Lapszemle XXX.

Lexikonokban, kézikönyvekben, vékonyabb-vastagabb irodalomtörténetekben napok óta eredménytelenül kutakodom: eltűnt egy magyar irodalmi folyóirat, parányi nyomra sem bukkanok, mintha a föld nyelte volna el.

Új Könyv – Irodalmi, művészeti, társadalmi, közgazdasági és politikai havi folyóirat. Főszerkesztő: Lázár Miklós. 1. szám, 1921. február. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wien VII. Schottenfeld­gasse 53. sz. Barna egészvászonba kötött példányok, az első öt szám. Örökség feleségem nagyapjának igényes és terjedelmes könyvtárából, a belső borítón puritán ex libris: Gábor Béla könyveiből 1857 sz. Sajnos valamely barbár kéz példányomból az 5. szám 29–62. oldalait valamikor kiszaggatta.

Lázár (Lederer) Miklós 1919 márciusában Bécsben csatlakozott Bethlen István vállaltan és eltökélten kommunistaellenes szervezetéhez. 1921-ben tért haza, Budapesten elismert, rangos újságíró, szerkesztő, politikus, országgyűlési képviselő – 1939-ig! Viszontagságos évek után „1948-ban az USA-ban telepedett le”, haláláig a Szabad Európa Rádió munkatársa New Yorkban, majd Münchenben. A Magyar Irodalmi Lexikon (1965) tíz sorban emlékezik meg írói és szerkesztői munkásságáról, az Új Magyar Irodalmi Lexikon (1994) sem taksálja sokkal többre Lázár Miklós életművét.

Minden általam ismert életrajzi forrás szerzője tévesen állítja: Lázár Miklós 1921-ben alapította A Reggel című radikális polgári hírlapot. Valójában az 1. szám 1922. szeptember 18-án jelent meg. A rövid életű, Bécsben 1921-ben kiadott Új Könyv létezéséről, igényes, izgalmas, sokszínű tartalmáról azonban senki nem tesz említést.

Amit elfelejtenek, az nincs.

Nagyratörő álmok vezérelték a lapalapító főszerkesztőt 1921. februárban: „minden államok, minden világrészek” magyarjainak ajánlja az új folyóiratot. Hangsúlyozza: „Az »Új Könyv« nem kalandozik el a napi politika ingoványaiba. Párt- vagy osztályszempontok nem vezérlik. Gyűlöletet, konokságot, bosszút, elfogultságot nem ismer és nem akar ismerni. A szeretet, a megértés, a legnemesebb szándék az »Új Könyv« célja, alapja és lényege.”

Pillanattal Trianon után – száz év múltán is rokonszenves álom.

A főszerkesztő társakat keres: írást kérő levelekkel ostromolja az itthoni és a szétszóródott, átmenetileg vagy végleg Európában otthonra lelt magyar írástudókat. Hívó szava követőkre talál: társakat, rangos társakat talál a jövőépítő közös álmodozáshoz.

Tóth Árpád két verset (Az öröm illan, Prospero szigetén) küld a szerkesztőnek, Szép Ernő hatot, köztük a Csókoljatok meg csillagok első változatát. Babits Mihálynak Bécsben 1921-ben, a Hellas kiadó gondozásában megjelent Erato. Az erotikus világköltészet remekei című kötetéből közöl a lap három antik verset és az Énekek éneke Babits fordította gyönyörű részletét.

Molnár Ferenc A hattyú című vígjátékábóla folyóirat márciusi számában olvashattak a kortársak egy negyed felvonásnyi mutatványt. A darabot 1921. március végén mutatták be a bécsi Burg­theaterben. Vajon mire gondoltak az Osztrák–Magyar Monarchia romjain kikiáltott osztrák köztársaságban színházba látogató bécsi polgárok, amikor Beatrix hercegnő így ostorozta a demokráciát: „Mindenkit korrumpál. Már a királyok közt is alig van egy-két royalista.”

Bródy Sándor februárban terjedelmes írásban vitatkozik korábbi íróbarátjával, Gárdonyi Gézával, júniusban hosszú, baráti levélnek álcázott esszében elmélkedik a 19. század második felének szomorú sorsú költőjéről, Vajda Jánosról és életművéről. Zilahy Lajos Tavaszi misztérium című írása a márciusi számban az 1921. március 21-én születésnapját harminc év múltán boldogan ismét húsvét vasárnap ünneplő író múltidőbe rejtett önéletrajzi vallomása. A Rómában élő festő, újságíró, haditudósító, Molnár Ferenc volt felesége, átmenetileg olasz báróné Vészi Margit a főszerkesztő felkérésére írt a lap számára irodalmi levelet. A magyar nyelv gyönyörűségeiért lelkesedik, de megvallja: két éve már csak olaszul és németül ír. „Nem szégyellem leírni: felsírt bennem a vágyódás és öröm, amiért megint lehet és érdemes a magam nyelvén olvasnom és írnom, az elsőt és egyetlent, az anyanyelvemet, az enyémet, akárki akármit mond is…” A háborút túlélt Itáliáról nagyon borús, barátságtalan képet fest, írását olvasva az ember nem érti, ha ez a véleménye, miért Olaszországban él. Később, ahogy Magyarországot, úgy Itáliát is elhagyta, Amerikába költözött, Hollywoodban dolgozott, évtizedek múltán tért vissza Európába, Spanyolországban pergette nyugdíjas éveit. Valaha magyar író, magyar értelmiségi szeretett volna lenni.

Szomory Dezső gúnyos-keserű írásában a fiumei háború, a tengerparti város békétlen állapotáról számol be. „ Abbazia 1921 január. Tisztelt Szerkesztő Úr, nem látom itt magam körül, hogy valami magyar haditudósító kocsizna a parton vagy csónakázna a Quarneron, hát bátor leszek ajánlani Önnek mint sétáló privát alak a magam kontár értesítését, hivatalos sarkantyús haditudósítás helyett. Tetszik tudni, hogy itt még világháború van? Azokat az ágyúlövéseket, amelyeket Szerkesztő Úr Bécsben a Neue Freie Presse sürgönyeit pillantván lelki füleivel mint távol puffanatokat hall álombeli bágyadt hanggal, azokat az ágyúlövéseket én valódi nyers fülemmel azon melegen hallom itt, az abbaziai korzó korlátjára tehénkedve.”

Klasszikus közhely: a béke a háború folytatása más eszközökkel.

Szép Ernő költő, látókörén kívül létezik a politika – az irodalom jövőbeni sorsáért aggódik. A márciusi számban indulatos, szomorú kérdéssel fordul a szerkesztőhöz. „Kérem: hol vannak az Olvasók? Kik az irodalmi revünek az olvasói? Kik azok? Kik, kicsodák olvasnak irodalmat? Kik azok, kérem, most, most itt, ebben a világban, kicsodák az olvasók, egyenkint kérem, hol laknak, miből élnek, milyen költséggel öltözködnek, mit, miket szívnak, mikor rágyújtanak, hol szerzik a dohányt, mit fogyasztanak reggelire, ebédre, vacsorára? Tudna szerkesztő úr nevekkel szolgálni az olvasókat illetőleg, hogy igenis, Ez meg Ez is olvasó? Van olvasó?” Szép Ernő nem sejtette, hogy jajdulása, aggódása – Van olvasó? – száz év múltán ma időszerűbb, szorongatóbb gond, mint korábban bármikor.

Karinthy Frigyesnek három rövid írása jelent meg a folyóiratban. Az író életművének tudós kutatói biztosan tudják, mikor és hol jelent (jelenhetett) meg újra A majom és a hangya című parányi remekmű. Tavaszi este van, régi újságot olvasok, betűfaló értelmiségiként élvezem a százéves szöveg üzenetét. „HANGYA: Minálunk, a mi bolyunkban nem találsz dologtalan hangyát, mert aki nem akar dolgozni a köz érdekében, azt kipusztítjuk magunk közül. Mindenkinek megvan a maga feladata a közös munkában – mi munkások vagyunk.

MAJOM (legyint): Tudom, olvastam Marxot. Nem érdekel.”

Merengek a hidegen pontos szón: kipusztítjuk. Karinthy Frigyes olvasta Marxot, számtalan más bölcsebb, valóban örök életű író, gondolkodó műveit, és látta Budapestet 1919-ben. Testközelben, szorongva élte át a történelmi pillanatot, amikor a hatalmat birtokló marxisták elkezdték kipusztítani a velük egyet nem értő, engedetlen magyar állampolgárokat. Olvasta Marxot, de azt 1921-ben nem sejthette: a hatalmat bitorló marxisták ötven év múlva nem engedélyezik, tiltani fogják, hogy újra megjelenjen a Pesti Naplóban 1929. április 28-án közre­adott úti jegyzete. „S már a határnál vagyok, s mintha eleven, még vérző seben gázolna keresztül a vonat, ahogy megpillantom az első idegen feliratot ott, ahol nemrég a testem és vérem nyelvén szóltak hozzám. Begyógyulhat valaha ez a seb, vagy fel kell vágni, újra bevarrni, vagy újat vágni valahol másutt – a baj megvan, nem lehet letagadni, az a kérdés csak, lehetne kezelni belülről, vagy csak a kés segít. Istenem. Fáj.”

Fáj, lelket gyötrően fáj Trianon 1921-ben Krúdy Gyulának is, aki az Új Könyv minden számába két írást is ad nyíregyházi földijének, a főszerkesztő Lázár Miklósnak. Első írásának – L. M. emlékkönyvébe – első mondata 1921. január végén: „Mostanában Magyarországon mindenki álmodik.”

Öröknaptár a Kárpát-medencében: mostanában.

Mostanában, amikor a „finom veretű aranyok helyett a nikkel korszaka a legközelebbi grádus, nemcsak az ország közgazdaságában, hanem az irodalomban is. Itt nem lehet azt mondani, hogy visszament az idő száz esztendővel; nem; olyan helyre ért, ahol még sohasem volt. Elkövetkezett a korszak a megkisebbedett nemzet történetében, amikor a tehetséges emberek útban vannak.”

Megkisebbedett nemzet – az író Krúdy Gyula felmérhetetlenül bölcsebb, becsületesebb, messzebbre látó, mint a nagyhangú, mindennapi hazugságaikban körbebolyongó politikusok. Tudja: a nagyhatalmak politikacsináló gazemberei által 1920. június 4-én ránk kirótt erőszakos országcsonkítás dráma és tragédia. Dráma, mert a magyarok életéből, a magyarság szívéből, lelkéből metszett ki egy darabot: az ország kisebb lett, a nemzet megkisebbedett. Tragédia: katarzisra, megtisztulásra kényszeríti a nemzet lelkiismeretét.

„Mostanában Magyarországon mindenki álmodik.”

Bíró Pál nagytőkés, gyáros, pénzember, politikus: józanul álmodik, tárgyilagosan elemzi az új, ránk erőszakolt politikai és gazdasági helyzetet. „Tör­ténelmünk nagy országútján előttünk az új mér­földjelző: Trianon. A nagyhatalmak pecsétjétől súlyos trianoni békeakta, új nemzetközi kötelmeink és jogaink írásba foglalása megtestesült valóság lett. Nem könnyű sors kimérését és vállalását jelenti.” Józan álom: Trianon! – vagy hozzáidomulunk, vagy ellene fordulunk, megkerülni nem lehet. Sokan úgy gondolták, Trianont tudomásul venni is nagyon nehéz, szinte lehetetlen, nemhogy vállalni. Bíró Pál józanul álmodik: pénzügyi terveket sző, vitázik a pénz­ügyminiszterrel, kiútkereső gazdasági lehetőségeket fogalmaz meg, javaslataival tágítani próbálja az ország gazdasági, politikai mozgásterét. Úgy gondolja, „a szerződési kötelezettség teljesítése” esetén „a szerződésben biztosított olyan jogot is nyerünk, mely által Magyarország az egész emberiség szívéhez nőhet”.

Kis nép csőlátású politikusainak gyakori tévedése: elhiszik, el akarják hinni, hogy ha engedelmeskedünk, majd megdicsérnek a nagyhatalmak, és a szófogadásért elismerés, jövedelmező jutalom jár. Bíró Pál azt álmodja: „Magyarország nemzetközi placettel [jóváhagyással] való jogot nyer a magyar kisebbségek jogainak ellenőrzésére, védelmére.”

Álom, álom, édes álom… énekelték Bécsben, a Johann Strauss Színházban Kálmán Imre örökzöld operettjében…

Feleki Géza írása – Világpolitikai perspektívák – a februári számban keserű álom. A nagy háború 1918 novemberében véget ért, de 1921 tavaszán szám­talan kis háború zajától hangos a Föld, véres a föld… „…nem folytatjuk naptár szerint a negyedik békeév kis háborúinak felsorolását. És legalább látszat szerint 1921 elején inkább csökkentek, mint gyarapodtak a valódi béke helyreállításának kilátásai.”

Valódi béke? Keserű álmot álmodik a művelt, harcos, tudós újságíró. A nagyhatalmak közötti erőviszonyok a közeljövőben várhatóan átrendeződnek, London távolodik Párizstól, Berlin közeledik Londonhoz, itt, Közép-Európában ránk, magyarokra nem sok jó vár…

„Mostanában Magyarországon mindenki álmodik.”

Az Új Könyv folytatásokban közli Krúdy Gyula új regényét: Mit látott Vak Béla Szerelemben és Bánatban. Krúdy Gyula nem politikus, nem közgazdász, nem tudós – író, regényt ír. Vak Béla története teremtő álom. A vakember valaha látott, és „láthattuk őt a pesti utcákon, amikor még boldog és nyugalmas volt Magyarország”. Amikor még látott a vakember, „látta, hogy ez a vállalkozó kedvű város hogyan rohan a csőd felé, terjeszkedésével és mámoros életkedvével”. Rég volt. Krúdy Gyula 1921-ben írja regényét: a vakember már nem lát. De látta Magyarországot, amikor még boldog és nyugalmas volt. Emlékszik a múltra. Álmodik a jövőről.

Az irodalom: jövőt teremtő álom.

Vigasz, gyógyír, reményforrás a kisebb ország és a megkisebbedett nemzet számára.