Fekete Vince: Szárnyvonal

„Amit eddig biztosan tudunk, hogy a múlt században csak ketten voltak” – ezzel a mondattal mint különálló versszakkal zárul a kötet nyitó verse, az a keretszöveg, amely különállásában is szerves része a Szárnyvonal címmel megjelent verseskötetnek, Fekete Vince elégikus regényének. Ez a „ketten” szövegszervező, az elbeszélő hol a másikról, hol a másikhoz beszél, ha pedig egyiket sem teszi, magáról, de mindig a másikkal viszonylatban. Akkor is, ha beteljesülésről, akkor, ha hiányról ír.

Ha az ember, mint tudhatjuk Pilinszkytől, „tér és idő keresztjére verve” létezik, igaz ez a kapcsolataira is, ahol a fizikai közelség és az időiség érzékelésének relatív volta mindig az aktuális jelenben mozoghat, ezért az erről szóló közlések, legyen akár visszaemlékezés, akár előre tervezés, a másik hiánya okozta fájdalmat is hordozza. És hogy ez valamelyest oldható legyen, mind a tér, mind az idő kezelése eszköz a feloldáshoz: a Szárnyvonal verseiben ennek költői megoldása kerül az olvasó elé.

A költészet nyilvánvalóan egészen többet mond el viszonyokról, összefüggésekről, mint ami tényeknek vagy adatoknak említésével elmondható. Fekete Vince szövegeiben ennek a több ezer éves hagyománynak folytatódását tapasztalni, és nem csak akkor, amikor tudatosan is behívja a lírai előzményeket – lásd a kötetmottóként megjelenő Szabó Lőrinc-idézet, illetve a mottó feletti, jobb híján kötetfeliratnak nevezhető két monogram, amelynek feloldása Szabó Lőrinc és titkos szerelme, Kozári Erzsébet. Ennek a monogramosításnak párja így jelenik meg: „estefelé még ráérősen sétáljanak, / nevük kezdőbetűit az egyik bástyatorony / fehér belső falára, mint másnap reggel / a párás tusolófülke plexijére írják”. A költőelőd a 21. századi kötet belső lapján, a versbeszélő évszázados épület falán és hamar elillanó módon egy zuhanykabin falán: a kötet kompozíciójában is ragyogóan költői.

A vershelyszínek pontos, sok esetben a kimerítőn is túl részletes leírása egyebekben is többféle célt szolgál. A legtöbb esetben szimbólumok lesznek az objektumokból: „Jobbról és balról, az út mentén fák strázsálnak, / mint valami mozdulatlan, fekete fal. / Talán a fákra gondolnak mind a ketten. / Vagy a falra. / Talán a falra mind a ketten. / Hogy ott van. / Hogy ott van köztük. / És hogy fekete, fekete, fekete” (Fal). Az együtt töltött időhöz képest a távolság miatt az idő is egészen másképp számolódik, másképp zökken ki: „Aztán a távolsággal együtt, / a több óra / Eltéréssel együtt összezavarodik minden, / Hogy mikor volt nappal és mikor éjszaka, / S mikor érhették volna utol egymást az éterben…” (Ahol hiába). Az aprólékos leírások kapaszkodók: a múltat megidéző eljárásban bizonyító erővel bír a táj. A természet és az épített környezet valóságos, egykor biztosan és a jelenben is feltételezhetően létező valósága azt hivatott igazolni, hogy mindaz, ami elmondható, létezett. Ily módon Fekete versei fényképek, a szó barthes-i értelmében, ahol „a Fotográfia nem (vagy nem feltétlenül) arról beszél, ami nincs többé, hanem csak arról, ami egészen biztosan volt”. A Szárnyvonal nem célként, eszközként használja a tájat, és játszatja rá az ember belső tájaira. Ez az eljárás is erénye a kötetnek, és az sem lehet véletlen, hogy az elejétől a végéig egy nagy kompozícióba egyetlen dedikált vers fért bele, a lírát a fentiekkel nagyon is összhangban művelő Szálinger Balázsnak szóló Dinamika.

Az idő megjelenítése, különösen a kötet ívét figyelembe véve, amelyben az indulás–zajlás–befejeződés linearitása mindenképp tetten érhető, versnyelvileg is bravúros. Fekete a fogalmak jelentéstartományát kedve szerint bővíti, líraisága alapvetően nem a szavak felhasználásában, még kevésbé a jelzők, határozók gazdagságában, sokkal inkább a használat módjában erős. A Phile­mon és Baucis című versben a jövő megidézését még az aznapból indítja, de elfoglalt nézőpontja már beleér a jövőbe: „A másnap aztán, a fürdőhely, / az összefonódott fa párosával, / a séta le az erdő között, a rövidítésen, / s ahogy állnak a lúdbőrző víz szélén, a köveken, majd a kápolna mellett, hátratett kézzel a távolba, táguló – és egyre képtelenebb – jövőjükbe kémlelőn.” Ugyanígy a Bovaryné címűben, ahol ráadásul a szituációban nem tisztázott, hogy az adott idő az utolsó együtt töltött idő-e, vagy csak egy az utolsók közül: „Tudják, hogy utolsó napjaik egyike ez. Hogy tán épp / [a legutolsó. / De úgy tesznek-vesznek, mint akik nem akarnak / [tudomást venni róla.” A leíró (és így megfigyelő) pozíciójából tudhatatlan tények a megfigyeltek (és leírtak) viselkedéséből épp azért következtethetők ki, ami miatt az egész jelenetsor létrejött: és adódik a kérdés, vajon a „nem akarnak tudomást venni” az a tudomásul vétel része-e. Úgy vélem, igen. Ennek feszültsége pedig nemcsak a versnek, hanem a teljes kötetnek egyik legerősebb szervezője, olyan (komoly) játék térrel és idővel, amire csak költők (és/vagy szerelmesek) képesek. Az idézett vers így folytatódik: „A járkálás, a beszélgetés, a vacsora, a / [filmnézés, az ébredés, a reggeli rituáléja, / a teázás, a fekete / [kortyolgatása álmatagon, ami most már az utolsó, a legutolsó is lehet – / [együtt” – ahol ez az „együtt” a kulcs, mert az egyidejűség és egy helyen létezés (nem túl nagy nyelvi ugrással az egyesülés) magában hordozza a külön-lét tragédiájának bekövetkezését. Amely tragédiának a Szárnyvonal mint kötet tulajdonképpen emlékművet épít.

És mivel a létezés öröme, a „csoda, varázslat” az együttben van, annak végével nem egy valamilyen sérült, de mégis működő élet jön újra létre, hanem, és itt a költői túlzás sem túlzás: a semmi: „Mit is várhatott volna vajon ettől a naptól? / Csodát, varázslatot? Hogy amikor a kert aljára, a patakig leér, ismerős zúgás jön vele szembe, / a fák hangja, és egy egykori illat, hajdani virágoké rebben / eléje a part mentén. / Úgy bandukolt a kihalt utcákon végig, mint akkor, együtt. Pedig a novemberi éjben senki, sehol” (Visszaút). Az idő nem kézben tartható: „aztán az idő lassan elcsöpög, meg sem zörrennek, / ahogy távolodsz, a száraz ágak, levelek” (Nothing else matters).

A már említett kötetkompozíció tagolása mintha a fentiekre rímelne. A hosszabb, egy (a) történet részleteiről beszámoló verseket betoldott versek (mintha a lírán belüli lírai betétek lennének, egyfajta songok) tagolják részekre. Melhardt Gergő a litera.hu-n megjelent kritikájában a legtöbb esetben jóval kevésbé sikerültnek, olykor erőltetettnek hatónak tartja ezeket. Kétségtelen, hogy némely esetben, különösen az olyan nagyversekhez képest, mint a Cété, ezek a szövegek esetlennek mutatkoznak. Azonban a kötet egészét nézve ezek a közhelyes közlések helyükön vannak, amennyiben feloldó szerepük van. A tér, az idő, a szerelem, a táj: csupa hétköznapiság, csupa általános, csupa emberi. Ezek, például a Dsida Jenőt idéző Széljegyzetek vagy például a szintén kiváló Szembeéj című épp hogy tágítják a horizontot, rajtuk keresztül – még ha a közhelyesség veszélye fennforog is – általánosabbat, egyetemest olvasunk.

A kötet versei különböző irodalmi folyóiratokban (Élet és Irodalom, Bárka etc.) Kizökkent idő gyűjtőcímmel jelentek meg. Miközben komoly váltásnak tűnik a Szárnyvonal: mégsem az. „A vasúti mellékvonal olyan térségi jelentőségű vasútvonal, amely az országos jelentőségű hálózatból kiágazik (szárny­vonal)” – így a lexikon a szárnyvonalról. Az idő kizökkenése, ahogy a leágazás, a fővonalhoz képes­tiség (már megint: térben és időben is): mellékesség. A kötet eközben épp arra példa, hogy mennyire a szárnyvonal a „fő”, és hogy a kizökkent idő a valódi. Mindehhez hozzávehető még, hogy a szárny kifejezéshez a repülést – ehhez pedig a szabadságot –, a szárnyvonalhoz mint képzelt ívhez egy test kontúrjait lehet azonnal társítani, nyitva ezzel egy egészen más értelmezés felé. Maradva mégis a kötött pályás közlekedésnél: a lexikon azt is írja, hogy: „a mellékvonalakat a gyengébb műszaki kivitel, alacsonyabb építési és fenntartási költség, csekély forgalom és alacsony bevétel jellemzi”. Ezt pedig a kötet kiállítására is értve mindenképpen cáfolni szükséges: Fekete Vince kötete formájában is – nem utolsósorban a Magvető Kiadónak és nagyszerű Időmérték sorozatának köszönhetően – kitűnő.

Ezen a Szárnyvonalon az olvasó nagy bevételre számíthat.

(Magvető, 2018)