Szintén az utószó hívja fel a figyelmet a kötet szerkezetére, a huszonhét „szociografikus portré” hét nagyobb fejezetre tagolására, s hogy az első hat címe földrajzi utalásokat, helymegjelöléseket tartalmaz, Európától a Lendva-vidékig és külön Alsólendva városáig, illetve az Őrségtől a Hetésig és a Kerka-patak mentéig. A hetedik fejezet a muravidéki magyarok kollektív meghurcolásáról szól, középpontban azzal a hírhedt hrastoveci gyűjtőtáborral, ahová alighogy véget ért a háború, júliustól kezdődően már tömegesen szállították el a magyarokat, akik harminckilós csomagokat vihettek magukkal. Volt, akiket innen a sternhali lágerbe vittek – utólag is úgy gondolják, elhurcolásuk fő oka a magyarságuk volt. Így vélik azok is, akik Filócra vagy Mariborba kerültek – a táborok neve ismerős már a korábbi fejezetekből, ahol az elhurcoltatás drámái nemcsak a szlovénok önkényét, hatalmi erőszakoskodásait jelenítik meg, hanem a magyarokét is, a negyvenes–ötvenes évek fordulójától. Így rajzolódik egy hiteles, teljes kép a mára már tízezer lelket sem számláló szlovéniai magyarság 20. századi sorsáról, hányattatásairól, kiszolgáltatottságáról, nemzeti önazonossága megőrzésének próbáiról és ritka lehetőségeiről.
Az, hogy az egy évszázadnyi múltból mekkora s milyen szeleteket metszenek ki az emlékezetkutató által szóra bírt interjúalanyok, nyilván szorosan összefügg születésük idejével, ennek következtében a személyes emlékeikkel, de azzal is, ami a családi vagy tágabb közösségi emlékezetben őrződött meg – még ha a hallgatás parancsa sokáig felejtésre is ítélte ezeket. S mivel a megkérdezettek java része – talán csak egy kivétellel – az 1920-as vagy a ’30-as évek szülötte, a legelevenebben az iskolás éveiket idézik fel, aztán azt a nagyjából három és fél évet, 1941. április 16-tól, amikor is a magyar hadsereg katonái bevonultak a Magyarországhoz visszacsatolt Muravidékre és Muraközbe. A harmadik időszak az emlegetett meghurcoltatásoké, egészen a magyar–jugoszláv viszony elmérgesedéséig, 1948 után a két ország közötti védővonal építéséig, „vasfüggöny” húzásáig, a határsávon bunkerek ásásáig. A határ innenső oldalán történtek közül meglepően sokak szenvedték meg a kitelepítéseket, a hortobágyi drótkerítéssel elzárt táborokba, birkahodályokba kényszerítésüket. Néhányan beszámolnak az ’56-os forradalom kiváltotta vegyes érzelmeikről is, meglepő módon például Mindszenthy beszédén furcsálkodva, merthogy a számonkérésre is utalt, szó esik továbbá a szovjet megszállás miatt az országot elhagyókról, akik ezen a vidéken keresték a menekülés útjait. Végül – mert vagy szülőkként, vagy pedagógus hivatásuk miatt egy páran érintettek voltak – a Szlovéniában az 1959/60-as tanévben bevezetett kétnyelvű oktatási modell céljáról, értelméről, a magyar kisebbség önismeretének gazdagításában vagy szegényítésében játszott szerepéről töprengenek többen is.
A közösségi emlékezetben úgy maradt fenn az első világháború vége körüli, még Trianon előtti időszak, hogy mintegy másfél éven át a délszláv katonaság megszállva tartotta a vidék nagy részét, s a békeszerződés aláírását követően, csak 1921-ben vonult ki. Különös, de még szépít is az emlékezet: történelmi tény ugyanis, hogy az 1918. december elsején kikiáltott Horvát–Szerb–Szlovén Királyság csapatai a következő év augusztusában úgy lépték át az antant meghatározta demarkációs vonalat, hogy ott is állomásoztak egészen 1922. február elejéig. Megvívva közben, 1920. augusztus elsején (azaz már Trianon után) azt a csatát, amelyre Szomoróc község fegyverrel felszerelkezett lakói indították őket, s amelyből, mivel győztesen kerültek ki, jogot formáltak megszállóként maradni. S maradtak is úgy másfél évig, míg a Határmegállapító Bizottság nem döntött a kivonulásukról, a falu pedig csatlakozott az anyaországhoz. Göncz beszélgetőtársainak egyike büszkén említi: Szomoróc 2008-ban elnyerte a Legbátrabb Község (Communitas Fortissima) címet; eligazít a tekintetben is, hogy a település ma Kercaszomor néven szerepel, miután „egyesítették” Kercával. A húszas éveket idézi valaki egy anekdotába illő jelenettel: egy gyermek a magyarországi nagynénijétől háromkerekű biciklit kap, rajta a szélrózsa piros-fehér-zöld színváltozatban, mire egy csendőr kötelezi őket az egyik színsáv eltávolítására, „szörnyű, államellenes gyerekbiciklinek” nevezve az ajándékot. A délszláv állam közigazgatásáról, a magyar–szlovén viszonyról – nyilván a szülők-családok tapasztalatait továbbadva – az a vélemény alakult ki, hogy jelentős különbség volt az őshonos szlovénok és a „távolabbról” érkezett tisztviselők, csendőrök viselkedése között, és később is, a már Jugoszláviában szocializálódottak esetenként „tudatosan uszítottak a magyar ellen”, Muravidék múltját, történelmét „szláv-centrikusan” mutatták be. Akárcsak Csehszlovákiában, és akárcsak Romániában, ott a dákóromán „kontinuitás” jegyében – tehetnék hozzá a megszólalók, azzal együtt, hogy körülöttünk a helyzet változatlan, vagy: alig változott.
A harmincas évekre emlékezve két csomópont köré tömörülnek az interjúkban felhozott kisebbségi gondok. Az egyik a nyelv-, a másik a földhasználat. A jugoszláv asszimilációs politikát példázva emlegetik, hogy a hivatalokban a magyarok nem beszélhettek egymással az anyanyelvükön, hogy gyakran hangzott el a figyelmeztetés: „beszélj az állam nyelvén” – utóbb anekdotának hangozhat, hogy az évtized végén azért zártak be valakit, mert olyan magyar irredenta nótákat énekelt, mint a „Szabadka, Zombor, Újvidék…” Tényként említették, felháborodás nélkül beszéltek róla, hogy ebben az időben a magyar többségű falvakban sem folyt anyanyelvű oktatás, csak szlovénül tanítottak a muravidéki iskolákban. A földhasználat sajátos volta abból fakadt, hogy a tájegység kettészakításával, a békeszerződésben kijelölt államhatárokkal a gazdálkodók földjét sok esetben elvágták a lakóhelyüktől. Így jött létre az ún. kettősbirtokos státus, ami annyit jelentett, hogy a földjüket csak határátlépési engedéllyel művelhették, amely csupán három napra szólt, miután a határátkelő egyik oldalán a granicsárok, vagyis a határőrök, a másikon pedig a fináncok, a vámosok ellenőrizték, szuronyszerű éles szerszámmal beleszúrva a szekerek szállítmányába, hogy nem rejtőzik-e benne valaki, nem visznek-hoznak-e tiltott holmit. Ez a státus – leszámítva, természetesen, a „magyar időket” – lényegében egészen 1948-ig érvényes volt. Ettől kezdve, miután teljesen lezárták a határt, azok a gazdálkodók, akiknek tizenöt kilométeres határsávba esett a földjük vagy a rétjük, csak az ún. határmegközelítő engedéllyel mehettek a birtokukra, és egy-egy nap is csak meghatározott ideig tartózkodhattak ott.
Ahogy az utószó is állítja, a visszaemlékezések döntő többsége „a magyar igazság érvényre jutásának mámorító állapotaként” fogadta s élte meg a vidék Magyarországhoz történt visszacsatolását. Elébe mentek a magyar csapatoknak, szétfűrészelték a határsorompót, hogy könnyebben s hamarabb érhessenek hozzájuk – az évtizedekig kisebbségi sorsban, szülőföldjükön mintegy megtűrt idegenként élők szabadságérzete egypár emlékező szerint mégsem volt teljes, hisz hamarosan szembesülniük kellett a „magyarok önkényeskedésével”: 1942-ben a hatóságok Sárvárra hurcolták az ún. beguncokat, az első világháború után betelepített s a magyaroknak a vogrin gúnynevet adó szláv származásúakat. E bosszúként is fölfogható eljáráshoz képest kevésbé elítélően, néhányan szinte megértően beszélnek azokról az embertársaikról, akik két év múlva a nyilas párt tagjai lettek. Jobb életkörülményeket ígért nekik, német segítségre alapozva, s tán mentességet is a háborúba, frontra vonulás alól – szólnak az érvek. Hogy mégsem mentik fel őket, az az ún. „partizán önkényeskedésről” szólván bizonyosodik be. Ugyanis még véget sem ért a háború, 1945 tavaszán máris partizáncsapatok verbuválódtak, közöttük olyan tagokkal, akik néhány héttel korábban még nyilasok voltak – csúfnevük, a „májusi cserebogár” kártevő rajzásukat szemlélteti ugyan, ám félelmetes voltukat szelídíti. A közbeeső hónapokról, az „oroszok” – véletlenül sem hívnák „szovjeteknek” vagy „felszabadítóknak” őket – garázdálkodásáról szörnyű történeteket adnak elő a puskatussal kivert aranyfogtól kezdve az eszméletlenre erőszakolt nőről, akit talicskán kellett eltolni az orvoshoz. Az, hogy megitták a kölnivizet, vagy hogy szennyes vödörben főzették a krumplit, mára már mosolyra fakasztja az emlékezőket. Nem feledkeznek meg azonban az „oroszok” érdeméről sem: ők űzték ki a horvátokat, akik meg akarták „kaparintani” a Lovászi környéki magyar olajkutakat.
A legnehezebb 1951 és ’53 között volt – állítják, illetve személyes példáikkal szemléltetik jó néhányan. Igaz ez a határ mindkét oldalán élőkre, a többségi magyarokra – a könyörtelen és jogtalan kitelepítések miatt – még inkább, mint a kisebbségiekre. Ami közös volt a sorsukban, az a kölcsönös kémkedésre kényszerítés. A jugoszláv államvédelmi szolgálat, az UDBA versenyezhetett a magyar ÁVH-val, hány embert tud beszervezni – az interjúalanyok sosem mondanának besúgót vagy spiclit – kémnek. Tragikus sorsok tárulkoznak föl: a „kémkedésig zaklatott” s Magyarországon elkapott jugoszláviai magyaré, akire hat év rabság várt; a feladatot megtagadó, a határon átszökötté, aki majd csak a hatvanas évek elején találkozhatott a szüleivel, hogy aztán újabb négy évig ne kapjon útlevelet.
Ennek az időszaknak a közös gondjai, akár szülőkről, gyermekekről, akár pedagógusokról van szó, a már említett, az 1959 szeptemberében bevezetett kétnyelvű oktatási modellel kapcsolatosak. Egyrészt azzal, hogy az egész Muravidéken nem volt ekkor magyar nyelvű középiskola, általános iskolai tagozatok ugyan működtek még, ám képzett magyar pedagógusuk alig akadtak, tanítóképző csak a Vajdaságban, Szabadkán volt. Gondot okozott másrészt, hogy a programot szakmailag teljesen előkészítetlenül, módszertani útmutatás, tankönyvek, taneszközök nélkül indították el, azt hangoztatva, hogy „a két nyelv egyenrangú, az oktatás kivitelezését rátok bízzuk”. A modellel szemben – főleg a szlovén szülők és pedagógusok részéről – tanúsított magatartás „erejét” mutatja, hogy alkotmányos pernek is tárgya, „vádlottja” volt. Az interjúalanyok utóbb azt furcsállják igazán, hogy noha a vállalkozás valójában a magyar nemzeti kisebbség anyanyelvét és nemzeti tudatát gyengítette, mégsem a magyarok tiltakoztak ellene. Igaz, bevallják többen is, hogy a „magyarságtudatra nem helyeztek különösebb hangsúlyt”, különösebben nem bántotta őket, hogy a közszférában, az állami intézményekben nem érvényesült a jogszabályokban rögzített kétnyelvűség. Annyira becsülték a „korabeli államszövetséget”, Jugoszláviát, hogy úgy vélték, nem éri meg a magyar nyelvvel foglalkozni, „annak kevésbé veszik hasznát a gyerekek”. Beszédes példa egy pedagógus-házaspár esete: úgy döntöttek, a szlovén környezetbe való sikeresebb beilleszkedés érdekében a szlovén iskolába íratják be a lányaikat – s ezt az elhatározást utólag is helyesnek értékelik, miközben az anya büszke arra, hogy „mindig magyarul érzett”.
Az írások nem őrzik meg a kérdés–felelet formát, közvetlenül csak a riporter-történész szólal meg. Előnye ennek a tömörítés, hátránya viszont az oral historyhoz képest is az élőbeszéd elevenségének, színességének elvesztése. Így fölmérhetetlen, mennyire szépen és tisztán beszélik az anyanyelvet. A szerző előadásmódja, stílusa is hagy kívánnivalót maga után, néhol közhelyes volta, néhol a „szülei házassága… jött létre”-féle fordulatok miatt. Mindez azonban alig csökkenti egy kevéssé vizsgált és ismert magyar kisebbség sorsát idéző könyv értékét, érdemeit.
(Magyar Nyugat, 2019)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
