Darvasi László: Magyar sellő

A könnymutatványosok legendája (1999) óta megszokott lírai mondatok, a veretes, aforizmaszerű megállapítások, az emelkedett és a trágár felé mozduló beszédmódok keverése, a példázatosság, a csodák jelenléte mind jól ismert elemei Darvasi László írói univerzumának, és ezek a jól felismerhető jegyek a legutóbbi regényében, a Magyar sellőben is megjelennek, sajátos, csak az író regényeire jellemző atmoszférát hozva létre. A cselekmény egy fiktív német kisvárosban játszódik, feltehetően a romantika idején, de a tér- és időbeli távolítás ellenére nagyon is aktuális, hiszen olyan témához nyúl, amely szinte mindig időszerű: a regény ugyanis elsősorban a hatalom működését, az egyén és az elnyomó hatalom viszonyát vizsgálja. Rendkívül szép, sok szempontból szinte mesei háttér elé helyezi tárgyát, de a lényeg így is radikális és felzaklató; a szöveg ugyanis azt járja körül, milyen viselkedési módok, megküzdési stratégiák működtethetők egy diktatórikus hatalommal szemben: el lehet fogadni, ki lehet szolgálni, lehet tőle rettegni, lehet menekülni előle, és szembe is lehet fordulni vele. Darvasit nem a hatalom birtokosa érdekli, sokkal inkább azok az emberek, akik alávetettjei, kiszolgálói ennek az önkényes fennhatóságnak.

A könyvben a tartomány felett korlátlan jogokkal rendelkező gróf az abszolút hatalom megtestesítője, aki hatalmát nem is igazán használja, egyszerűen csak élvezi, hogy visszaélhet vele. A kisváros és a környező falvak lakói pedig egyéni meggyőződésük és vérmérsékletük szerint reagálnak a zsarnok újabb és újabb parancsaira. Ha meglett mesterembereknek négykézlábra kell állniuk, és ugatniuk, a többség megteszi, nyilvános megaláztatásnak teszi ki magát, mert fél az esetleges retorzióktól. Ha a gróf úr alfelét kell nyalni (!), a többség azt is teljesíti, de akad olyan is, aki a nyelvét vágatja ki azért, hogy ne tudja végrehajtani a parancsot, de ne is kelljen megtagadnia azt. A különböző szereplők (Nacht, a kovács; Korn, a mészáros; Magda, a mészáros felesége stb.) mind egy-egy epizódszerű részt kapnak a szövegben. Egyikük sem válik főszereplővé, de történeteik kibontásának idején rövid időre ők állnak a cselekmény fókuszában. Mintha egy tabló készülne itt (ennek hátterében az állhat, hogy a szerző korábban már megjelent novellákból építette össze a regényt), és e tabló megelevenedő alakjai képviselnék a hatalmi elnyomásra adható reakciókat. Ha mégis beszélhetünk középponti szereplőről, akkor az talán az az apa–fiú páros (Jonas és Jakab), akikkel a regény nyitányában és a záró jelenetben is találkozunk. A város lakói közül azért emelkedik ki a mészégető és fia, mert láthatóan nekik van a legtöbb közük a szabadsághoz. Az idősebb férfi a város véleménye szerint bolond, s mint ilyen, részben törvényen kívüli, a hatalom számára is értelmezhetetlen, így képes viszonylag távol maradni a zsarnok hatalmától. Persze lehet, hogy amit az emberek Jonas bolondságának hisznek, az az átlagosnál nagyobb belső szabadsága és viszonylagos félelemnélkülisége. Fia, Jakab örökli tőle ezt a látásmódot, és ő az egyetlen szereplő, aki képes kapcsolatba kerülni az elszökött sellővel, s így szembemenni a gróf akaratával. Az apa bukása a regény első lapjaitól kezdve szükségszerűnek tűnik, a kötet végén váratlanul mégis „újjászületik”, halvány reményt ébresztve azzal kapcsolatban, hogy a hatalommal talán mégiscsak szembe lehet szállni. De kik tartják fenn, alapozzák meg ezt az egyszemélyes hatalmat? A regényben ritkán felbukkanó, többnyire csak parancsaival jelen lévő gróf hatalmát egyrészt a költői lelkű tortúramester, Jeremiás Mozart kínzásai alapozzák meg, másrészt az, hogy a gróf folyamatosan követ dobáltat uradalma lakóira. A kődobálás kiszámíthatatlansága és értelmetlensége alkalmas arra, hogy folyamatos félelmet ébresszen az emberekben: „Van haszna nyilván. Van foganatja. Hogy ők, Jakab és az apja féljenek? Nyilván az is. Hogy bizonytalanok legyenek, tétovaság és tanácstalanság törjön rájuk egy-egy megszokott utcában, a téren a sellő szobránál, egy ösvényen, hol pedig régen oly magától értetődően közlekedtek? Úgy bizony…”

A címben megjelenő sellő a kötet legfontosabb motívuma, amely szintén a hatalom és az alávetettség témaköréhez, a regény legfontosabb kérdésköréhez kapcsolódik. A gróf Magyarországról, „arról a vad, különös tájékról” egy mesebeli lényt, egy sellőt hozat magának: „A sellő olyan lény, hogy félig igazi nőből van megteremtve, a másik fele hal, viszont nincsen arca, emberi szemmel nem látható, mert olyan arc az, hogy egy átlagos emberi pillantásnak nem tárja föl magát, viszont a dala és csengő-bongó beszéde igéz, sőt el is varázsol.” Ez a varázsos és megfoghatatlan élőlény azonban már a tartomány határában megszökik, és bár hónapokon át megszállottan keresik, sohasem találják meg, így nem kerül a gróf fennhatósága alá. Az arctalan nőalak talán éppen definiálhatatlansága és arctalansága miatt képes a szökésre, amely miatt a szabadság különös, torz szimbólumává válik. Ő az egyetlen lény, aki nem kerül hatalmi viszonyba a gróffal, hiszen kisiklik a kezei közül. A védőborító grafikáján lanttal a kezében ábrázolt sellőt persze nem nehéz a költészet, általánosabban a művészet metaforájaként értelmezni, s így a művészetet a hatalommal való szembeszállás vagy a hatalmi viszonyok elkerülésére alkalmas eszköznek, tevékenységnek tekinteni.

A sellő motívumának erős beágyazottságát tovább erősíti az egyik mottó, Heinrich von Kleist Vízilények, szirének című szövegéből, és ezzel együtt a német romantika nagy szerzőjéhez is köti a regényt, nem véletlenül, hiszen Kleist munkásságával sok szempontból összekapcsolható a legújabb Darvasi-szöveg. A hasonló nyelvi megoldások, valamint a hatalom és egyén viszonyának ábrázolása rokonítják a két írói világot. Kleist egyik legismertebb műve, a Kohlhaas Mihály című elbeszélés azonnal adódik mint vonatkozási pont. Bár míg a német szerző szövegében egyetlen, átlagon felüli igazságérzettel rendelkező ember kerül szembe a hatalommal, addig a Magyar sellő lapjain többféle viszonyulási módot találunk, és az igazságszeretet helyett a túlélés játssza a főszerepet. Mégis, a lényeg a hatalomnak való kiszolgáltatottság, az a kiszámíthatatlanság és kiismerhetetlenség, amelyből a hatalom az erejét nyeri, s amellyel szemben az ember tehetetlen. Mottóként Kleist mellett Örkény István Tóték című kisregényéből áll részlet, és közismert, hogy ebben a műben is az értelmetlen és követhetetlen hatalommal szembeni védtelenség a téma, ráadásul groteszk alapminősége és a tragikomi­kusan abszurd jelenetek sokasága miatt is roko­nítható a Magyar sellővel. Darvasi László az eddigi történelmi(nek álcázott) regényei sorába szépen illeszkedő szöveget írt, amelyben megtartotta a fikció és a valóság közötti átjárhatóság sajátos, csodás elemeit, és ahogyan az eddigi regényeiben, most is nagy téteket bízott a nyelvre, amelynek erejében továbbra sem kételkedik: „Az ember egyik legnagyobb találmánya a kerék, a piszkafa és a kötelességtudat mellett, hogy szavakkal szólhat a másikhoz, a szavait megválogathatja, színezheti, forgathatja, párosíthatja, rendezheti, röptetheti, vagy mint a magokat, elvetheti.” Nem hatalmas terjedelmű, mégis nagy erejű könyv a Magyar sellő, amely ha csak halvány reményként is, de elveti az olva­sóban azt a hitet, hogy talán mégiscsak ki lehet siklani a hatalom karmaiból; és nemcsak a sellőknek, de a Jonas mestereknek is. A síkos vízilényeknek talán könnyebb, de a szárazföldi embereknek sem lehetetlen. (Magvető, 2019)