Páskándi Géza: Az intellektus méltósága

A Rádiusz sorozatban megjelent, Páskándi Géza válogatott tanulmányait közreadó kötet olyan „tárlaton” vezeti végig az olvasót, amely gazdag életműbe nyújt betekintést: közelképbe kerülnek a szerző kedvenc műfajai. Az esszé, a líra, a novella, a regény, valamint a dráma. Páskándi rendhagyó módon definiálja ezeket, hogy utóbb magyar, illetve világirodalmi alkotások mélyrétegeit tárja fel általuk létfilozófiai, stilisztikai vagy nyelvelméleti alapozással. Lenyűgöző gondolatvezetéssel, egyéni megvilágításban.

Hangulatosak, baráti beszélgetések meghitt derűjét sugározzák, ugyanakkor élénk szakmai állásfoglalásként hatnak ezek az írások. Ízig-vérig nyelv- és irodalomközpontúak, mégis társadalmi-politikai és szociálfilozófiai távlatokat nyittat meg velük a szerző: Arany János, Madách Imre, Bartók Béla, Dsida Jenő vagy William Shakespeare és Jonathan Swift – akit csak bemutat nekünk, valamennyien kortársaink lesznek! Írásaiban az asszociációkat interdiszciplináris vonzatokkal erősíti fel, ettől válnak életszerűvé, hitelessé, lenyűgözővé. Szuggesztív képek felvillantásával „keresztmetszetben” láttat összefüggéseket – „Lucifer a történelmi turisztika útjait járja”; emlékeztet, hogy Dsida az „arany és kék szavak költője”, és „humanizmusának fenségjele a fogasra akasztott, szelíd fényű glória”. Filozófusi, művészet- és irodalomtörténészi minőségében figyelmeztet: „a társadalmak egyidejűleg más és más időt élnek meg […], a legnagyobb költő nálunk még szimbolista [volt], de a világban már új izmusok tumultusának lehet[t]ünk tanúi”.

Páskándi Géza tudomásul veszi a világtendenciák különbözőségét. Az anyanyelv kulcsszerepét mindentől függetlenül, a közösség állandó együtthatójaként értelmezi, a jogi személy analógia alapján nyelvi személynek tartja. A „legdemokratikusabb nemzetkritériumként” határozza meg, sőt, közösségi attribútumnak minősíti. Logikus, hiszen „megtanulható, megszerezhető”, ráadásul „nem kirekesztő”.

Elemzéseivel a kiválasztott szövegek/művek világa „mögé hatol”, rávilágít a tudat mögötti értelmezésvariációk összefüggéseire. A gondolat hatalmába vetett bizalmára, alkotói etikájára vall a következetes lativusz: hová, mely részlet(ek)re irányuljon olvasóinak figyelme.

Az irodalomtörténeti geometria következményének tartja a tájélmények különbözöségét a magyar lírában. Páskándi meggyőződése, hogy a „tájak, vidékek csodálatos szellemi munkamegosztása” ugyancsak „az anyanyelv érdekében” történhetett meg. A költészetet lételemnek, „a nyelv vérének” tekinti, pedig „állandó stressz” okozója ez a „szellemi önemésztést” feltételező műfaj. Egyértelműen a közösség mindenkori érdekvédelmét szorgalmazza, illetve nyelvének védelméért száll síkra.

Komplex szemléletmódot és egyéni érveléstechnikát ötvöz alkotásaiban. Leköti olvasóinak figyelmét, empatikus beszélgetőtársuk lesz – kultúrtörténész, aki filozófus is egyben, ugyanakkor tapasztalt tanár. A szavak tagadhatatlan nagymestere Páskándi Géza, aki – bár nyelvhasználata játékos – mindig fegyelmezetten, pontos fogalomkezeléssel „adott” kulcspontokra összpontosít értekezéseiben.

Páskándi „ironikus tudásnak” nevezi a tanulmányírást. De „szúrópróbának” is véli, többféle irodalmi „kísérlet” részének. Ez a műfaj – akár az emberi élet vagy maga az értelem – végső soron a „kiegyezés tudományává” egyszerűsödhetne, de alkotóként áthidaló megoldást lát benne, és leszögezi: „a gondolkodás expanziója más kifejezőeszközök felé”.

A Budapesti Műszaki Egyetem építészhallgatóinak tartott előadás írott változata, A nyelvek háza és a házak nyelve ikonikus bölcseleti példázat az építészettudomány, az irodalom, a líra, az emberi lélek és az élet összefüggéseiről. „A ház tehát valamiképpen az Emberi Mindenség tengelyében áll. Az emberi egyén és kisközösség léttengelyében. Az identitástudat és -érzet tengelyében. […] nincs benne kevesebb poézis, mint amennyi építkezés van a költészetben.”

Páskándi Géza életművében gyakran visszatérő motívum az anyanyelv, akár archetípusként is számon tarthatjuk. Az Anyanyelv vére alábbi részletének előadása valóságos szónoki/előadói próbatét lehet. Modern iskolapélda, amelyben ötvöződik a 20. századi szerző ars poeticája a magyar barokk nyelvi örökségével: „az anyanyelv nekünk (és kinek-kinek) több, mint ennyi és ennyi szó summája, mint nyelvművelési mozgalmak ihletője, mint művelődéstörténeti botrányok, mint közlésmód, mint kettős – ömagával kifejezett s egyben önmagáról is hírt adó – információ, mintegy egyszerre cél és eszköz, mint történelmi mozgalmak fedőneve, mint a nemzeti öntudatra ébredés fő határköve, mint inkognitós politikum, mint fülemben jóleső bizsergés, mint szám jó íze, mint szellemem egyik lehetséges önmegvalósítási módja, mint új és új lehetősége a gondolatnak, árnyalatnak, képzelet-feszítő a végtelen limesek felé, mint »végvár« és »utolsó szalmaszál«, mint tájakat és időket megidéző sugalom, mint asszociációs bázisunk legfontosabbja (az »artikulációs bázis« képére alakított kifejezés), mint a létezés gyakori tolvajnyelve, mint a tudás zsargonja, mint a »helyi színek« dialektusa, mint az ősi varázsszavak lexikonja, mint a heti Piac és a Poézis parlagi és szent kikerülhetetlenje, mint Szentély és Vásárcsarnok…”

Kedvelt műfajainak szemléletes átértelmezésével Páskándi megkérdőjelezte a „klasszikus” (elsősorban) irodalmi definíciókat, hogy ily módon osztályozhatatlan „genre”-okat teremtsen. Miért kellett (volna) regulák vagy kategóriák közé szorítani a gondolkod(tat)ást?

A Legendád keze nem remeg zárja a kötet anyagát. Kijelentő címében az igemód, mégis felszólító értelmet nyer a teljes esszé. Inkább hattyúdal. Az olvasó is érzi/megérti: az alkotónak leltárt kellett készítenie. Naplójegyzetek? Kroki? Tőle szokatlan módon sietett, gyors ütemet diktált magának. Türelme fogytán volt, önmagával szemben is: „megmondtam – már mikor –, kisebbségből kisebbségbe jöttem”.

Tisztánlátása sürgethette, érezte elmúlni életének idejét. „Nos: ezek után már s még mi maradhat? Hogy világossá tedd: a legenda önéletrajzod maga volt, és az önéletrajz: legendád…”

Az utókorra hagyatkozott. (Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány, 2019)