Szeghalmi Elemér: Borjú bécsi D-dúrban

A 2019-ben a keresztény kultúra elmélyítéséért és továbbadásáért Pro Cultura Christiana-díjjal kitüntetett Szeghalmi Elemért, aki tevékenykedett újságíróként, kritikusként és szerkesztőként is, eddig leginkább irodalomtörténészi munkásságáról, tanulmány- és esszékötetek szerzőjeként ismerhettük meg. Neve emellett a komolyzene kedvelőinek körében sem ismeretlen, hiszen 1951 és 1987 között a Magyar Állami Operaház énekkarának tagja és szólamvezetője volt. Első elbeszéléskötete, az izgalmas képzettársításokat sugalló Borjú bécsi D-dúr­ban a szerző 90. születésnapjának tiszteletére jelent meg – szépírói debütálásának kései időpontja tehát nemcsak kuriózumnak, de talán precedens nélkülinek is számít a magyar irodalomban.

A korábban még nem publikált novellákat a magyar 20. századi történelem viharos időszakai fűzik össze, beleértve a második világháborút és annak következményeit, valamint az utána következő szocialista uralmat, kidomborítva a politika mindent – életminőséget, emberi kapcsolatokat, gondolatokat, a művészetek sorsát – meghatározó szerepét az elmúlt évtizedekben. A szereplők számos esetben mintha kívülállónak éreznék magukat abban a közegben, amelyben élnek, tehetetlenségüket, beletörődöttségüket a körülményekbe pedig az is generálja, hogy nem is próbálnak tenni sorsuk ellen. Csak kivételes esetekben dúlnak bennük forrongó indulatok (például A rozsdahajú lányban, amely az ’56-os fiatalok emlékére íródott, vagy Az utolsó futásban, ahol a tüdőbeteg versenysportoló, Fórád Béla a halálba futja magát), nem kergetnek vágyakat és álmokat, pusztán csak hagyják, hogy történjen velük az, aminek történnie kell – a fő, hogy mindez békében, konfliktusok nélkül menjen végbe. Összességében a kötet első harmadában a dinamikusabb novellák kaptak helyet.

Az egyik legkiemelkedőbb mű a Játék című írás, amely egy nő és egy férfi szerelmi kapcsolatát láttatja utóbbi benyomásain, gondolatfolyamatain keresztül. Ebben a szituációban pedig igazán indokoltak lehetnének a felfokozott érzelmek, egyrészt mert a narrátor már a történet kezdetén ideges amiatt, hogy Eszter újra és újra elkésik a találkozóikról, másrészt mert a könnyed mozgalmasságot sugalló cím az örök párharcra utal, a férfi–nő játszmázásra, egymás lelkébe tépésre. Az elbeszélés ideje alatt a szereplők fel-, majd lesétálnak a hegyről, mégis alig tudunk meg valamit a személyiségükről, a köztük lévő kapcsolatról, mert a megváltozott körülmények miatt ők sem értik már egymást, némán baktatnak a másik mellett. Az elbeszélésben dominálnak az aprólékosan kidolgozott, élethűen képszerű, leíró részletek, amelyek egyéb érzéki asszociációkat vonnak maguk után: „Az eszmélődés józan percei olyan szorosan fogták körül, mint ahogy a kövér húst erezik a zsírgyűrűk. […] Mint a cipő talpán át a hideg, őszi latyak, szívódott fel bennem a keserűség.”

Egyedi színfoltját képezik a kötetnek a zenei tematikájú elbeszélések, amelyek között több, az operaház berkeihez és az operaénekesek életéhez, pályafutásához kapcsolódó írást is találhatunk. Az Utolsó taktusokban Koltóy Miklós karnagy összeesik, miközben Donizetti A kegyencnő című operájának dallamai járnak az eszében, élete pedig egy zeneműként értelmeződik, amelynek karmesterévé a halál lép elő, és ő vezényli le utolsó szívdobbanásainak ütemeit. Az Intonáció egy olyan, korántsem sajátos esetet ábrázol a szocializmus évtizedeiből, amikor a zenét tanuló növendéknek nemcsak szakmai tudásáról kell számot adnia ahhoz, hogy vizsgáját sikeresnek tekintsék, hanem politikai felkészültségéről is, mégpedig egy olyan inkompetens vezető előtt, aki az intonálni kifejezés jelentését sem ismeri – de még az improvizálni szót sem, amelyet helyette használ. A narrátor szerkesztőségben ledolgozott ötven éve utáni elbocsátásának történetét ismerhetjük meg a Generálpauzában, ahol az elbeszélő számára lezárul egy korszak annak minden szépségével, igazságtalanságával és elhallgatásával együtt, későbbi életének lehetséges alakulását azonban mégis képes pozitívan szemlélni és a zenével párhuzamba hozni, hiszen tudja róla, hogy az egyik legmeghatározóbb eleme a szünet, amely nemcsak a végét, hanem a kezdetét is jelenti valaminek.

Szeghalmi novellái azonban időnként erőtlenek maradnak, az olvasóhoz nem tudnak igazán közel férkőzni. Ennek oka az lehet, hogy az írások egy részének nyelvhasználata, megformáltsága annyira puritán és eszközöktől mentes, hogy felvetődhet a kérdés, valóban szépirodalmi szövegekként tekinthetünk-e rájuk. Időnként hangsúlyosabbnak tűnik a bennük megjelenő történelmi-politikai körkép, és ettől inkább olyan hatást gyakorolnak a befogadóra, mint egy külső szemlélőtől eredő jelentés vagy tudósítás, amely köré egy történetet szőttek.

A szerző ráadásul némely novellájának végén maga teszi fel a kérdéseket, és vonja le a következtetést, nem pedig az olvasóra hagyja azt. Ez történik például a Csengőfrászban: „Szinte futólépésben hagyja el a környéket. Szabad vagyok! – ötlik fel benne, amint az egyik kapualj hűs árama az arcába csap. De meddig terjednek a szabadság határai? És arra gondol, vajon hány helyen szólalt meg ezen a napon, 1950 nyarán a hajnali csengő a magyar otthonokban. És hányan emlékeznek majd erre azok közül, akik megélik a huszonegyedik századot?” A »Kezdődjön a játék…« esetében: „A többi már a hazai operatörténet fejezeteiben követhető nyomon. Óriási sikerek itthon – a többi néma csend. Ami a korszakra jellemző: Dán Frigyes baritonista kilenc éven át nem léphetett át a magyar határon. Hazajött, hogy páratlan tehetségét felcsillantsa a hazai közönségnek, a nemzetnek, de ezért nagy árat kellett fizetnie. Jóhiszemű volt, meglakolt érte. Nagyot kattant mögötte a vasajtó, s ő egyik pillanatról a másikra bent ragadt a szocialista egérfogóban.”

A Megtorlás a következőképpen ér véget: „Ezek a kérges tenyerű, de melegszívű emberek ösztönösen érezték, hogy akit őszintén, önzetlenül támogatnak, egy nemtelen politikai megtorlás áldozata művészi és emberi nagysága ellenére. Hiszen olyan korban élt, amikor a becstelen és szolgalelkű típusnak volt csak szabad a pálya, a becsületes emberek előtt kegyetlenül bezárult a világ kapuja.” Ugyanakkor felépítését tekintve ez az egyik legeredetibb elbeszélés. Kétszer két részre oszlik az írás: az „így történhetett” és a „a tények” első és második epizódjára – előbbiek a művész fejében kavargó szubjektív gondolatokra reflektálnak azzal az eseménnyel kapcsolatban, hogy milyen reakciót váltott ki a hallgatóságból a Szózat elszavalásával, utóbbiak pedig az ezzel kapcsolatos, valóban megtörtént eseményekre, amelyek után azzal vádolják meg, hogy „fasiszta” módon adta elő a verset.

Az író elbeszélői hangvétele, stílusa életkorából – és a megélt tapasztalataiból – adódóan is más szemüvegen keresztül szemléli a világot, mint akár egy mai huszonéves elsőkötetes, akár egy már hatvanas-hetvenes éveit taposó szerző. Kötete ebből a szempontból is érdekes színfoltnak bizonyul.

(Szent István Társulat, 2019)