A hit kultúrája, a kultúra hite

A Kecskeméti Képzőművészek Közössége Tavaszi Tárlata. Hírös Agóra Kulturális Központ, 2020. március 16 –

 

Még mielőtt rátérnék a Kecskeméti Képzőművészek Közössége által szervezett, ám a koronavírus-járvány miatt sajnos meg nem nyitott, és ki tudja, meddig nem látogatható, A hit kultúrája, a kultúra hite című, igen színvonalas, a helyi 35. Tavaszi Fesztiválra időzített s a méltán rangos, a Kecskeméti Katona József Múzeum által életre hívott X. Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennáléval párhuzamosan futó tárlat elemzésére, azt azonnal meg kell jegyezzem, hogy gondolatban valóban „hírös” helyen állunk és járunk. Tudniillik Kecskemét – az olyan tárgyi és szellemi értékekben bővelkedő vidéki művészeti centrumok között, mint például Szentendre vagy Pécs, a „szabad művészetek” minden ágát, azaz a színház-, zene-, képző-, ipar-, fotó-, báb- és népművészet, valamint az animáció teljes struktúráját használó kultúrájával – igen előkelő posztját őrzi a kis magyar hon összetett műveltségszerkezetének. Még felsorolni is nehéz a város ilyen irányultságú kulturális és oktatási intézményeit, gyűjteményeit, valamint egyesületeit, többek között: a Ciróka Bábszínháztól a K. J. Színházig; a Katedra (…) Művészeti Szakközépiskolától, illetve a Kodály Zoltán (…) Alapfokú Művészeti Iskolától a Neumann János Egyetem Pedagógusképző Karáig; a Bozsó, a Népi Iparművészeti, a K. J. Múzeum 19–21. századi gyűjteményétől a Magyar Fotográfiai, a Naiv Művészek, valamint a Szórakaténusz Játék Múzeum és Műhely anyagáig; a Művészeti Alkotóháztól (Művészteleptől) a Nemzetközi zománc-, kerámia- és acélszobrászati műhelyekig; a Kecskemétfilm Kft.-től az Animációs Játék- és Tv-film Fesztiválig; a Kecskeméti Képzőművészek Közösségétől a Műhely Művészeti Egyesületig. A száztízezer főt meghaladó lélekszámú, egyre nagyobb gazdasági erővel rendelkező alföldi városnak tehát van rétegesen egymásra épülő, élő szövetet alkotó színes kultúrája, beszippantó ereje, és az itt megforduló művészek által minden bizonnyal megfelelő kisugárzása is.

A helyben, valamint a régióban élő képző- és iparművészek tekintélyes részét tömörítő Kecs­keméti Képzőművészek Közössége tehát nem az egyetlen szerveződés a megyeszékhelyen. A társaság 1988-ban alakult, alapítói – Goór Imre (1921–2016), Dulity Tibor, Bagi Béla festők, valamint Báron László grafikus, zománc- és bábművész – az induláskor negyven alkotót hívtak a közösségbe, amelynek mai létszáma meghaladja a hatvan főt. A 74. évében járó (ám úgy tűnik, fáradhatatlan, sőt, kellő hitbéli meggyőződéssel rendelkező és cselekvő, valamint alkotói tapasztalatokban bővelkedő) Balanyi Károly Ferenczy-díjas képzőművész tizenhat éve vezeti az idén harminckét éves egyesületet. Ez a párbeszédre nyitott, sokféle műfajban, műnemben, műformában, stílusban, anyagban, technikában, közvetítő közegben tevékenykedő közösség a hitelességet és a minőséget tartja a legfőbb értéknek, s mindamellett, hogy támogatja tagjai alkotó munkáját s a fiatal tehetségeket, nem feledkezik meg az elődökről sem. (Eddig nyolc kismonográfiát adtak ki az idősebb generáció jeles tagjainak munkásságáról.)¹

A szervezet magát olyan, a város művészeti értékeit védelmező, a helyi kulturális életbe kapcsolódó szellemi műhelyként, alkotóközösségként definiálja, amely művészettörténeti és kortárs művészeti előadásokat, műhelybeszélgetéseket (nyitott műtermeket), konzultációkat, sőt szakmai cserekapcsolatokat szervez határon belül és túl. „A közösségi munka azért is fontos, mert közösség nélkül nemzet nem létezhet, csak manipulálható tömeg, aminek nincs megtartó ereje, csak kiterjedése és egyre mohóbb fogyasztási igénye” – nyomatékosítja egy beszélgetésben Balanyi Károly. ²

A KKK az évi három-négy egyéni és csoportos kiállításon belül immár hagyományosan a Kecskeméti Tavaszi Fesztivál nyitó kiállításait is maga tematizálja és rendezi a Hírös Agóra Kulturális Központban. A közösség éveken keresztül saját alkotótábort is működtetett Balanyi Károly öreghegyi (Balatonudvari fölött álló) házában, amelyet kinőve, új helyszínt keresve, a tagok ma már valahol a Duna partján képzelnének el.

Fontos tény továbbá, hogy Balanyi Károly 2000-ben egy olyan országos képző- és iparművészeti kiállítás-sorozatot indított el Creator Spiritus címmel, amelynek gyújtópontjában a szakrális művészet állt (illetve áll, hiszen a koncepció a maga eddigi hét tárlatával ma sem szűnt meg működni), ³ s amely mintegy szellemi előzményévé vált az ifj. Gyergyádesz László művészettörténész által 2002-ben kurátorként felkarolt s a Kecskeméti Katona József Múzeum képviselete alá vont Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennáléknak.

A 35. Kecskeméti Tavaszi Fesztivál balanyis hívószavú A hit kultúrája, a kultúra hite című tárlata tehát egyrészt összecseng, másrészt megengedő módon ellenkezik a X. Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálé Szent vendégség (Eucharisztia / Úrvacsora) jelölésű országos kiállításával, valamint a NEK 2020 (Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus) eseményével. Én legalábbis ennek magyarázatát a KKK spiritus rectorának, Balanyi Károlynak a gondolkodásában vélem felfedezni. Tudniillik míg „a hit kultúrája” az említett biennálé szelleméhez hasonlóan egy elkötelezettebb keresztényi gondolkodást (egyházi és liturgikus művészeti, hitvallásos és/vagy szakrális alapállást) feltételez, addig „a kultúra hite” egy tágabb – ha tetszik, egy teljesen szabad, tisztán humanista, esetleg öncélú és „ateista” – értelmezést is megenged az alkotóknak.

A leginkább a szerigráfiában és a szitazománcban, de a művészeti írásban is jeleskedő festő-grafikus véleménye szerint: „az eredeti szimbolikus értelemben az összekötő ellenfogalma az ördögi, diabolikus, tehát a szétválasztó. Sajnos korunkra a szétválasztás jellemző. A világ szekularizálódik, nincsenek nagy, átfogó gondolatok. A művészetből kikopott a lényeg, a transzcendens szándék. A középkorra jellemző szerves világkép részekre hullott. Most már az egyén dönt világszemléletéről. S ez a gondolkodásmód áthatja a művészeteket is. Régebben még természetes volt egy építész számára egy szobrásszal vagy egy freskófestővel való együttgondolkodás. Tehát hogy az épület bizonyos belső részeit együtt tervezzék meg. Ez már régen a múlté. A túlságosan liberalizált, egoista világban alig beszélnek a művészek felelősségéről.”⁴ Ezért az ő gondolkodásában „a hit kultúrájának” oldalán állva egyrészt: „Krisztus követésében meg kell szabadulni a földi dolgokhoz való rendetlen ragaszkodásainktól, ki kell üresíteni magunkat, mert Isten odaönti áldását, ahol üres edényt talál”;⁵ másrészt: „a világot istenarcúnak teremtették, amit bűneink miatt elveszítettünk, ezért feladatunk a világ istenarcúságának visszaállítása”;⁶ harmadrészt a művész „a Teremtő eszközeként fogalmazza meg a témáit, ezért szerepe meglehetősen szerény, olyan, akár egy fának a törzse: a lomb szépsége nem a sajátja, csak rajta áramlott át”.⁷

Ugyanakkor „a kultúra hite” álláspontjára helyezkedve fontosnak tartja, hogy csak „szakrális, és ne vallásos művészetről beszéljünk, mert minden igazán jó művészet szakrális tartalmú. A szak­ralitás nem mindig a témában – tehát nem muszáj bibliai jelenteket ábrázolni, szenteket festeni –, hanem emberi magatartás, gondolkodás, szellemiség következményeként jelenik meg a képben. A teremtést dicséri, hogy a művészet szakrális tartalma független az alkotó hitbéli meggyőződésétől. Ezért sem jelenthetjük ki, hogy az a legzseniálisabb festő, aki a vallását legjobban gyakorolja. Amennyiben hagyja az alkotó, hogy a lélek üzenete a munkáján keresztül megnyilvánuljon, akkor már szakrális festő – még ha nem is tud róla.” ⁸

Balanyi alapvetése szerint „a hit kultúrája” és „a kultúra hite” két pillérén állva ma „már nem kéne a galériák vagy alapítványok által diktált trendeket követnünk, le kell vetni a követő kultúra béklyóját. Tehát a mai magyar képzőművészet ne a követő kultúra divatterméke legyen, hanem saját hagyományunk, örökségünk letéteményese. Úgy legyen művészetünk európai rangú, hogy közben sajátosan magyar, Kárpát-medencei maradjon, vagyis újra azzá váljon. Különben érdektelenek, hiteltelenek leszünk. Nem csoda, hogy Nyugat-Európában nincs az elsők között a kortárs magyar képzőművészet, ha nem találjuk, vagy nem akarjuk megtalálni a hiteles, sajátos arcunkat. […] Ahhoz, hogy valamit művészetnek lehessen nevezni, három feltételnek kell megfelelnie. Első, hogy a kép izgalmas látványt nyújtson, ami megállítja a nézőt. Ezután már a szellemet vezeti be a valódi kaland birodalmába. Ezért egy igazi műalkotásban olyan szellemi teljesítménynek kell megjelennie, ami gondolkodásra késztet, képzettársításokat indít el; a harmadik a legfontosabb: ezáltal nyújtson a léleknek katarzist, megújulást.” ⁹

Ám a művészet lappangó szakrális, rejtőzködően spirituális (okkult) tartalmát a profán jelentésén keresztül is megközelíthetjük, ahogy teszi ezt dr. Békési Sándor református teológus A művészet szakrális, spirituális és profán jelentése című írásában. Okfejtésében a profán szó „azt jelenti: nem megszentelt, be nem avatott, szentségtelen. Minden okunk megvan arra, hogy a szakralitás ellentéteként gondoljunk rá. A profán művészet az évezredek szellemtörténetének új jelensége, a szekularizáció következményeként jött létre, s a 20. századtól korunk sajátossága lett. Előtte a művészetet a homo religiosus – a vallásos ember – hozta létre akár istentiszteleti célból, akár lelki indíttatásból. A profán megjelenésével azonban a homo profanus, a vallástalan, szekularizált ember önmagát alkotja. Azonban ne felejtsük el, hogy a profán kifejezés mögött valójában az a szó szerinti jelentés húzódik meg, hogy »még az isteni megjelenés előtti« (pro+phainó). Dietrich Bonhoeffer ezért mondja helytelennek a szakrális és profán területnek elkülönítését, mert alapvetően az egész világegyetem az emberrel együtt profán, úgyis mondatnánk: törékeny üres edény, amely épp készen áll a szent tartalom befogadására. […] Ennek értelmében Paul Tillich véleménye szerint a profán nem vallástalanságot vagy ateizmust jelent (mert az lehetetlenség és illúzió), hanem a látens vallásosságnak nem vallásos formákban való kifejeződését. A vallásfilozófus, Mircea Eliade is úgy látja, hogy a profán, vallástalan ember akármit is tesz, mindig a homo religiosus leszármazottja és örököse marad. Még ha önmagát adja is, tudatának mélyén a vallásos aura uralja, s ezért az abból feltörő mítoszban és szimbólumokban megfogalmazott mondandója azt hozza felszínre, »amit elfeledtünk«. Emil Brunner és Paul Tillich a profánnak, az ateizmusnak, a keresztyénellenességnek és a vallástalanságnak azt a jellegzetességét, miszerint a vallás, illetve a keresztyén hagyomány köldökhelyét képtelen eltüntetni, caracter indelebilisnek, az ember megváltozhatatlan jellegének nevezi. Ahogy Eliade, úgy Joseph Campbell is kihangsúlyozza, hogy a profán művészet nyelve az újrafogalmazott mítosz, saját elnevezésében a creative mythology a különböző szimbólumok elemeiből építkezve. […] Profán művészetnek nevezzük tehát a szekularizált ember művészetét a templom falainak tövében (sub murum ecclesiae) a környező – Istentől eltávolodott vagy még meg nem szólíttatott – világnak mitikus bemutatása által, amely az Isten önkijelentésével megérintve ítéletként jelentkezik az ember számára. A profán művészi megnyilvánulásában épp a tudatalattiból eredő származása okán okkult, céljában pedig a használat és a lelkiség helyett az aktuális krízis őszinte visszatükröztetése. Azt szolgálja, hogy hamis biztonságtudatunkból felrázzon, s általa felismerjük a bajt és annak okát, a kísértéseinken munkálkodó gonoszt társadalmunkban éppúgy, mint személyes életünkben. A profán a művészet királyi funkciója – harc az ördöggel.” ¹⁰

Tehát mindezeket A hit kultúrája, a kultúra hite című kiállítás megjelenésére vetítve, fordítva azt tapasztalhatjuk, hogy a részt vevő művészek alkotásai a fenti metafora értelmében, vagy az üres, vagy a telt, vagy pedig a fellökött és újratöltésre váró üvegpohár állapotában leledzenek. Ez a hasonlat persze éppannyira szemléletes, mint amennyire leegyszerűsítő is egyben, hiszen ha a negyvenhat alkotó nyolcvan művét nézzük, a konkrét munkák már generációs értelemben is egyenként különböző összetettségű, színvonalú, értékű, és minőségű, illetve problémafelvetésű megfogalmazásokat, anyaghasználatokat és megoldásokat tartalmaznak.

És most nézzük a kiállítást:

– A kudarcos emberi építkezés, másképpen fogalmazva az emberre folytonosan visszahulló, omló, dekonstruálódó épülettorony, a kaotikus, égbetörő kusza ácsolatok, metaforikus értelemben a vágykép-képzés és a felfelé törő vágy a témája A. Varga Imre egy vegyes technikás „szabadvásznas” ironikusan drámai papírképének (Épülünk), egy lélegzetelállító doboz-kollázsának (Három létra) és egy kék angyalmorf vázszerkezethez illeszkedő filigrán pálcikakonstrukciójának (Pótszárny). (A. Varga megérdemelten lett a tárlat egyik díjazottja.)

– Ambrus Lajos Horvátország című, tengerpartot ábrázoló akvarellje mintha a csend istenének mediterrán természetben megnyilvánuló láthatatlan jelenléte, titokzatos képe volna.

– Balanyi Károly tudatos figyelemmel és a szellemi virrasztók éber szándékával begyűjtött népi szakrális és hétköznapi valóságmotívumokat (fotódokumentumokat) komponál szentséges triptichonokká – az általa kifejlesztett szitazománc technika segítségével – emelkedett hangulatú művein (Az örök élet kenyere III.; Inkulturáció; Madonnás triptichon).

– Balanyi Zoltán meditatív hangulatú szakrális objektumokat, isteni őstotemeket épít más-más színű, megmunkálású és fajtájú, természetes módon hasadt, egyszerű megmunkálású, szimbolikus kődarabokból. Ezen a tárlaton egy talált malomkerék is belekerült művébe (Cím nélkül).

– Az ungvári születésű Bazán Vladimir Oltár jelölésű festménye aranysárga pompájával, bíborszínű hátterével, sejtelmes papi figuráinak és szentjeinek barnás tónusaival, az ortodox, és a görög katolikus egyház liturgiájának misztikus hangulatával a keleti ikonfestészet hagyományát kelti életre.

– Bella Rózsa két akvatintával készített, elbeszélő jellegű, realisztikus jelképeket használó grafikája Boldog Özsébben, a kereszt és Jézus Krisztus megidézett felmagasztalásában mutatja meg nekünk az üdvösség útját (Ő urunk és mesterünk, barátunk és táplálékunk).

– Egy maivá varázsolt „kirándulós” bibliai témát – egy elképzelt spontán hegyi beszédet – tár elénk Bruncsák András belehelyezkedő, pusztán csak színes foltokból építkező, mégis látható jelenetté összeálló, empatikus villódzású, sejtelmes vízfestménye (A tanító).

– Csurgó Erika szuggesztív, csurgatott (a név kötelez!), fröcskölt gesztusokkal, lendületes, heves foltokkal jeleníti meg a Megváltó keresztre feszített korpuszát (Meggyötörve).

– Damó István expresszív foltokból és firkaszerű kusza vonalakból kibontakozó bánatos, magányos emberalakjai, létbevetett karakterfigurái mintha mindig a krisztusi szenvedéstörténet hétköznapokba fordított jeleneteit ábrázolnák (Befelé zokogni; Akit a kövek eltaláltak; Ellenszélben).

– Deli Gábor Leesés a keresztről jelölésű, nagyméretű absztrakt expresszionista festményének a témája nem pusztán egy szimpla emberi dráma egzaltált szerepjátéka, hanem sokkal inkább annak a valamikor megtörtént konkrét áldozatnak a mába vetített ironikus, szatirikus és ijesztő képtelensége, megismételhetetlensége.

– Garti Goór Imre alkonyi fényekbe temetkező fás, erdős, gyűlt vizes (jeges, hófoltos?), sötét bugaci tájképe már majdnem tiszta misztika: a természet lelkének emberi szellemmé történő átváltoztatása (Bugac).

– Goór Imre posztimpresszionisztikus tanyasi tájképén egy nagy közös lélekké olvad össze az ember, a fény, a természet és az Isten (Boglyák).

– Gulyás Géza pszeudo-triptichonja, három vegyes technikás formázott képe, egyenként olyan valóságos motívumot, jól körvonalazott, jelképes erővel bíró, tehát valami konkrét, de szakrális vonatkozású alakot, tárgyat, illetve témát fordít át a mikro- és makrovilág dimenziójába, mint a misztikus krisztusi arc sziluettje(Meditáció), a kozmikus térképpé varázsoltKoronázási palást és a könnyfoltos írásjelekkel összeimádkozott Siratófal.

– Gyalai Béla két biblikus témájú, fojtott izzású allúzió-képe maga a célozgató, utalásos, példálódzó belehelyezkedés, maga a sejtetett sejtelem, a bizonytalanság bizonyosságának empátiája (Cím nélkül; Fej).

– Hegedűs Anna Tünde Forma I–II. jelölésű két, kevés színt használó, tónusos, atmoszférikus, levegővel átjárt vásznának a szűkszavú, minimális ábrázolási témája és programja: egyszer a síkfelület illuzórikus térré alakítása, másszor a szokatlan nézőpontú elmosódott tárgyábrázolás hihetővé tétele, vagyis a bizonyosság keresése, kiszűrése a valóság és az illúzió összekeveredéséből.

– Hermkens Edit Ketten című, vastagon, ízesen festett színes vásznának témája talán a Paradicsom kertjének valamiféle mai, profanizált átértelmezése egy bányató (?) képében, jelenetében, benne két ember önfeledt fürdőzésével.

– Kalmárné Horóczi Margit (1933–2020) mindig szuverén módon használt népművészeti motívumokból, jelekből, pöttyökből, jelképekből építi fel emblematikus-szimbolikus, síkszerű, mégis valamiféle csillagközi transzparenciát és kozmikus mélységet is érzékeltető, finom színharmóniájú, dekoratívan összetett képeit. Négy darabból álló sorozatában is ezt teszi (A nő ikonja; Életfa; Holdvilág; Változatok). (Az idős, ágyhoz kötött művésznő még élt, amikor a február 25-én a zsűri megítélte számára az életműdíjat, ám nem is olyan régen megtudtam, hogy néhány nappal később sajnálatos módon eltávozott az élők sorából.)

– Király Gábor nagyméretű szabadvásznas festménye, amely két kutyát és egy embert ábrázol egy deszkakerítéssel elhatárolt vidéki (városon kívüli) udvaron, része annak a személyes mitológiának, annak a sokszereplős, parttalanul hömpölygő, véget nem érő hétköznapi privát történetnek, amelynek naivan, primitíven, nyersen, gyermekien megrajzolt eltorzított emberalakjai, állatai, tárgyai, kellékei, jelenetei már évek óta „fellépnek” a művész életszínházban (Él).

– Kőrös Sára érzelmes hangolású, inkább tanulmányszerű, mint autonóm jellegű vegyes technikás rajza egy templomszoborra emlékeztető vagy konkrétan azt megjelenítő női (Árpád-házi?) szentet ábrázol kereszttel a kezében, rózsaablakkal a feje mögött (Sugárzás).

– Kun-Sebők Kata textil-applikációt is használó kollázs-festménye inkább humorosan, viccesen, ironikusan, mint komolyan mesél a „szakrális tolvajlás”, a fészekrablás mesterének fétisvadász madaráról (Szakrális szarka).

– Lakatos Pál Sándor Bölcső című, remekül kivitelezett, bandázsolt, bordázott, lapfoltos, deszkázott felületű viaszveszejtéses bronz héjplasztikája egyszerre őriz titkot, s idéz bárkát, ládát és koporsót.

– Lendvai Edit színes anyagnyomatokkal, virágmotívumos tárgypecsételésekkel díszített tetőcserép triptichonja (Három), valamint egy festett zsindelyszerű falapra talált tárgyakból applikált asszamblázsa (Szent) nem más, mint a profanitásban, világiasságban, hétköznapiságban, közönségességben rejlő szakralitás kissé évődő felmutatása.

– Lőrincz László Valaki emlékére című, egyedi vegyes technikás műve egyértelműen Kondor Bélát idézi, tehát annak a valamikori, a Kecskeméti Művésztelepen is megforduló, egyéni mitológiát teremtő, krisztusos és angyalmotívumos képekben bővelkedő ikonikus művésznek az emlékét, alakját eleveníti fel, foglalja a festőállvány keretébe, aki maga is ikonná vált.

– Lőrincz Luca Sem magasság, sem mélység nem rettent jelölésű, székre, házra, létrára mászó „cirkuszi” kecskéket ábrázoló állatmeséje, festett kerámiaszobor-együttese megint csak a profánt szakralizálja, és fordítva: a szakrálisat profanizálja. A művésznő nem szégyellt derűs gyermeki bájjal, bumfordi kétértelműséggel megformált alakjaival kiállni a „porondra”.

– Mészáros Marianna gazdag és változatos életművének most két visszatérő szakrális vonat­kozású „parafrázis motívumát” állította ki ezen a tárlaton. Az egyik – a Madonna – az úgynevezett „kőszoborfestmények” sorozatból, tehát a kőszenteket, kőangyalokat és kődémonokat, faragott pusztai és temetőkereszteket ábrázoló alkotások közül való, amelyen egyik bizonytalan eredetű, talált Mária-szobrát ültette át vászonra. Míg a másik mű szimbolikus „leit” motívuma a csigalépcsők sorozat egy neves építészeti emlékének végtelenbe tartó, perspektivikusan szűkülő oszlopegyüttesét örökítette meg (Te vagy az út).

– Miklós Árpád (ő a harmadik díjazott művész) Ősanyag című „utazóképének” rendkívül vonzó fiatal nőportréja (profilból ábrázolva): a vonatfülkében és -fülkéből érzékelt mozgás, az állókép-átváltozás, a személyes átszellemülés, a szendergő álmodozás, a kint és bent, a profán transz­cendencia, a köztes lét érzéki megtestesítése. A festőművész és animációs filmalkotó már évek óta foglalkozik a két műfaj egyesítésével, meg kell hagyni, igen sikeresen.

– Molnár Péter lírai absztrakt-informel felületen megjelenő kalligráfiája: a sejtetés, a sejtelem, a hitvallás, az eltűnt, de mégis tetten ért, meglelt idő derengő visszatérése, visszaszivárgó inkarnációja; az emlékezés, az örökítés metaforája; az írás–kép, szöveg–kép tökéletes egyenértékűsége, átfedése, egymásnak való megfeleltetése; az áteresztőképesség imádatának leheletfinom és „szupertermészetes” ars poeticája; a transzcendencia szellemének és a lélek működésének mindenen áthatoló jelenléte és imája (Rétegek).

– Nagy Mari textilművész az Elfelejtett ősök árnyai című „szabadvásznas” triptichonjával, az áttetszőséget és a lefedettséget ötvöző térbelógatott fehérnemezes zászló-triptichonjával, az archaikus kultúrákból, valamint a magyar folklórból merített, kreatív módon átszemélyesített motívumkincsével (hagyománytisztelő életével, tradicionális gondolkodásával, újító szellemével, rendhagyó kreativitásával) újra és újra bizonyítja, hogy valóban képes „hidat verni, elmúló áramok fölé” (Gottfried Benn).

– Nagy Otília minden bizonnyal nagy lendülettel, odaadással, első indulatból felvitt, alla prima megoldott színpompás „tájszövet” képei újra és újra a gyermeki rácsodálkozás, a lélekben tenyésző csendérzékelés, a befelé vezető út, a természet szépségeivel együtt lélegző azonosulás, az elmélyülés, a szeszély, a belefelejtkezés, az átélés, az önfeledt örömködés, a játékosság és a gyógyító érzelmesség képességéről szólnak (Cím nélkül).

– A fiatal Német Ábel David Hocknay és Henri Matisse dekoratív színkultúráját, valamint le­egyszerűsítő kompozíciós megoldásait, illetve Man Ray dadaista-szürrealista ízléskultúrájának és iskolát teremtő fotográfiai látásmódjának lényegi elemeit ötvöző festményei a profán szemlélet jegyében születtek. A Man Ray vasalója című képe a világhírű fotóművész inkvizíciós és szadista eszközét, a vezeklő „mosónők” önkínzó tárgyát, szöges vasalóját idézi. Ám ehhez képest a Szoba növénnyel jelölésű munkája az egyszerű, szegényes, de tiszta derű megjelenítője.

– Ötvös Nagy Ferenc a középkor és a reneszánsz képteológiai szemléletét újraélő, a képző- és iparművészet köztes mezsgyéjén mozgó két kisméretű Utolsó vacsora parafrázisa: vésett, aranyozott, süllyesztett zománc technikával készült, ízléses, bár nem igazán autonóm munka.

– Pálfy Gusztáv szobrászművész Összefonódás című, a végtelenséget egy duplán egymásba karoló Möbius-szalaggal érzékeltető álló kisbronza: kitűnő arányrendszerű, perpetuum mobile ritmusú, fluid szekvenciájú, telitalálatos munka.

– Petri Ildikó bizonyos tekintetben „halszemoptikájú”, „gömbszemléletű”, madártávlatú, motívumkészletében a meseszerűséget a valósággal, a mikrovilágot a makrovilággal keverő tájábrázolásai – amint a két műcím is utal erre – valóban a panteista látásmód és érzéslelkület megfogalmazói (A természet temploma; Átlényegülés).

– Pongrácz Márta kissé eltérő ecsetkezeléssel, de hasonló kompozíciós szemlélettel és látószöggel megfestett két tárgyszegény csendélete meglehetősen szűkszavúan mesél a bezárkózó művész (a magába forduló ember) és a világ átszemélyesített háztartási eszközökön és alig sejtetett enteriőrökön keresztül definiálódó elidegenedett viszonyáról.

– Ragó Lóránt (1967–2020) MCK-sorozat ának három szenvedélyesen expresszív darabja, vegyes technikával készített papíralapú grafikája igen határozott, nyers, falfirkaszerű, az art brut, az outsider, valamint a vizionárius művészek világára emlékeztető, de egyéni mitológiát teremtő, heves gesztusokat, emblematikus jeleket, hegyes formákat, egyszerű szimbólumokat, repülő lényeket, gyermekded állatfigurákat, és kizárólag a kontúrozó feketével párosított alapszíneket használ. (Ő a tárlat másik áldozata, aki szintén a zsűrizés után néhány nappal, február 28-án este hunyt el tragikus balesetben: autójával felborult Kecskeméten, és egy villanyoszlopnak ütközött, az életét már nem tudták megmenteni.)

– Strohner József A király születése a városban című, megint csak a képző- és iparművészet határán járó eklektikus műve, egy olyan T-alakú Szent Antal-keresztbe zárt vegyes zománctechnikával készített kétrészes fekete keretbe zárt kompozíció, amelynek formakincse egyszerre támaszkodik a kora keresztény ikonok és mozaikképek, valamint a népművészet egyéni ízűvé tett jelképeire.

– Szabó Eszter Lápvilág I–II. jelölésű, talán lavírozott tussal és temperával készített két színes, könnyed ecsetrajza a klasszikus távol-keleti művészet természetközeli, a természet jelenségeit tanulmányozó, megfigyelő, a tájat, növényeket, fákat, virágokat, állatokat szemlélve és szemléltetve bemutató ábrázolás finom, érzékeny artisztikumára emlékeztet bennünket.

– Szappanos István Freskótöredéke talán az értékek veszélyeztetettségére, a pusztuló, hámló, málló, repedező festmények, tábla- és oltárképek mulandóságon is átsugárzó szépségre, a keresztény kultúra repedezettségére kívánja felhívni a figyelmet.

– Szikora Imre két dekoratív, talán inkább emberi jellemeket, mint állatkaraktereket megjelenítő színes és illusztratív, bár igen kifejező linómetszete csak áttételesen kacsolható a Biblia, a vallás vagy a hit világához, így a kiállítás hívószavához.

– Szoláth Katalin három érzékeny lírai informel felületű, mégis ábrázoló motívumokat, jelképeket, formákat tartalmazó, magába szívó vegyes technikás grafikája egyértelműen a szentség megnyilvánulási területeit, működési helyeit, jelképes áramlási eszközeit, képleteit kutatja és nevezi meg a Liturgia, az Oltár és az Otthon című triptichonjában.

– Tegdes László AG 2/1. (2019.02.04.01.15.) sorozatszámú, konstruktivista szemléletű, négyzetes formájú alugrafikájának hosszú jelzése nyilvánvalóan nemcsak ismétlődő motívumainak (a fűcsomóra vagy szénára helyezett három fekete és egy vörös, egyenként kilenclyukú, szabályosan perforált kereszt alakban lefektetett lemez­együttesnek) egy több darabos szekvenciában elfoglalt helyére, de a készülés pontos idejére is vonatkozik. A mű csak áttételes képzettársításokon keresztül kapcsolható a kiírt témához.

– Ugray Zsuzsa három expresszív felületű, lendületes, rendkívül kifejező kézjárású, rajzos monotípiája viszont az újszövetségi Biblia passióját, Jézus Golgotára vezető útját, szenvedéstörténetét idézi fel a maga szubjektív eszközeivel. Mondhatni aktualizálja a témát a „misztériumjáték” két áttételes mellékszereplőjének arcábrázolásával (Inkvizítor I–II.), valamint a Megváltó ikonjának szenvedélyes és fájdalmas megjelenítésével (Veronika kendője).

– Ulrich Gábor, a sokoldalú képzőművész két, betonból öntött, izgalmas felületű, szelvényezett felépítésű büsztjével (Tévhívők I–II.) és egy, egyenként négy azonos nagyságú négyzetes elemből álló egyenkeretes, alul és felül nyitott kockával, egy szabályos tértesttel vett részt ezen a tárlaton (Többszörös reprezentáció I–IV.). Az egyik Tévhívő talán az örök Ádámot, a másik az örök Évát jelképezi. A Többszörös reprezentáció elemei pedig, amelyek egyenként, mintha üveglapokba mart fehér foltok egymásra rakott rétegeiből állnának össze varázslatos plasztikus felületekké, mondhatni, má­gikus-misztikus, sejtelmesen démonikus fejekké: a „felcsigázó” és a „rémítő titok” opálos megtestesítői.

– Urbán Zsuzsanna monomániás szeretettel és figyelemmel kutatja a természetben fellelhető különleges alakú, térfogatú, színű, varázslatos kavicsok és megkapó kövek titokőrző, hallgatag formáit, organikus motívumait, csendes meditációra és álmélkodásra késztető, emberlét előtti mintázatait. Majd a begyűjtött „marokköveit”, beszédes talált tárgyait vásznainak és/vagy papírjainak üres háttere elé téve pasztellkrétával vagy akrilfestékkel felnagyítva meg is festi, örökkévalóságukat meg is fejti (Ősanyag).

– Zugor Zoltán festő, grafikus, könyvillusztrátor, karikaturista és portrérajzoló (az egyszerűség kedvéért: képzőművész) expresszív és gondolatébresztő grafikáin: „a lélek és a test, az ember és az anyag megrázó találkozásait ábrázolja”.¹¹A thetán [lélek] útja (Magos) és A thetán útja (Várj meg) című két rajza szintén erről a nehezen feldolgozható problémáról szól: végül is az ember cselekedeteit, gondolatait ki vagy mi irányítja? A magas szerveződésű anyag? Vagy inkább a lélek, amelynek csak eszköze az agy és a test?

– Zsolczai Balázs Angyal jelölésű és azt is ábrázoló, absztrakt-emblematikus fehér színű anyagképét, valamint a Teremtés elnevezésű lírai absztrakt matériás festményét nézve eszembe jut Tóth Menyhért egy frappáns kijelentése, aki a Műcsarnokban rendezett 1976-os gyűjteményes kiállításán így kezdte beszédét: „Azt mondja a gótika, hogy emeld föl tekintetedet az égre, s meglátod, hol az igazság! Azt mondja a reneszánsz, hogy vedd le a tekintetedet az égről, s nézd meg az embert! Ott az igazság. Uram, akkor most hol az igazság? A szintézisben!”¹²

JEGYZETEK

1 Ifj. Gyergyádesz László, Balanyi Károly, 2006; Balanyi Károly, Noel Ö. Gábor, 2006; ifj. Gyergyádesz László, Goór Imre, 2008; ifj. Gyergyádesz László, Báron László, 2008; Balanyi Károly, Kalmárné Horóczi Margit, 2013; Balanyi Károly, Bagi Béla, 2016; ifj. Gyergyádesz László, Balanyi Károly, 2016; Turai G. Kamil, Bazán Vladimír, 2016.

2 Medveczky Attila, Szabaduljunk meg a követő kultúra béklyóitól – A művészetből kikopott a lényeg, a transzcendens szándék, http://www.eredetimiep.hu/fuggetlenseg/2017/majus/19/17.htm

3 Balanyi Károly szíves közlése szerint: „Triennális jelleggel 2000-ben hat kecskeméti alkotóval indult útjára a keresztény képzőművészeti sorozat, azzal a szándékkal, hogy a kortárs képzőművészetben rejtőzködően meg-megjelenő transzcendens igénynek megjelenési lehetőséget biztosítson. A 2002-ben a Kecskeméti Képtárban elindított Keresztény Ikonográfiai Biennáléval egymást erősítve a kortárs művészet nyelvén a kor kultúrájába ágyazottan próbáljuk megfogalmazni a hit lényegét, gondolat- és emberformáló szerepét.

A meghívott művészek köre közben kiszélesedett, és ma már az ország más tájairól is hívunk alkotókat, akik nemcsak alkalmi kihívásnak, hanem alkotó munkájuk lényegéhez tartozó motivációnak tekintik a szakralitás jelenlétét. 2003-ban a remény képi mását kerestük, 2006-ban pedig a jubileumi évhez kapcsolódóan Kodály vallásos műveire figyelve kutattuk a tradíció és az innováció kapcsolatát, az alkotó munka Isten-közeli természetét és a műfajok közötti átjárhatóság útjait. 2009-ben választott témánk a CREDO, vagyis a hitvallás. Jó alkalmat biztosított arra, hogy a művészi hitvallás és a hitről való tanúságtétel szerves egységben jelenjen meg.

A szakralitás azonban elsősorban nem téma, hanem szellemi, lelki magatartás eredménye, a hit életforma, az alkotó munka tanúságtétel, a kép hitvallás. 2012-ben meghirdetett témánk a CORPUS CHRISTI jelentéstartalma többrétegű értelmezésre is lehetőséget adott, hiszen az oltáriszentség, az egyház, sőt egyes vélemények szerit a templom is Krisztus titokzatos teste. »A keresztény ikonográfia képbe írja át azt az evangéliumi üzenetet, amit a Szentírás szóval közvetít. A kép és a szó kölcsönösen megvilágítják egymást« (Katolikus Katekizmus). A VI. [Creator Spiritus] kiállítás a Kecskeméti Kulturális és Konferencia Központ felújítása miatt 2016. február–márciusra tolódott. Természetesen a kiállítások anyagát nem kívánjuk konkrét témához kötni, hiszen a szak­ra­litás a legkorábbi időktől kezdve a művészet lényegéhez tartozik. Az értelmezés szabadsága az alkotó munka nélkülözhetetlen eleme, ezért örömmel fogadjuk mindazokat a műveket, melyek hitelesen vallanak a hitről, az Isten-kereső, alkotó ember küzdelmeiről. Tudjuk, hogy a teremtett világ teljessége nem azonos a látható dolgok összességével, hiszen a láthatatlan tartományok, a lélek, a szellem valósága szintén fontos és meghatározó része életünknek. Ha pedig a világ ilyen összetett és gazdag, akkor a művészet sem mondhat le erről a teljességről. Sorozatunkban ezt a teljességet keressük. A 2019-ben rendezett VII. kiállításon nem kötelező jelleggel, az EUCHARISTIA volt az ajánlott téma.”

4 Medveczky, I. m.

5 Uo.

6 Uo.

7 Uo. (szabadon idézve)

8 Uo.

9 Uo.

10 Békési Sándor, A művészet szakrális, spirituális és profán jelentése, Confessio, 2017/4, http://confessio.reformatus.hu/v/hir-265/?fbclid=IwAR0KyQ-SqVB2Y50YJzq4f3V02QlHqKldXM21JEwzMHDJdG_qeTyqIAq1SFo#page3

11 A hónap alkotója Zugor Zoltán képzőművész, https://montazsmagazin.hu/a-honap-alkotoja-zugor-zoltan-kepzmvesz-kecskemet-kkkk/

12 A föltámadás reményében [Beszélgetés Faragó Laura Kossuth- és Magyar Örökség díjas énekművésszel, népdalénekessel és férjével, Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténésszel, irodalom- és művészetkritikussal], Híd Magazin, 2020/1, 11.