Időszámítás: előtt – után

Akár az emberi civilizáció történetét, akár saját életünket kezdjük mesélni, az egyes részeket elhatároló fordulópontokat kiemelkedő eseményekhez kötjük. Igaz, hogy mindig csak utólag, nagyobb időtávlatból derül ki, mi volt a kiemelkedő, a továbbiakat meghatározó esemény.

A koronavírus, a COVID-19 járvány szerepe emberi civilizációnk történetében majd egy évtized múltán látszik pontosan, de már most, ebben az átmeneti időszakban érzékelhető, hogy egy teljesen új periódus kezdődik el mindannyiunk történetében. Most ugyan még sok mindent nem lehet előre látni, de a változások szele már mindenképpen érzékelhető. S ebben talán az a legfontosabb hogy ezek a változások jórészt már lezajlottak, itt a szemünk előtt, csak mi nem vettük észre. A hétköznapi rutin változatlan menete nem engedte, hogy távlatból személve észrevegyük vagy igazán komolyan vegyük civilizációnk átalakulását.

Mitől lett ilyen sajátos lakmuszanyag a COVID-19 járvány? Elsősorban attól, hogy ezt a minden földrészre pillanatok alatt kiterjedő járványt a média élőben közvetíti, ugyanúgy, mint a háborúkat, katasztrófákat, természeti csapásokat. Percről percre nyomon követhetjük a halottak számát, az egészségügyi szabályozás alakulását, közben persze a valutaárfolyamok, tőzsdeindexek és az olajárak változását, a munkanélküliség növekedését. Ez azonban nem a valóság képe, hanem az, amit a média ebből láttatni akar, s főképpen, ahogy láttatni akarja. Nem arra gondolok, hogy az egyes médiaszereplők saját gazdasági és politikai érdekük szerint mit válogatnak össze a valóság darabkáiból, hanem arra, hogy szinte minden megnyilvánulásukban azt érzem, hogy saját nélkülözhetetlen szerepüket akarják erősíteni. A diskurzus elsősorban arra irányul, hogy a befogadó odakötözze magát a hírcsatornához. Ha öt percig éppen nincsen hír, akkor is írnak, kitesznek valamit a weboldalra. Egy összefoglalót a tegnapról, a múlt hétről, néhány véleményt vagy bármit, de szükséges, hogy fennmaradjon a folyamatos figyelem a média iránt, mert – a háttérben meghúzódó üzenet alapján – innen jön majd a megváltó „jó hír” a járvány csökkenéséről, a korlátozó rendelkezések felfüggesztéséről. Az összes médium, és főleg az internethez kapcsolódók a legjobb kopók szimatával vették észre a lehetőséget, hogy most aztán végképp magukhoz bilincselhetik a közönséget.

Az utóbbi években, évtizedekben megszoktuk ezt, ám most újdonság, hogy éppen egy ilyen tragikus kimenetelű eseménysorhoz kapcsolódik ez a gesztus. Sőt, egy olyan történéssorhoz, amelyben – egyébként éppen a média szerepe miatt – a legnagyobb motiválóerő a félelem. A COVID-19 ugyanis új járványként leginkább a félelmet növesztette meg mindenkiben. Elsősorban saját magunkat féltjük (mi lesz, ha én is elkapom, és belepusztulok), de az idősebb rokonokért is aggódunk – jogosan és természetszerűleg. A félelem alapja az, hogy nem ismertük és pontosan még ma sem ismerjük a betegség tüneteinek paramétereit, azaz senki sem tudhatja, hogy találkozott-e már szervezete a vírussal. Ha elkezd köhögni, ennek oka a környező por, netán a kezdődő tavaszi allergia, vagy a vírusbetegség gyenge lefolyású változata? Netán a kettő kombinációja, amelytől még ugyanúgy megfertőzhet másokat. Ha erősebbek a tünetei, az már egyenes út a lélegeztetőgépig? Az első hetekben rendszeresen érkeztek adatok arról, hogy hányan lettek regisztrált fertőzöttek, és hányan haltak meg, de hogy a regisztráltak közül hányan kerültek kórházba, és közülük kinek életveszélyes, súlyos vagy csak átlagos az állapota, arról keveset tudtunk. Április utolsó harmadától kezdve lettek nyilvánosak az adatok a kórházban ápoltakról és közülük a súlyos, léle­gezte­tő­gépes esetekről. (Az utóbbi az előbbinek kb. 10%-a.) A média agresszív és alapvetően a félelem mechanizmusára építő logikája miatt azonban ezek az arányszámok sem látszottak sokáig.

Az emberek féken tartása a megfélemlítés eszközeivel persze régóta bevett gyakorlat civilizációnk történetében, de ennek egyik szükséges következménye, hogy az embereket nem tekintjük önállóan felelősségteljes döntést hozó egyedeknek. Azért érdemes ezt ilyen erős állításként megfogalmazni mert elvezet minket a mostani világfordulat gyökeréhez. A felvilágosodás eszmerendszerében, a 18. század közepén, második felében alakult ki az az emberkép és világszemlélet, amelynek alapja, hogy az emberek tájékozott, önálló döntéseket hozni képes személyek, s ezért a társadalmak berendezkedése, a politika működése, az összes kiteljesedő társadalmi intézmény erre épült. Az egészet leíró, matematikai alapokon álló modell pedig azt formázza, hogy az egyéni döntések összeadódnak, s ezek teljessége és összessége leképezi a közösségi döntéseket is. Ebből következően a civilizáció változásaiban az az irány tükröződik, amit az emberek többsége kíván. Ennek az elméleti, világszemléleti konstrukciónak az utóbbi években sok olyan kérdéssel kellett szembenéznie, amelyre nem tudott válaszolni. A globalizációs környezeti ártalmak és a klímaváltozás miatt pedig sok ponton érvénytelenné, illetve a továbbiakban nem fenntartható szemléleti modellé vált. A mostani vírusjárvány pedig a modell alappilléreit rengeti meg. Milyen mértékben és milyen formában felelős az egyén döntéseiért, ha az intézményrendszerek helyette és fölötte döntenek olyan kérdésekben, amelyek szinte azonnal és mélyrehatóan befolyásolják az életét? (Pl. a járvány első hullámának lecsengése után az államok, illetve nagyobb geopolitikai térségek határainak megnyitása. „Kinek van szüksége arra, hogy újra behurcolják a vírust?” – vélhetik sokan.) De ugyanennek a modellnek másik része, hogy maga az állam sem tudja teljes mértékben garantálni az állampolgárok életét, hiszen a helyzet annyira új, hogy nem lehet látni, milyen intézkedések lesznek majd igazán hatékonyok. Ez utólag, több év elteltével fog kiderülni, s a jó döntésekhez ma sem az egyén, sem a társadalmi intézmények szintjén nincs meg a szükséges információmennyiség. Nem tudunk eleget a járványról.

A vírusjárvány a biztonság kényelmes érzésének elvesztését hozta el világunkba. Eddig úgy gondoltuk, hogy a felvilágosodás racionalizmusában gyökerező világkép, amely kitüntetett szerepet szánt a tudomány diskurzusának, megoldja, hogy ne érezzük magunkat kiszolgáltatva bármiféle előre nem látható eseménynek. Minimálisra tudjuk csökkenteni a jövő kockázatát. Ez teljesen szertefoszlott e pár hónap alatt. A most regisztrált helyzet olyan speciális, hogy erre nem lehet a tudományos eljárások prioritásával összhangban álló választ adni. A szigorítások–lazítások ritmusában az egyéni döntések, megérzések nagyobb szerepet játszanak majd, mint a tudományos elméletek ide még nem alkalmazható tézisei. (Ilyen pl. a nyájimmunitás gondolatának felmerülése és az erre irányuló ötletek és tettek a világ több pontján, mikor még a Föld lakosságának 1%-át sem érte el a járvány.)

Azt már látjuk, hogy a vírus nem fog hipp-hopp eltűnni a Földről, kénytelenek vagyunk megszokni jelenlétét, azaz kénytelenek leszünk hozzászokni egy kockázati faktorhoz, illetve ahhoz, hogy a folyamatosan beálló új és új helyzetekben nem biztos, hogy a legjobb megoldások fognak születni.

Nem lehet mindenkit folyamatosan bezárni, az újrainduló hétköznapokban az a lehetőség marad, hogy minden ember saját maga, és ténylegesen saját maga vállal felelősséget a sorsáért, s nem az a politikai hatalom, amelynek a társadalmi szerződés értelmében felhatalmazást adott a fennhatóság gyakorlására. Sem az állami intézkedések, sem az egészségügyi felkészülés nem tudja kizárni senki életéből azt, hogy találkozzék a vírussal. Másképp fogalmazva: nehezen kerülheti el bármelyikünk, hogy előbb vagy utóbb elkapja a vírust, amely bizonyos esetekben egészen szélsőséges tüneteket okoz, esetleg halált is. Az újrainduló életben tehát ebbe a kiélezett helyzetbe lépünk be, nap mint nap face to face a halállal, még akkor is, ha az emberi alaptermészetnek megfelelően nem fogjuk ezt a nap minden percében magunkban morzsolgatni.

Természetesen nem reális és nem értelmes, hogy évekig nem megyünk koncertre, színházba, kiállításra, étterembe; de az is nyilvánvaló, hogy mindezt nem tehetjük meg az eddigi nyugodt biztonságérzésünkkel. S az is bizonyossággal állítható, hogy az emberi populáció növekedésével az egyik hullámot a másik fogja követni, az egyik problémakört már tolja is félre a következő (környezetszennyezés, éhínség, elnyomorodás, társadalmi radikalizmus, szektásodás).

Ami minden bizonytalanság ellenére már most érzékelhető, látható, hogy a stabil és kiszámítható jövő illúziója szertefoszlott. Míg 2019-ben a klímaválság miatt a 2030-as, illetve 2050-es évekig terjedő intervallumokkal lehetet „számolni”, ma már sem egy vállalkozást, sem egy családi életstratégiát nem lehet úgy tervezni, hogy abban hat-nyolc évnél hosszabb időszak szerepeljen, hiszen beüthet bármikor olyan változás, amely a munkahelyet, a családszerkezetet, az életkörülményeket eltörli vagy alapjaiban átalakítja. Nem lesz meg a tíz évnél hosszabb kiszámítható jövő, ezért mindenki rövidebb időszakokra fog tervezni, s ennél radikálisabb és fundamentálisabb változást nehezen tudunk elképzelni a világ történetének utóbbi száz-százötven évében. Rövid távú berendezkedés. Ez a párkapcsolatokat, az életstratégiákat, a foglalkozási típusokat, a tudáshoz, képzettséghez való viszonyt – mindent alapvetően átalakít majd. Minek tanulni egy hosszú egyetemi, hat-nyolc évig tartó képzésen, ha a végére komoly eséllyel beüthet olyasmi, ami nagymértékben átalakítja a most éppen érvényben lévő életrendet? Az elmélyült tudás, a megalapozott és specifikus képzettség jelentősen veszít majd értékéből.

Nem vizsgáltam át aprólékosan a külföldi híreket, értékeléseket, elemzéseket, mert erre nem volt időm, de azért erősen feltűnt, hogy egy szempont nagyon hiányzik az eddigi információáramlásból. Az, hogy a különböző generációk másképpen élik meg a járványt, s más válaszokat adnak rá. Nem arra gondolok elsősorban, hogy a tinédzserek továbbra is buliznak, vagy saját virtuális terükben egy teljesen új, elzárt világot alakítanak ki. Hanem arra, hogy azoknak, akik most óvodások, akik most kezdenek iskolába járni, ez a több évig tartó helyzet a legalapvetőbb szinten épül majd be a világértésükbe. Számukra ilyen lesz, pontosabban már most ilyen a világ: kiszámíthatatlan. Kiszámíthatatlanul zűrös. Nem beszélve arról, hogy ha kimarad életükből a játszóterek szocializáló hatása (vetélkedés, verekedés és a konfliktusok megoldásainak megtanulása), az olyan személyiségdeformációhoz vezethet, amelyet nehéz lesz majd kiigazítani évekkel később.

Többször írtam már, hogy a generációk közötti párbeszéd kommunikációs problémái, az egymás melletti elbeszélések hibái milyen tragédiákat kódolnak bele életünkbe, szándékainkon kívül. Nem értik meg egymást a nemzedékek, s nem is érthetik. A járvány következtében a minimálisra csökkent esély is szinte elszáll. Nem azonos világtapasztalatból épülő nyelven (nyelvből?) fognak beszélni a különböző életkorú közösségek, s alig lehetséges, hogy megértsék majd egymást.

Ha most bármely kormánynak be kell fektetni valamibe, akkor az elsőrendűen nem a gazdaság vagy az egészségügy – jelenleg ezek a második vonalba tartozó dolgok szerintem –, hanem a fiatal generációk, elsősorban a gyerekek lelki és kommunikációs egyensúlyának, épségének megtartása. Ha ez elvész, akkor nem az lesz a probléma, hogy nem tudjuk őket integrálni a most működő társadalmakba, hanem hogy a különállásukból adódó folyamatos feszültséggel sokkal előbb robbantják szét az emberi civilizációt, mint ahogyan annak lassú pusztulása egyébként bekövetkeznék. Ha valaki beteg, idős, öreg: meghal – ez a természet rendje. Ha a gyerekekben sérül meg valami, akkor onnantól a fejlődés természetellenes lesz. Mint a daganatos betegeknél.