Impozáns kötetborító, kellemes tapintású könyv és sokat ígérő cím. A könyvajánló szerint: „Négy olyan história áll előttünk, amely a vágy tárgya és a szerelem metafizikája közötti pingpong-effektusra épül. Négy szerelmi állapot – adekvát megközelítésben. Elsőként a kamasz-szexualitás, a századfordulós irodalmi érzékenység megidézésével. Majd a halálnak, az elmúlás fiziológiájának párhuzamos tudatregényei. Aztán egy förgeteges érzékiségű, kicsorbuló kapcsolat roncsolt boldogságképei. Végül a boldog szerelem teljessége, visszatérő idősíkjai, körkörössége, világegysége. Együtt ez a négy már-már valamiféle szerelem-tipológia, a varázslat, az ismert-ismeretlen titok földerítése. Négy kisregény más-más poétika szerint elbeszélve, ám töretlen nyelvi invencióval és lenyűgöző művészi eszköztárral, tudásanyaggal, bölcsességgel. Bolyongások a lélektérképen a kékliliom illatában.” A sokat ígérő ajánló ámulatba ejti a csodákban hívő, még Novalis költészetére is fogékony irodalomrajongót, s már nyúl is a kivételesen formás „szerelemvirágért”, melyről igen hamar kiderül, hogy mérgező. S nem azért, mert megidézi Apollinaire Kikericseit és még kismillió szerzőt, hanem bábeli nyelvezete miatt.
Az 560 oldalas regényfolyam akkora próbatétellé terebélyesedik, hogy vagy félrehajítjuk, vagy hosszú hónapokig küzdünk, hogy a végén kevésbé mazochista élvezetek felé fordulhassunk. A magas irodalom jelképrendszerében bolyongó szerző futamait kutatva különböző nyelvi rétegek erdejébe jutunk, s nincs kiút az öregedő, de férfiasságát őrizgető grafomán esztéta birodalmából.
Az első történet még tartogat némi bájt, hiszen a kamaszkori szerelem felidézése hálás téma. Ám a könyv 73. oldalán már erősen lankad a figyelmünk, hiszen ha filmszerű jelenetekben gondolkodunk, még mindig csak a negyediknél járunk: utazás vonattal a faluba, egy ismeretlen kartonruhás lány várakozik az állomáson; a szülői ház szemrevételezése (ez a gyermekkori idill/aranykor helyszíne); egy mókusra lövő baka, aki a kartonruhás lány első szeretője/sógora; tehénpásztorkodás a mezőn, s a megrontott lány virággal történő behintése.
A patetikus, nosztalgikus alaphang olykor-olykor egyszerűen szól, s bárcsak úgy maradna, de ez pillanatnyi csoda. A kezdetben még szerethető elbeszélő, finom érzelem- és gondolatvilága féktelen tudálékossággal társul, érdektelen önreflexiókban és túlontúlírt sorokban ölt formát. A falusi (ál)idillt kifejező egyszerűség helyett egy esztéta tudásanyagtól roskadozó mondatai sorjáznak. Minden egyes szép és megkapó képet (metaforát, hasonlatot) agyoncsap az azt követő bölcselkedés, a magyar és idegen nyelvű citátumok és a rossz stílusimitációk sora. Az egymás mellé cibált idézetekben nem érhető tetten az egyedi gondolat vagy stílus, csak az elbeszélő személyisége körvonalazódik az önéletrajzi ihletésű regény(ek)ben.
A Mindig van másnap (pastiche) című I. regényrészben a gyermeki narratíva helyett és mellett egy esztéta intellektuálisan felülírt reflexióit olvassuk: „én pedig a rét elnyűhetetlen zöld szőnyegén, nyugodtan közhelyesíthetem: bársonyán táncoltam éretlen, emiatt önfeledt mímusaimat; igyekszem tárgyilagos lenni a múltidézésben, mégsem szeretném, ha túlzásokra ragadtatnám magam, netán valami megkésett önmarcangolásba tévednék, azt sem szeretném, ha a lélekelemzések éppen divatos csapdáiban toporognék”. Különböző stílusértékű szavak, divatjamúlt tartalom. Az elbeszélő a tudatregények struktúráját, ritmusát igyekszik a központozás részleges elhagyásával leképezni, ugyanis nincsenek mondatvégi írásjelek, csak végeérhetetlen gondolatok. A forma korszerűségének ellenére az elbeszéléstechnika nagyon is elavult: kiszólások az olvasóhoz, lapos reflexiók az alkotás folyamatára vonatkozóan, dőlt betűvel szedett idézetek tömkelege. Esszészerű önelemzések, avítt szóhasználat és nagyzoló jelzők bukkannak fel, úgymint „divinikus”, „fausti” szerelem; s mindez egy „pásztorregényben”.
Egyedül azokkal a részekkel könnyű azonosulni, amikor a szerző a saját stílusára reflektál: „nem több körvonaltalan ömlenynél, de mint ömleny mégiscsak súlyosnak tetszik, a kitérés előle úgyszólván megoldhatatlannak tűnik (mennyi fosztóképző egymás hegyén-hátán!)” – írja Fábián.„A mai modern próza kiváló mestere” – ahogyan a Litera Könyvheti gyorsjelentés – ’19 című cikkében aposztrofálják – visszalép a nyelvújítás korába, s még stilisztikai észrevételeket is tesz. A 19. század eleji nyelvhasználat „ódon érzeményei” és „az emlékezés reáliái” keverednek egy körülbelül nyolcvan évvel ezelőtti szókinccsel. Az archaikus, népies elemeket tartalmazó visszaemlékezésbe visszavonhatatlanul bekúszik nemcsak a kígyó (toposz), de a lúzer szó is.
Az Akkor fölé hajolva című II. regényrész egy nő haldoklását írja le a saját és az őt figyelő férfi/hozzátartozó nézőpontjából. A haldokló asszony belső monológja mindössze 23 értékes és hiteles oldal. Zaklatott, töredezett mondatfűzés jellemzi, kihagyásos, asszociatív szerkezet; de pontosan követhető érzelmi és gondolati ívek. A poétikailag is kimunkált szövegrész után visszacsöppenünk az eredeti regénybe. Újra magához ragadja a hangot a nő fölé hajló férfi, aki elmagyarázza a női szólamot. Visszakapjuk a kötet elején megismert érzékeny és tudálékos férfit. A regény valójában erről a túlburjánzó, narcisztikus, grafomán virágról szól, aki stílustörésektől hemzsegő szövegvilágába belerángatja a világ- és a magyar irodalom nagyjait. Még jó, hogy az időt álló óriások ellenállnak az erőszakoskodásnak.
A III. regényrész – Duff. Múltak árnyai (Borágó-regény) – eklektikus címe és közhelyes témája ellenére a Trisztán és Izolda szüzséjére játszana rá. Egy szerelmi háromszög, amelynek egyik pillére a férj által biztosított anyagi jólét, még ponyvának is rossz választás. Mindez a hatvan felettiek szexualitásának közhelyes és szentimentális, patetikus és triviális leírásában kulminál: „ez a nyár, mint a tök ászon: kiperzselte belőlünk a vétek csíráit is”. Elég borzongató téma, de még csak ez után következik a hetven felettiek szerelmi életének bemutatása.
A tükör (motívum) is gyakran előkerül, ám ez Fábiánnál nem több, mint újabb szereplehetőség, álca: „az érzelgős, nagyképű idézetekkel teletűzdelt ál-intellektuális rizsa visszatetsző és komikus is”. A már-már elviselhetetlen stílusburjánzást a szerző is felismeri, mégsem sikerül elnémítani az elbeszélőjét, aki folyton híres költők sorait szajkózza, miközben hendinek nevezi a mobilját, fészekajnyi, legföllebb, nyegléskedj, fölfortyan, pruszlik szavakkal él, hovatovább szólásokkal meg virágokkal, virágnyelvvel.
A Rondel című IV. regényrészben (Egy rögeszme tiszteletköreiben) visszavonhatatlanul felüti a fejét a „giccsember”, s többé már lehetetlen elhessegetni: „téged olvaslak, te, kiolvashatatlan könyv, netán írlak, te megírhatatlan regény, mondhatnám: életem regénye, de ez ócska és érzelgős közhely, miképpen a szerelem minduntalan felszínre serkenti a giccsembert, nincs az a szégyenérzet, az az ízlés, amely ezt kivédhetné, jóllehet, olykor legalább igyekszem fragmentálni, széttördelni, megszakítani, részint elhallgatni a vércikit (à la posztmodern), ha csak nem vérciki az egész: a szenvedély giccsembere vagy a giccsember szenvedélye – e kettő közül lehet választanom…” Fábián László regénye kapcsán mi, olvasók még beszélhetünk választásról, de immár megkésett minden szerzői, szerkesztői, kiadói döntés. A borító egyszerű és szép, de ez nem más, mint megtévesztés.
(Kortárs Kiadó, 2019)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
