Anna elment

Főorvos úr szólt, Sárvári Anna
meglátogatná, mit szól hozzá? Én
hallgattam. Megijedtem. Attól félek,
felzaklatná. Ne válaszoljon most,
gondolja át. Kimentem a kertbe,
ültem a padon, sétáltam, megint
leültem. Mi legyen? Miért jön? Miért
akar látni? Egy szót sem váltottunk még,
a közelében sem, messziről láttam
és a színpadon. Miért jön, nem tudom.
Öreg vagyok, csontsovány, remegek,
állandó fejfájás kínoz, görnyedt
testem, őszülő szakáll, beteg ember,
így lásson? És én szeretném látni? Nem.
De ha jönni akar, nem sérthetem
meg, hogy nem fogadom. Fogadom! Mint egy
gróf, úr a palotájában vagy egy köz-
tiszteletben álló polgár házában –
ez egy klinika, élő halottak
háza, látogatás van, jönnek-mennek
a látogatók, anyám is, éjjel-
nappal ágyam mellett ülne, pedig
azért jöttem ide, otthon ne bántsam,
egyedül legyek. Itt senkihez se szólok,
csak ha muszáj, morgok valamit,
s ha az orvos kérdez. Most azt kérdezi,
Anna? Visszamegyek, lefekszem, egész
éjjel nem alszom, pedig mostanában
kevés altatóval viszonylag jól.
Nem bánthatom meg, úriember ilyet
nem… Úriember? De hisz’ élő halott
vagyok én is. Mondom a viziten
a főorvos úrnak, várom Sárvári Annát.
Mikor kimondom, heves szívdobogás,
a főorvos úr nem veszi észre.
Látom, meglepődik és nem örül.
Rendben. Értesítjük a hölgyet és
magát is, mikor érkezik. Elvonul
a vizit, a többi klinikai
halotthoz, és innentől attól is
szorongok, mikor jön. Talán mégse,
talán mégis, jobb lenne, ha… Már mindegy.

A viziten mondja a főorvos úr,
látogatója érkezik délután,
Sárvári Anna. Már korábban tudtuk,
de nem akartuk felzaklatni. Nem
akartak. Sikerült. Megint a szívem,
meg ne mérjék a vérnyomásomat.
Izgulok. Jól érzi magát? – Igen,
mondom, száraz a szám. Csak a fejfájás…
Kap hűtőkosarat délután. Vagy
most is kér? – Köszönöm, délután jó lesz.
Délután jó lesz. Főorvos úr, a
kertben fogadnám a hölgyet, ott jobb lesz.
Rendben. Felkelek, hátratett kézzel,
leszegett fejjel, görnyedt testtartással
sétálok, inkább futok, ki elől?
Magam elől nem tudok, és Anna
érkezik. Délben nem eszem, fekszem,
kapok hűtőkosarat, csillapodik
a fejfájás, nem a szorongás és
szívem dobolása. Felveszem a
fehér inget, öltönyt, megfésülöm
szakállam. Öreg ember a tükörben.
Leülök a padra, nézem a kaput.

Pontos. Egy színésznő nem késhet el,
végszóra a takarásból előlép.
Végszó? Talán azért jött, mert… Elé-
megyek, köszönésem megelőzi,
jó napot! Előre elterveztem,
kezeit csókolom!, így köszönök, de
most nevetségesnek érzem, felmondta
a szöveget, jó napot! Köszönöm, hogy
eljött! Ezt is előre betanultam.
Jöjjön, üljünk le! Ezt is. A padhoz
megyünk, a betegtársak figyelnek,
„az őrült költő és egy nő! csinos!
nem az anyja!” Csinos, igen. Mintha
kicsit elhízott volna – persze, mikor
láttam? Húsz éve? Gyönyörű ez a kert!
Igen, gyönyörű. Ha udvarolnék,
mondanám, „mint kegyed”. Nem udvarolok,
azt nem tudok. Gyerek vagyok, szégyenlős
kamasz. Hogy’ érzi magát? kérdezi
az idegklinikán. De nem leszek
dühös, legalábbis nem mutatom.
Köszönöm. Értékelnem kellene,
ő próbál társalogni. Társalogni?
Beszélgetni, legalább. Most akkor
az időjárásról? Ez az április
most szebbik arcát, langymeleg, szellő,
harsogó színek. De Gulácsy nincs itt.
Nem zavarom? Rávágom, dehogy. Meg-
köszönöm, hogy eljött! Már megköszöntem.
Megtisztel! Nem tudunk beszélgetni,
tudtam előre. Most én kérdezek:
Mik a szerepei éppen? Ezt szépen
mondtam. És talán nem kellett
volna, kis szerepek. Már nem játszom.
Csend. Nézek rá, abba a „milyen volt”
szemébe. Tudja, egy kis baleset
ért. Nem érdeklődöm. Hallgatunk. Ez
egyre kínosabb. Aztán a tárgyra tér.
Olvastam rólam írt verseit. Nagyon
köszönöm. – Én köszönöm kegyednek
(a „magának” nekem durva, férfias),
hogy megírhattam. Na, ez fellengzős.
És akkor: De hiszen ez nem is én
vagyok. A maga Annája nem én vagyok.
A maga Annája csak a maga
képzeletében él. Tudom. Nem csak
szép, okos is. De él. Anna örök.
Ez már olyan, mintha beszélgetés
lenne, persze, nem az. Azért jött el,
hogy ezt elmondja? Kicsit tapintatlan
vagyok. Megbántottam? – Dehogy! – Tényleg
meg akartam köszönni. – Megköszönte.
– Akkor mehetek is? Feláll, nem indul,
de bárdolatlan vagyok! Maradjon!
Bal kezem kinyújtom felé, majdnem
hozzáérek a kezéhez. Visszaül.
Csend. Minden betegtárs erre sétál,
nőt akarnak látni, egy igazi nőt.
Mert lehet, hogy a képzeletemben,
és örökké, de most itt van, hús-vér,
és nemsokára elmegy. Könnyű, fehér
ruhában, fehér szandálban, smink nincs,
nem játszik. Dehogynem. Most már mennem kell,
megint feláll, már nem tartóztatom.
A kapuig elkísérem, mellette
megyek, a balján, ahogy illik. Kezét
nyújtja, vigyázzon magára! Kicsit
tartom a kezét, és nem húzza el.
Így nézzük, a temetőbe vezető
úton, a klinika előtt fekete,
aranyozott halottaskocsi, menet.
Döcög „velem egy rossz szekér…” Elveszi
kezét, Isten áldja! – Isten áldja!,
megint megtalálta a helyénvalót,
azt mégse mondhatja, „viszontlátásra!”
Azt főleg nem, „jó éjszakát!”.
Elfordul, elindul, nem fordul vissza.
„Anna elment”, ez jó verscím lehetne.
Nézem, míg eltűnik. Senkire se
nézek, átöltözöm, lefekszem.
Nővér jön, hogy’ érzi magát? Ma minden
nő ezt kérdezi. De vigyáznak rám.
Köszönöm. Örül, hogy válaszoltam.
Beveszem az altatót, amikor
kimegy, kiköpöm, a többihez teszem,
megszámolom a veronált, még kevés.
Mosolyogva, altató nélkül alszom!
Szinte boldogan ébredek, kiülök
padomra és ölembe fektetett
József Attilán írok, Anna elment.

(A szövegben Ady-idézet.)