Akadnak könyvek, amiket egyszerűen nem lehet letenni. Ilyenkor legszívesebben kikapcsolná az ember a külvilágot, kitenné a „Ne zavarjatok!” táblát, hogy belefeledkezhessen a történetbe. Persze ez majdnem lehetetlen, hiszen szinte mindig akad valami váratlan, ami keresztülhúzza a számítást. Nekem szerencsém volt. Betegágyban heverve lapoztam bele Vajda Anna Noémi Hámozottak című novelláskötetébe. Csak beleolvasni akartam, kicsit kikapcsolni a külvilágot, hogy terelődjön a figyelmem a gondjaimról. Sikerült.
Megragadott az izgalmas nyelvezet, a minden erőltetettségtől mentes, magával ragadó stílus – a könnyedség, a puritán egyszerűség, az őszinte szókimondás.
A kötet jórészt személyes (vagy személyesnek ható) élményeket és családi emlékeket dolgoz fel oly módon, hogy a szerző maga is szereplője a műveknek. Az egyes szám első személyű elbeszélésmód mindamellett azért is szerencsés, mert történetközeli helyzetbe hozza és beavatottá teszi az olvasót, aki így maga is részesévé válik egy gondolatvilágnak, átélheti, átérezheti a történet lüktetését, a szereplői impulzusokat.
Az első novella (Találkozásaink közé költözötten) szimpla szerelmi történetnek indul. Emlékfoszlányokból bontakozik ki a mese egy lányról, akinek folyton az útjába sodorja a sors a fiút, aki kell is, meg nem is, hiányzik is, nem is. Ezekből a közeledésekkel, távolodásokkal és kamaszos meggondolatlanságokkal fűszerezett egymásba botlásokból végül szerelem épül, hogy aztán – mielőtt valóban beteljesedne – egy döbbenetes fordulattal megsemmisüljön minden, s marad az emlékekbe kapaszkodás és a hiány fájdalma.
A könyv tragikus mélységeket feltáró címadó írása szürreális álomképpel kezdődik. A kétszólamú történet egyes darabjai tájnyelven íródnak, a főszereplő nagypapa szívbemarkoló visszaemlékezései ezek, és remek alkalmat teremtenek a párhuzamos idősíkokban való gondolkodásra, történetmesélésre.
Az események a II. világháború utolsó szakaszáig visznek vissza. Az úz-völgyi ütközet utáni szovjet fogságból még meg tud szökni a főszereplő és három társa, de rövidesen román kézre kerülnek, majd a brassói gyűjtőtáborba, onnan pedig egy orosz munkatáborba, ahol embertelen körülmények várnak rájuk. Többszörösen levetkőztetett sorsok bukkannak elő – s válnak „hámozottakká”. Nemcsak fizikálisan csupaszítják őket meztelenre, hanem emberi méltóságuktól, jelenüktől és jövőjüktől is megfosztják a rabokat. Csak a múlt marad, az emlékekbe való kapaszkodás. A főhőst is csupán itthon hagyott szerelmének emléke tartja életben. És a munkakényszer. Aminek megpróbál értelmet adni, átminősíteni játékká: „Olvasom a téglákat. Felek. Egészek. Tiszták. Malterosak. Átlagos. Ritkán nyomatos. Elvétve címeres. Külön-külön stócba igyekszem gyűjteni. Ez a játékom.” És ilyen reményt sugárzó kapaszkodó lesz a véletlenül talált kovácsoltvas kulcs. Jelkép. Kulcs a túléléshez. Pedig vannak pillanatok, amikor már feladná a harcot. Testvére holtteste mellett, a halottas kamrában az foglalkoztatja, miként számol majd el halott testvérével az édesanyjának. Akkor még nem tudja, hogy amikor hazatér, újabb temetések várnak rá.
Hazakerülése sem mindennapi. Az orvosnők „megcsípték a farunkat. Amelyiknek lágy vót, azt engették.” Nem kockáztatott. Nem várta ki a „vizsgálatot”. Beállt abba a sorba, amelyikbe a munkára alkalmatlanokat irányították.
A történet a halálig kíséri a nagyapát. De igazából a megmaradt, a hátralévő élet neki már semmi. Tetszhalott élet ez, mert már korábban meghalt: az egyik fele a szerelmével, a másik a testvérével.
Ez a drámai erejű írás a kötet talán legjobban sikerült novellája. De nagyszerűen megkomponált alkotás a többi is.
A félszeg diákkori kapcsolatról szóló történet (Nem kell), amit a lányával folytatott beszélgetés és a szülői házban fellelt egykori levelezés kelt életre. Meg a zongora. S persze ez sem elsősorban a szerelemről szól, hanem mindenről, ami emberi. A meghasonlásról, a közösség bomlásáról, a szakadékokról, a frusztráltságról. („Hétéves vagyok, amikor az osztály kettéhasad. Az első audíció után. Tehetségesekre és tehetségtelenekre. Magamban úgy hívom: nagy Ték és tétlenek. Az osztály kiváltságosai és lenézettjei.” Kemény, kegyetlen szavak. Egy kegyetlen világból.)
Az első – óvodás kori – szerelméről, Napleventéről szóló emlékek (A van és a nincs) egy esti mese helyett idéződnek fel. Egy egy hónapos tengerparti táborozás – a szülőktől távol. „Örülnöm kellett volna, hogy elküldenek. Egy hónapig távol attól a két embertől, akik miatt úgy érzem, gyermeknek lenni olyan, mint zsáknak lenni. Valaki bokszzsákjának és babzsákjának egy személyben.” Döbbenetes mondatok. Lélekmélyre hatók. S ezt csak fokozza a tábori állapotok leírása, ahol minden közös. Még a bugyi is.
De sorolhatjuk tovább – már csak tőmondatokban ismertetve a feldolgozott témákat. A keresztszülőknél történő gyermekkori „kényszernyaralás” során megélt szexuális zaklatás (Hátha) tilosba kényszerítő, tilosba csábító – és minden mércét felborító – vallomása. Az eltévesztett szerelem története (Akihez nem), ami a templom segédlelkészével hozza össze a főhőst. Remények és elfojtások. A pillanat öröme és az örök veszteség. („Feküdtem szótlanul, éj borult a puha nappalira, s szerelemtől dideregve magamra vontam. Betakaróztam vele, mint egy selyemfátyollal. Órákig feküdtünk így. Csendben. Nem történt semmi. Együtt voltunk csak.”)
Az olvasó lelkébe tép a vonaton megismert cigányasszony története (Mari) is, aki gyermeke miatt minden megaláztatást elvisel otromba férjétől, pedig „menekülnie kellene azért is, hogy fia ne üssön majd, mint az apja, hanem merjen gyáva lenni”. Ugyancsak megrázó pillanatokat tár elénk a Szülőszoba című elbeszélés. A férj jelenlétének hiánya, amit az elbeszélő cserbenhagyásnak érez, a félelem az orvostól, aki miatt korábban már elvesztett egy gyermeket. (Aki ha megszületett volna – most nem születhetne ez az új baba.) Az előkészületek tétova izgalma, a várakozás, az egyszer már csalódott após megtérése, közvetítő szerepe, a kórházi asszisztencia lekezelő viselkedése mind-mind olyan elem, ami izgalmasan fájdalmassá teszi a látszólag hétköznapi történetet. Mindezt a Vajda Anna Noémi által különösen kedvelt váltakozó idősíkok fűszerezik.
A Létszomj egy – a falusi „száműzetésből”, elszigeteltségből, elmagányosodásból kitörni akaró – lány megmaradási kísérleteit mutatja be, amely a szabadság illúzióját megcsillantó „csajos hétvégébe” torkollik.
A záró történet (Gyász) – mintegy keretet is adva a kötetnek – a búcsúzásról szól. A korábbi novellákból már megismert após halálát írja le. Itt is megfigyelhető egy párhuzam: a szülőszobán – miután a kisdedet inkubátorba tették – még a lány kérte, hogy az apósa szorítsa meg a kezét, biztosítson kapcsolatot a világgal. Most ő ragadja meg a haldokló kezét: „…nem vonakodik, hogy is tudna! Haldoklik, mégis az ő melege visz életet a kezembe. […] Mikor kisvártatva ránézek, arcán, szeme sarkából hosszú folyamban legördülő könnycseppet látok.”
Vajda Anna Noémi ügyesen, leleményesen építi be a személyes élményeit, impulzusait első novelláskötetének darabjaiba. Így válnak azok vallomásokká, emlékezésekké, mély érzelmekről tanúskodó éntörténetekké.
A Kisiratoson élő szerző magabiztosan bánik a szavakkal. Írásai igényesek, érzelmekre hatók. Vállalt szerepei hitelesek. Kerüli a divatokat. A semmitmondást. Mert mondani akar. Közvetíteni. Érzékeltetni. Kifejezni. Különös mélységeket tár fel. És bizalmába fogadja az olvasót. Megtisztítja a sebeket, gyógyítja az érzelmeket. Könyörtelen – mégis emberséges. Mert őszinte és tiszta.
Bizton állíthatom, hogy a tíz novellát tartalmazó gyűjtemény valódi élményt jelent mindazok számára, akik a kötetet kézbe veszik. A könyv magával ragadó szépségéhez hozzájárul Könczey Elemér rendkívül figyelemfelkeltő és elgondolkodtató borítóterve is.
(Sétatér Könyvek, 2018)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
