Szavak a tájban

Dinnyét falok, görögöt.
Vërtyog a rádió,
futnak az információk:
ég az Amazonas, Szibéria lángokban,
a műholdak szerint tizennégy millió hektár.
Egyesek hallani vélik az állatok üvöltését.

Dinnyét falok a római úton,
folyik a leve, magja a földre hullik.
Vërtyog a rádió,
az út mellett kivágott fák suttognak.
Nyugatra: Csopak, Paloznak.
Keletre: Almádi. Délre a Balaton,
szűkös a medre, kifelé táncolnak
belőle a hullámok.

Lassan harminc éve
elindultam, világot látni,
eddig jutottam.
Megtanultam: az emberi létezésnek
a hely nem elhanyagolható pontja.
Szavakba, magánhangzókba kapaszkodom.
A nyelvem egyre jár, dübörög
a vallomás. Szakadozik,
váltogatja hangnemét.

Minap hívott valaki, megdicsért:
„olyan jó a tájszólásod.
Még mindig.”
Nem tudtam megszabadulni
a zárt (és középzárt) ë-től,
az illabiális (ajakréses)
palatális magánhangzóktól,
a bennem lakozó ősi hangoktól.

Ha belegondolok:
lassan harminc éve,
volt egyszer egy rádió,
ahol dolgoztam,
Gion Nándor volt a főszerkesztő,
egyik tavasszal megérkezett vidékünkre
egy lipótvárosi költő, szerkesztő.
Azt a feladatot kaptuk, B. Attilával,
hogy tartsuk szóval, itallal,
mutassuk meg neki a várost, Újvidéket.
Elvittük a rádió klubjába,
megetettük, megitattuk.
Talán interjú is készült vele,
nagyon választékos volt a beszéde,
aztán váratlanul kioktatott bennünket:
ti mifélék vagytok? Olyan
csúnyán és furán beszéltek!
Kevésen múlt, hogy nem vertük meg.

Ha belegondolok:
harminc éve nem tudtam
megszabadulni középzárt
magánhangzóimtól, gyökereimtől.
Még mindig nem tudom,
mi a helyes: hogy a
dinnyét eszem
vagy dinnyét eszek.
Tudom én, sok a baj velem
és a tájban rejtőző szavaimmal.
Nélkülük már se meghalni,
se túlélni nem tudok.