Huxley írta levelében tanítványának, Orwellnek 1949-ben: „…milyen kitűnő és milyen rendkívül fontos könyv”. Természetesen az emberi sorsot, az emberi faj szellemi elferdülését, fajtalanná válását kémlelő munkáról van szó: 1984. Bene Zoltán, Áramszünet könyvét olvasva, Huxley nyílt, kertelés nélküli, sommás véleményére hangolódik rá az olvasó: kitűnő és fontos.
A fenti két világirodalmi név azt is jelzi, hol keressük Bene Zoltánnak és munkájának helyét. (Mert minden írás tartozik valahová. Ez alól talán csak a Biblia kivétel!) Bene szellemrokonai azok a gondolkodók, akik a Földön zajló emberi színjáték tengelyferdülésére vetették vigyázó szemüket, akik – aggódva, féltve bár, de – kimondták, hogy kérlelhetetlen fizikai, kozmológiai vagy ideológiai erők végveszélybe sodor(hat)ják az életet a glóbuszon. A leghíresebb utópiaírók, életfilozófusok: Orwell, Huxley, Ortega y Gasset, Oswald Spengler, Arthur Koestler és a mi számunkra annyira kedves Szathmári Sándor Kazohinia remekművével. Természetesen ősmodell Madách is a falanszter, az űr, illetve az eszkimó jeleneteivel. A keret, a toposz, az idol tehát adva van. Attól függ, mit kezd vele egy 21. századi író. Attól függ a könyv minősége, mivel tölti meg a szerző a meglévő keretet.
Bene Zoltán a legfárasztóbb utat, a legnehezebb megoldást választotta: akkora ismeret- és tudásanyagot görget maga előtt, hogy elegendő lenne az legalább öt munka megírására. Filozófia. Történelem. Kultúra. Szociológia. Tudománytörténet. Mitológia. Mágia. Horoszkóp. Teológiák. Vallástörténet.
Az alapötlet egyszerű, és – mondhatni – lógott a levegőben. A technikai civilizáció a Földön annyira bonyolult, ugyanakkor annyira egyoldalú (s emiatt törékeny), hogy az dönti végső romlásba az embert. Az áram, a villany, az elektromosság lett a földi isten. Be is következik a katasztrófa, napkitörések miatt megsemmisül minden elektromos készülék, minden áramforrás a Földön, de ez a baleset csak ürügy Bene számára, hogy elmondhassa véleményét, sőt ítéletét az ember gyengeségéről, a barlangból hozott gyilkos indulatairól, a civilizáció és a kultúra törékenységéről, a szabadságról, a rabságról, a szellemi, testi restségről, a hősiességről és a gyávaságról, a kitartásról és a meghunyászkodásról, a férfi és nő viszonyáról, a szexualitásról… Csak megszakítani lehet a felsorolást, befejezni nem.
De a teve akkor igazán teve, ha két púpja van. Bene Zoltán „kitalálja”, hogy Czeredi Hunor Gábor, az elbeszélő-főszereplő tökéletesen zárt tubusában megmaradtak az adathordozókon (pendrive) a följegyzései, harminchárom file, és így két könyv keletkezett. Egyik könyv a sötétségbe borult világról szól, a másik könyv, apróbb betűvel szedve, az áramszünet előtti, békésnek hitt, civil, polgári életről. Így párhuzamosan fut az áramszünet előtti és az aközben bekövetkező eseménysor. Ikerkönyv. Egyik mű futurológia, a másik tulajdonképpen napló.
S mielőtt elmerülnénk (belebonyolódnánk?) a fogalom- és eszmerendszerekbe, gyorsan jegyezzük meg: Az áramszünet semmiképpen sem CSAK technikai meghibásodás eredménye. Bene ezt tételesen leszögezi, nyitva hagyván a képzelet, a fantázia számára minden ajtót és ablakot: „És amikor ránk szakadt az Áramszünet, és megszűnt a szellemünket és lelkünket helyettesítő technológia, néhányan talán észre is vették, hogy hibádzik valami. A többiek értetlenül téblábolnak azóta is. Ha lett volna szemünk a látásra, már rég rádöbbentünk volna, hogy évtizedeken át csupán képzeltük, hogy ég a villany. Valójában réges-régen sötétség borul ránk ” [kiemelés tőlem – H. I. J.]. Egyenes beszéd. Lényegében a szemet elhomályosító, szívet kövesítő, szellemet tompító 21. századi civilizációról van szó, amely bukórepülésben zuhan a pokol legmélyebb bugyra felé.
Ezek után olyan jó lenne alkatrészeire szedni a könyvet, figyelni az okos filozófiai, esztétikai eszmefuttatásokra, kalandozni Benével az őskorban, ókorban, középkorban, újkorban, de egy munkát a recenzióban nem lehet, nem szabad megismételni. Választani kell egy vezéreszmét, ami köré csoportosul minden fogalom.
Legyen ez a vezéreszme az aggodalom. A kortárs humanista, Bene Zoltán aggódik értünk, miattunk, a Földért, amit ezer veszély fenyeget. Mire figyelmeztet? Mitől óv? Mindenekelőtt az embertelenség vészes eluralkodásától. Az atavizmustól. A brutális körülmények miatt újból fölemelkedő Káin-husángtól.
Russell angol filozófust megkérdezték, milyen fegyverekkel fogják vívni a harmadik világháborút. Válasz: „Nem tudom. De a negyediket kőbaltával.” Ez a rém kísért a Bene Zoltán könyvében.
Az áram kiesésével, az elektromos készülékek pusztulásával az ember kiesett a civilizáció amúgy is gyatrán megépített fészkéből. Mivel a megélhetés, az életben maradás lett az egyetlen cél, hordák, magányos bűnözők, perverz hajlamú betegek ölnek, rabolnak, gyilkolnak, nőket erőszakolnak, foglyokat kínoznak halálra. A mindennapi betevő falathoz csak úgy lehet hozzájutni, ha szomszédodat, útitársadat, rokonodat megölöd. (Az eszkimó mondja a Tragédiában: „Szomszédimat igaz / Agyonverém már mind, de hasztalan, / Mindég kerülnek újak…”)
És villódznak a két könyv gondolatai! A naplószerű rész kiegészíti, földúsítja az Áramszünetről szóló fejezeteket. Ha az alapgondolat az iszonyú végre, a pusztulásra figyelmeztet, a napló számon kéri az emberiségtől a tudást, amely Ádám-Kepler homlokán földereng. Számon kéri a tapasztalatokból levonható tanulságok elmaradását. Bene több esetben kiesik (szándékosan kimarad?) a narrátor, az elbeszélő szerepéből, s moralizál. Talán nem is moralizál, hanem intelmek sokaságával kísérli meg a lehetetlent: jobb belátásra bírni az embert. Nem sok reménnyel, igaz: „Egy civilizáció haláltusája pedig mindig megrendítő, az volt Egyiptomban, az Rómában vagy a Maja Birodalomban, és az most is, amikor saját szellemi világunk, életmódunk, mindennapi közegünk végóráit éljük. Sajnos, a hanyatló civilizációk közötti párhuzamok hiába szembeötlőek, sosem tanulunk a történelemből…”
Itt, ezzel már utolértük, megértettük Bene könyvének sarkalatos pontját: A civilizáció és a kultúra viszonya, kölcsönhatása érdekli módfelett. Melyik volt előbb? Az ősember remekműveket rajzolt a barlang falára. Kultúra az a javából, pedig akkor még nem volt civilizáció. De mi történt a kultúrával a civilizáció olvasztótégelyében? Nem jó belegondolni! Salman Rushdie indiai brit írót idézi, akit a Sátáni versek miatt halálra ítélt az iszlám, a fél világ pedig összefogott megmentésére, elrejtésére. Ez a nagy gondolkodó írta, hogy „a civilizáció az a bűvészmutatvány, amely elrejti előlünk a természetünket”.
Nem lenne más tehát a civilizáció, mint az a két fügefalevél, amely eltakarta Ádám és Éva szemérmét? Messzire vezető gondolatok. (Ortega y Gasset spanyol filozófus szerint: „Az embernek nincs természete, csak történelme van.”)
S ha összeomlik a civilizáció? Mi történik az emberrel, a társadalommal, a felhalmozott tudásanyaggal, a metafizikus eszmehalmazokkal, ha összeomlik a civilizáció? Bene Zoltán nem hagyja légüres térben kóvályogni ezeket a súlyos gondolatokat. Választ is ad kérdéseire.
A megmaradás kulcsa és garanciája a közösség. Nem mondja ki, de az olvasó joggal hozzáteheti: a nemzetközösség. Sem a pártok, sem a szekták, sem a bandák, sem a csordaszellemű tömegek nem biztosítanak emberhez illő, emberhez méltó életet: „Továbbra sem volt kétségem, hogy az új körülmények között egyetlen kiút létezik: a közösség.”
Nem idegenkedik a mozaikszerű szerkesztésről. Számtalan filozófiai elmélkedés, számtalan allúzió, példabeszéd sorjázik, s szívesen követjük a szerzőt, mert nem öncélú kalandozások. Mérő Lászlót idézi, aki felboncolta Puccini Tosca című operáját, annak révén állította fel úgynevezett fogolydilemma-elméletét.
Egyik fejezet címe: Útinapló extrákkal, avagy az idő egyetlen iránya. Bene Zoltán, egy utazás ürügyén, olyan tökéletes Balkán-képet rajzol meg, hogy azt külön füzetben, világnyelveken kellene sok példányban kiadni. Mert ha azt írta előbb, hogy a történelemből az ember nem tanult semmit, itt, ebben a ragyogó esszétanulmányban azoknak a feszültségeknek a gyökereit ássa ki, amelyek szétfeszítették Európát. De ebben a térségben maradt meg a szívós vitalitás az emberekben, itt tudtak ellenállni a nemzetek a Nyugat erjesztő bacilusainak. Itt lehetne valamilyen modellt találni, amit kifinomítva alkalmazhatnának más tájakon is. Megedzette az itteni népeket a történelem?
Hátborzongató esetet mond el Shkodra váráról. Ostromolták a törökök – sokáig sikertelenül. Aztán: „Katapultokkal leprásokat hajigáltak a falak mögé, majd megvárták, míg a járvány végez a várbéliekkel. Ezután a janicsárok bevonultak, mésszel fertőtlenítették az összes épületeket, s három hónap elteltével az oszmán hadsereg birtokba vette az erődítményt.” Hozzáteheti az olvasó: Megelőlegezték a mustárgázt és a krematóriumokat.
Szembenézésre kényszerít a könyv. Önvizsgálatra int a szerző. De úgy mutatja föl az Embert – Ecce homo –, hogy nem lök, nem taszít pesszimizmusba. Ez Bene Zoltán titka. Nem oldoz fel senkit, nem hirdet bűnbocsánatot, nem kongat vészharangot. Demokratikus szellemű könyvet ad a kezünkbe, és társai leszünk a szerzőnek gondolkodásban, töprengésben, a lét értelmének, tartalmának keresésében.
(Kortárs, 2018)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
