva / újra visszatenni a világot / a homályos stelázsira.”

(Tipp Cult, 2018)