Lackfi János: Minden napra egy sztori

2017 nyarán Lackfi János fogadalmat tett, hogy Facebook-oldalán 365 napon keresztül közzétesz egy-egy mai, eleven, a mindennapok privát élményvilágából vett történetet. A Minden napra egy sztori címen futó, kalendárium jellegű írásfolyam tehát lényegében netes blogként indult, s az ennek megfelelő nyelvezetet használva igyekezett a magyar valóságot a szerzőtől már megszokott abszurd humor oldaláról megközelíteni.

Ezeket a „civilizációs véglények” (Január 22 – A gonosz nem létezik) számára készített egyperces történeteket fűzte kötetté 2019-ben a Helikon Kiadó mint valami vaskos „használati utasítást” a 21. század nevű különleges életforma helyes megközelítéséhez, túléléséhez. A kötet egyik aktualitását pedig pont ennek a modern online térre megálmodott és a hagyományos papír alapra archivált szövegkorpusznak a működése, két világ közti híd szerepe adja. Kötelességünknek tartjuk tehát felhívni az olvasók figyelmét arra, hogy a történetek „a megengedettnél jóval nagyobb mértékben tartalmaznak intenzív gondolatokat, fordulatos cselekményt és rendkívül érzékletes leírásokat” (December 19 – A könyvtermesztő). S ez magában rejti annak a „veszélyét” is, hogy az újabb és újabb, olykor találó, máskor abszurd, de mindenképpen nagyon emberi történeteket olvasva azonosuljunk a bennük megfogalmazott „nettó életigazságokkal”, amelyek egyben a szerzői világlátásból fakadó, másfajta értékrend szócsöveiként is funkcionálnak: „Az embereket kergette a munka, vagy ők kergették a munkát. […] de hát nem ez a fontos, hanem a nyárfák harsogása, a napfény, a libazsír, a friss kenyér íze…” (Március 31 – Ülepedés).

Tovább segíti a befogadói azonosulást a rendszeres és tudatos szerzői horizontváltás, vagyis hogy hol férfi, hol női, hol pedig gyermeki szemüvegen át szembesíti az olvasót – megkockáztatom: saját magát is – hétköznapi önmagával, kicsinyes, marginális látásmódjával. S ettől annyira hiteles, tanulságos, sőt önironikus a kötet, hogy a bosszankodás és a megsértődés helyett nevetésre, azaz gyógyulásra késztet. Pedig Lackfi olykor nagyon keményen fogalmaz, szavai ostoroznak: „Akik bepunnyad­tak lábszagú egzisztenciájukba, az asszony-gyerek-főnök-hitel-kocsi mágikus ötszögébe, akik sertés módjára dagonyáznak a langyos állóvízben, akiknek a szellemi mocsárvilág kigőzölgései katatónná tompították gondolkodását, azok igazi nekik való moslékra akadtak” (Április 6 – Termék megjelenítés). Kérdés, hogy vajon azok, akiknek szól, megértenek-e egy ilyen bonyolult s összetett mondatot!

A kötetnek mindemellett kimondott szándéka is ez a fajta groteszk megközelítésű szembesítés a mindennapok butaságaival. A közösségi oldalak nyelvi igénytelenségén (Január 12 – Csetablak), a mobiltelefonoktól függő fiatalokon (Március 10 – Mobilozók), a politikai életben felfedezhető visszásságokon (Február 7 – Közéleti aktivitás), a fogyasztói társadalom becsapásain (Március 28 – Pár alig használt boldogság), a magyar foci több évtizedes botladozásán (Április 9 – Összességében) vagy éppen az irodalom megosztottságában dagonyázó írók hátán (Február 17 – Összeesküvés, illetve Július 4 – Szívélyes jó viszony) csattanó mondatok legalábbis erre mutatnak. Arra a sajátosan magyar életfelfogásra, amely jelen korunk közgondolkodásmódjára olyannyira jellemző. „James Joyce Ulyssese egy Otto-katalógus, benne van mindaz, amit a következő szezonra felvenni érdemes, az ő köpenyéből bújt ki a kelet-európai groteszk…” (Április 28 – Lufikutya). S talán nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy ehhez az önreflexiós réteghez tartoznak a kötetben időről időre felbukkanó családi történetek, emlékmozaikok is (Január 1 – Ha; Február 11 – Álmosság), amelyekből a szerző induktív módon bontja ki az egyetemes magyar valóságot. Azt, hogy miként lehet valami egyszerre végtelenül szomorú és közben ellenállhatatlanul humoros, találó: „…az én családom inkább lőtér, mint háttér” (Október 2 – Aszfaltbetyár). Ennek megértéséhez azonban valószínűleg itt, Magyarországon kell élni.

A szerző szemhatára széles horizontot fog be, a legősibb filozófiai kérdésektől a legtrendibb dolgokig terjed. S ebből természetesen nem maradhat ki saját, legfőbb mozgástere, az irodalom sem. Hol könnyedebb hangnemben, az írótársadalom széles ré­tegét érintő „elgyengülések” oldaláról közelít: „A kocsmáros egy törlőronggyal felitatta a pultra kifröccsent verslábakat, és körbenézett. Szokványos nap. Az öreg már a harmadik korsó elégiánál tart, egyre nehezebben talál majd bele a vécébe. Egy csapat bölcsész már a második üveg szonettet rendeli, egyre perzselőbb a vita, szinte forr az aranymetszés. A nemrég még rendezett öltözékű özvegyasszony, aki minden áldott este itt ül, már a negyedik haikut rendeli ki, pedig nem bírja az italt. Messze még a zárás, sóhajtott fel a pultos. Felhajtott ő is egy pohárral. Persze munkaidőben mindig csak prózát iszik” (Május 21 – Líra), hol pedig az irodalomtudomány szaknyelvi sznobizmusának kigúnyolásán át ébreszt rá minket saját nevetségességünkre: „Hiszen a realitás és látomás közt szüntelenül villódzó kafkai narráció eleve ellehetetlenít minden olyan iskolás magyarázatot, mely egyetlen elméleti rendszerként és nem párhuzamos rendszerek sokszoros prizmatörésű interferenciáiként fogja fel e prózatörténeti alapmű tanulságait” (Október 29 – Esztétikai bunyó).

Lackfi János, mint pályafutása során számtalanszor bizonyította, nem egynyelvű és egytematikájú író. A Minden napra egy sztori nyelvi gazdagsága univerzális befogadói horizontot feltételez, hiszen hangvétele, regiszterének komolysága szinte történetről történetre változik. Ha kell, irodalmiasan pallérozott vagy éppen hétköznapian fesztelen, hogy aztán a következő pillanatban bántóan közönséges, vulgáris legyen. Attól függően, hogy a szerzői intenció milyen területen kíván érvényesülni, egymást váltva bukkannak fel a bravúros megoldásokkal gazdagított nyelvi játékok, a virtuális világ tiniszlengjének „újmagyar digilektusai” vagy éppen „a társadalmi elvárások pórázára kötött” (Június 17 – Zsenisors) semmitmondó közhelyek buborékjai.

Az itt-ott előforduló laposabb történetekért bőven kárpótolják az olvasót a gyakorló apának és immáron többszörös nagypapának a gyermeki mesevilág sajátos szókincsébe belehelyezkedő történetei, amelynek egyik csúcspontja a varázslatos Meselényi utca. De kifejezetten találóak s ennél­fogva szerethetőek az olyan elszólások is, mint a „kami­kaze nyuggerek” (Július 19 – Kosártartalom) vagy a „suhogó lájkok és csivitelő kommentek” (Október 26 – Morning atmosphere). Nincs tabutéma. Lackfi oda üt, ahol úgy érzi, van keresnivalója. Az „Árpádot megcsapta a finnugor halbűz, büszke kazár-török öntudattal úgy elhúzta a csíkot, hogy ihaj” (November 3 – Tudtad?) mondat fricskája egyenesen mosolyfakasztó.

Mindeközben, ahogy a Lackfi-naptár pörög előre, újra és újra előkerülnek olyan filozofikus mélységbe kalauzoló történetek, amelyek a mosolygáson túl megállásra késztetnek minket. „Tudod, minden, de minden jel. A tested jelez, és a lelked meghallja vagy nem. Rajtad múlik. […] Lazíts!” (Március 20 – Minden jel). Másik helyen: „Azt gondoljuk értelmes életnek, amikor valakinek megvan mindene, anyagi biztonság, munka, család, elismerés. Barátunknak ezekből továbbra is alig jutott, de mégis lett értelmes helye a világban, valami, amiben őrá számítottak, valami, amit más nem végzett el helyette. […] El van ez osztva rendesen. Szerencsére nem igazságosan” (Szeptember 10 – Jószolgálat).

A csípős, senkit és semmit nem kímélő történetek között megbújó életbölcseletek a kötet legmélyebb rétegeibe vezetnek. Úgy érezzük, hogy a szerző „rothadó civilizációnk X-faktorhoz fellobogózott romjain”(Április 28 – Lufikutya) egy olyan „szellemi létminimumért” (Április 6 – Termék megjelenítés) küzd, amely gyökeres felfogásbeli változásért kiált.

És hát mi a kötet tanulsága? Az, hogy amíg „Mindenki be van börtönözve a saját fejébe…” (November 14 – Börtön), addig nem lesz változás. Ki- és túl kell lépnünk saját határainkon! Meggyőződésünk szerint ehhez járul hozzá Lackfi János saját léttapasztalatán nyugvó, kötetvégi emblematikus hitvallása is. Érdemes megfontolni!

„Nos, ez a karácsony titka: nem mindig az az erősebb, aki annak látszik. Ahol újszülött érkezik, abban a házban minden (szülők, nagyszülők, testvérek, állatok, háztartási eszközök) elkezd körülötte keringeni, mint valami bolygórendszer. És a gyermek nézésével, közelségével mázsás terheket vehet le a felnőtt vállakról. Megtarthatja tenyerén az egész világot. A világ üdvözítője, a világegyetem középpontja, az ember, aki egyben Isten is, ott sivalkodik, mint apró, magatehetetlen kis pocok, aki mindenben rászorul az őt körülvevőkre. Vagyis miránk” (December 24 – Megérkezni).

(Helikon, 2019)