Legalább két művészeti ág, a képzőművészet és a verselés sikeres művelője Szabó Imola Julianna. Erre legutóbbi, Lakása van bennem című verskötete is meggyőző bizonyíték. Mivel szerzőnk kötetét a versek közötti, elsősorban illusztratív funkciójú rajzain túl a ciklusokat elválasztó, egészoldalas (tábla)képei mintegy önálló, szuverén alkotásokként gazdagítják, az olvasó így mindjárt két műfaj alkotójaként is találkozhat vele, és kontrollálhatja benyomásait: hogy például a női princípiumot karakterizáló jegyek jóval markánsabban jelennek meg költészetében, mint a felülethez, a vonalhoz kötött képzőművészeti alkotásaiban.
A magát „betűéspixelrakodómunkásként” aposztrofáló szerző korábbi köteteinek elegáns kivitelezésével elnyerte a könyvszakma díjakban és ösztöndíjakban megnyilvánuló elismerését, s most e kötetének az öt plusz egy ciklusába szerkesztett verseivel mintha ezen előzmények rangot adó újrázását vagy immár a poézis terén való túlszárnyalását tűzte volna célul maga elé. Mindenesetre a 33, a lelakott falak, akartondobozok, a pongyolában jönnek az éhes nénik, a bácsik zsebében és az egyetlen versből álló körfolyosó című ciklusok a korábbi kötetek szintjét meghaladó színvonala erre enged következtetni.
A fejezetek tematikailag jól elkülönülnek, s ez inkább a hagyományos kötetszerkesztést, semmint a manapság gyakori, a különböző tartalmú verseket a ciklushatárokon áthullámoztató gyakorlatot juttatja eszünkbe. Az első ciklus versei jobbadán a gyermekkor emlékmozaikjait hozzák közel, a második egy szövevényes párkapcsolat eseményeinek üzenője, a harmadik az elválás, az anyaság és a magányélmény dokumentumaival szembesít, a negyedik témája az, amit a kissé hosszú cikluscím is ígér, zsánerképek nénikről, az ötödik ugyanennek a bácsikról szóló változata, míg a kötet zárlata az egy hosszú körmondatba foglalt s egy stilizált csigavonallal is illusztrált, körfolyosó című vers. Az opus tűnődő stílusú, metafizikus tartalma, mintegy a kötetegész hangulatának önreflexív összefoglalása: „ami elillan a köldökzsinór elvágásakor / nem tér vissza / idegen lesz ami közeli volt / akkorra már rég elfelejtem / miért is igyekeztem évekig / nélkülem élni”. Szerzőnk munkáiban a nagybetűket és a központozást egyaránt mellőzi.
Szabó Imola Julianna versei a női látás és láttatás hol pointillista, foltokból összerakott mozaikjai, hol markáns, realista vonalakkal kontúrozott háromdimenziós plasztikák. Képek, amelyekhez meg kell találnunk a megfelelő látószöget, hogy felismerjük a félhomályba burkolózó részletek valós arányait. E munkát igénylő techné egyik jeles példája az utcára néző című vers értelemhordozó felhangokban gazdag, sokrétű szövege: „addig állni az ablak előtt / amíg belenősz / hozzátapadsz / és vele nyílsz / csapódsz / kívülről tudni a lámpák ritmusát / és a villamosok menetidejét / hajnalra egy piros és négy sárga / a szomszéd ilyenkor tablettákat vesz be / de bennem egy gyerek / nem tudok már áttetsző és üres lenni /csak ez az ablak / lassan alig látni ki rajta / de az utca nélkül is tudom / ez már így lesz / valaki vár / valaki késik / a boldogságnak / állítólag színe is van / de innen még sosem láttam”. Soraival elsősorban nem a veszteséget rögzíti, ahogy azt első pillantásra gondolnánk, hanem az éppen zajló folyamat érzületébe léptet be, mintegy megjelenítve az én létének, a személyiségnek épp ebben a folyamatban megragadható lényegét. A kontrasztok kontaktusait, a veszteségnek a múlt és a jövő közti folyamat szakadásából eredeztethető hatását ábrázolja. Az elfogadhatatlan és mégis mindent belengő szorongás állapotát, amit – megszabadulni a hasonlóságtól – egy ambivalens viszony allegóriájaként („a szomszéd ilyenkor tablettákat vesz be”) mutat fel. A szöveget egy meg nem jelenő, ám mindvégig jelen lévő, mert az öregedés, az idő természetes múlásán túlmutató társadalmi paradigma – „csak ez az ablak / lassan alig látni ki rajta” – lassú eluralkodásasúlyozza. Ezáltal válik érzékelhetővé az anyagtalan és a reflexiók szöveget behálózó, materializálódó szövétneke.
Szabó Imola Julianna a lélek finom, szinte elvont rezdüléseinek markáns, már-már naturalisztikus megjelenítésének mestere. Verseiben ilyenkor az értelem érzékenységgel párosulva válik esztétikummá, és soraival a szavak primer jelentésén túl is érzékelhető effektusait láttatja. Bár a metaforákkal takarékosan bánik, vannak versei, amelyek szépségét épp a hasonlatok szokatlansága emeli meg: „kettétört tojásból átbillegtetni / a sárgáját a fehérjétől / válni készültem én is / résznyire feszíteni a völgyet / hátamra emelni az elejtett mondatokat / mint lencsevékony térben a fénykarok / úgy görnyednek a sebhez a vérlemezkék / az orvos szerint merített papír az arcom / szerintem csak egy gödör / ahol átvészelem az évszakokat” (törés). Olykor bizarr képzettársításokkal él, mintegy bizonyítva a nyelvalkotás iránti fogékonyságát („szénmonoxid levelek”, „a homokon sistergő tépelődés”), s látva a szótársítások és a hasonlatképzés terén megnyilvánuló képességét, csak sajnálhatjuk visszafogottságát. Ezért érezhető, hogy a könyvön végigvonul egyfajta nyelvi szikárság, ami ugyan a témavilág narrációját kifejező nyelvválasztásnak tűnhet, de amely így, ebben a hangoltságában inkább az impresszivitás elszegényítését eredményezi.
Máskor meg a női élményvilág naturalisztikus megjelenítője. „inkább a mosdóban öblögettem lábad / féltem hogy kicsúszol a kezemből / akár a hasamból pár hete / úgysem tudom hogy mit jelent tisztának lenni / sebes vagyok és véres” (körbeér). A kötetben az anya–gyermek kontextusban megjelenő élmény többször a betegség vagy az elmúlás traumát hordozó hatása alá kerül, s így nem válhat a megnyugvás, az egymásra hangolódás poétikai képletévé. A hozzátapadó képzetek tőle idegen perspektívát kapnak. Az empátia hagyománypályái nem válhatnak a poézis részévé, s az ehhez kötődő mentális olvasat helye üresen marad. A „csecsemő fogzó szája / ahogy a nyál habarcs lesz az ajkak körül / minden összezár / a méhszáj összeszűkül / a daganat hagymányira duzzad // […] átforrósodik a heg / ahogy a távozók arca / ráolvad az érkezőkére / mint egy röntgenkép / ahol semmi törés / csak az idő” (felvétel). Az olvasó a megfosztottság élményével válik „gazdagabbá”.
A forma nála inkább tipográfiai megjelenés, ornamentális arculatválasztás, és nem a tartalomközvetítés eszköze. Lírájában a szépségért meg kell szenvedni, sőt, érte az elmúlással is meg kell küzdeni. Ez a nőiség megjelenítésének egyik esszenciális, a tematikai kínálatot ha nem is kisajátító, de a kötet poétikai karakterét fémjelző megnyilvánulása. „körénk tágul az üresség / gyomorszájjal szorítom vissza / hogy megtartsam az egyetlen formát / amitől könnyebb lesz elhinni hogy ez nem öregség / csak egy állapot” (valami lesz). Munkáit, ha traumalírának nem is, konfliktuslírának azért nevezhetjük.
Kötetének második felében két cikluson át zsánerképeket sorjáztat. Ezeket a portrészerű skicceket terjedelmük és koncentrált karakterképzésük okán az enteriőrversek kategóriájába sorolhatjuk. A hölgyekről szóló gyűjtemény darabjait a gyermeki látásmód varázsolja groteszkké, míg a férfiak portréit helyzetük kilátástalansága komorrá. Az utóbbiak közül egyikük-másikuk arcélét a Szabó Imola Julianna verselésére egyébként nem jellemző szociális, társadalmi árnyalat is színezi. „ételhordóban hordta a hegyet / a hegy hordta őt dél felé / a zakó zsebében felpúposodik a só / a nyelv helyén meghajlik a kanál / Ernő bácsi élete három egyszerű fogás: / tiltott tűrt támogatott / a fehér asztalnál” (menza). Bár a kötet lelkületétől a politikai-közéleti vállalás távol áll, verselésébe ezek az elszórt villanások mégis egyfajta közérzületi hangulatot lopnak be.
Lírája egészére a monológszerű előadásmód jellemző. A fikcióba kódolt én többnyire a szerző egyéni adottságait közvetíti, verselése a maszkosodás divatarculatát nem ölti magára. Szabó Imola Julianna nemzedékének karakteres egyénisége. Aki elolvassa kötetét, a modern líra egy magas színvonalú munkájával találkozhat.
(Jelenkor Kiadó, 2019)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
