Elfogyott a tequila. Mereven néztük egymást.
Sok mindenről nem volt szó, noha lehetett volna.
Szilveszter hetvenhatban, mikor boldogok voltunk.
Földrengés hetvenhétben, amikor csak mi ketten
menekültünk a vadul hánykolódó Kriptából.
A többiek vidáman ittak és vitatkoztak.
Nem érdekelte őket, hogy összedől a világ.
Tudomást se vettek a nemzetkatasztrófáról.
Esztelen futottam ki. Szőke asszony dülöngélt,
sikoltozott előttem. Felkaptam és rohantam.
Az utcán estünk térdre. Hullámzottak a buszok.
Fenyegetőn szikráztak a tömbházeresztékek.
Megálltunk a stadion drótkerítése mellett.
„Köszönöm, hogy megmentett – hálálkodott az asszony. –
Megérinthetem, higgye, nagyon be vagyok szarva.
Vége lett, elengedem, megnézem, mi van otthon.
Összetörtek-e vajon a kristálypoharaim?”
Mi pedig visszamentünk. Jöttek az újabb vodkák.
Gyertyafényben ittuk meg, mert elvették a villanyt.
Zsigát rögtön behívták. „Menjél – röhögött Ferkó –,
ami menthető, mentsed, rám majd holnap kerül sor!
Kezelhetem azokat, akik beleőrültek
félelmükbe s a kárba, ha nagy volt a pusztulás.”
Mi nem tudtunk elválni azon az éjszakán.
Többször is kisétáltunk, telefonálgattál.
Mi lehet Erikával? De hát nem volt vonal.
„Van még vodka!” „Már nem kell, elég volt a tequila.”
Megkérdezted, miért nincs szerencséd a nőiddel.
Örökké átalvernek, becsapnak, megvezetnek.
„Azért nincsen, mert jó vagy – kacagtam. – Egyszer eljön
az igazi, meglátod. Bízni kell és kivárni.
Arra emlékszem, hogy álltatok Erikával
a vajdahunyadi vár tetején, és lobogott
a Melinda samponnal frissen mosott hajad.
Akkor nem voltál boldog? Miért értékeled le
magad és szerelmeid?” És hullottak a rózsák,
Moszkva téri szobádban vad, bíbor rózsaszirmok
kerengtek, mint a téren. Táncoltak a leányok,
indiánok, maszkúrák. Újra megtörtént minden.
„Mért nincsen önbizalmad? Mért nem bízol magadban?”
Mélán zárult körénk a bú-pesti éjszaka.
Nem láthattuk a jövőt! Azt sem, hogy eljön egyszer
egy hasonló éjjel a mesebeli tisztáson.
„Látod, mostan meginnám, ha itt volna a vodka.”
„Én akkor se ihatnék – merengtél. – Nincsen szájam.
És kezem sincs, amivel foghatnám poharam.
Egy kósza illúzió, bujdosó árny vagyok csak,
s vissza kell mennem, érzem a többiek hívását.
Aggódhatnak, mi történt. Sokáig elmaradtam.
De sajnálnak téged is, féltenek, meg ne vakulj!”
És elhibbant Jellasics melankolikus árnya.
Egyedül vacogtam az elvarázsolt tisztáson.
Igaza volt, ki kell a helyzeteinkből törni.
De merre indulhatnék? Arról sincsen fogalmam,
jelenleg hol is vagyok. Hol a nagy sötét erdő?
Fehér kapun keresztül nézett minket az Isten.
Nekünk minden sikerül. Naxosz szirtjén azt hittem,
meg nem állíthat semmi. Szikrázott a nap. Mámor
öntött el. Megremegtem. Akkori énem vádol.
Kéj is kevés volt, szerelem! Féltél önmagad lenni.
Versolvasód bűvölt el. Pessoa. Senki. Semmi.
Viola szeretett és ében tükröd villámlott.
Csapdába csalt, ne tagadd, esztelen látomásod.
S most már minden hiába! Elsuhantak az évek.
Nem éred el soha eltűnő örökléted.
Szeszélyes voltál, önző, és magadra maradtál.
Jellasics szomorú. „Semmi nem rosszabb annál,
mint a végén feladni!” Ködbe tűnik a dombról,
de hallod furulyáját, már mindenünnen ő szól.
Hogy segíthessen rajtad, sorsod sorsába szője,
fújta meg furulyáját a népdal őrizője.
Nem, még nem lehet vége! A többiek is jönnek.
Az a csúcstalálkozó nem is olyan rossz ötlet.
Jellasics még megvillant,
és hallottam a hangját.
De többé nem láthattam
derengő másik arcát.
Egyszer hallgass rám, kérlek,
és írd meg a családod!
Magadat az időben!
Már nincsen mire várnod!
Hagyjál bennünket, kérlek!
Így is, úgy is megvárunk.
Fényekként hibbanva el
nézegetjük halálunk.
A többiek élvezik!
Visky meg van sértődve,
hogy ő mért nem szerepel,
a kezét-lábát törte
érted, amíg még élt,
mondta számtalan versed,
ő is fedezett fel.
Nem érti, hogy nem érted!
Hogyan változtál így meg?
Egy hálátlan dög lettél!
Magad körül forogsz!
Soha nem is szerettél
senkit magadon kívül.
Elmondta Violának,
egy szavad el ne higgye,
hisz a szerelmi bánat
csupán költői kellék!
Belőle alkotsz verset!
Mímeled ötven éve
el nem múló szerelmed.
Csak nevetgélt Attila.
„Irigyeled, hogy még él!
Ha porba írná versét,
elfújna a bitang szél.
Hát emlékezik rólunk,
hisz ilyenek is voltunk.
Igen, eltöltött mindig
saját fiatal arcunk.
S ha nem voltunk ilyenek,
Ő ilyeneknek látott.
Forgatták körülöttünk
esztelen látomások.”
Sanyi, Öcsi s a vadász
gúnyosan felröhögtek.
„Ha te is szerepelnél,
a méla isteneknek
adnál hálát! De hát még
nem ért el Tiborcig!
S eddig is irkált rólad,
hogy nem értél hazáig,
mert mindig volt egy kocsma!
Malinák,* bánatok.
Adj egy szivart Ulászló
majd holnap megadod.
Ismerős régi lemez.
Elvették három éved!
Semmisnek nyilvánítod,
úgyis vár örökléted
itt, egy illúzióban!”
A színlelőművészek
marják, vádolják egymást.
Ha idejössz, megérted.
Sejtjük, mégse múlnak el velünk
almáskertek és régi istenek,
Anekdotákban éldegélünk,
míg vannak, akik emlékezzenek!
Mit akartunk? Nem tudom. Beszéltünk. –
Csak árnyékrajza maradt meg nekünk –
de hogy miről? Minden úgy megszépül!
És felragyog a hőstörténetünk.
Hisszük, nem múlhat el semmi,
s így nem is lehet vége!
A fényvilágban is álom
a kanti örök béke.
Mondjad a régi verset!
Legyen Visky is boldog.
Rázódjanak helyre
megbolydult régi dolgok.
Mikor ezeket írtad,
már fényként lobogott,
honnan ismerné őket?
S hiú is, tudhatod.
S akkor jöhet a család!
Már itt elkezdheted.
A nagy fa árnyékában
furulyázok neked.
Amíg meg nem zavarnak.
Nagy itt a forgalom.
Kíváncsiak vagyunk rád.
Hogy mért, nem is tudom.
Ó, hogy elsuhant minden. Zuhogott érvre év.
Vegzáltak és besúgtak. Ködbe veszett a rév.
Süllyedt kísértethajónk erdélyi tengeren.
Elvesztek mind a társak, már mindenki idegen.
Holnapra tört arcunk is vodka tükrébe vész.
Lamentálunk. Kitartunk. Elmenni is nehéz.
És hová húzhatnánk el? Kibicsaklik az élc.
Friscóba? Firenzébe? Tükrünkből a lidérc
fityiszt mutat röhögve, s mi várjuk a csodát:
Gróf Rettegit, Danit, Baászt, Sziszt, Elődöt, Zsigát.
Hómezőn vadlúd, vadnyúl. Vissza is jöhetnének.
Tátongó képkeretben szaltó mortálé – végzet.
Idézetek, tanulság, szerelmek, könyv, gyerek…
Ha mit még hátrahagynánk. S ha lesz majd még kinek?
„Góg, Magóg, Demagóg… (V. Á.)
Visky Árpád, Visky Árpád. Fenyves ország a te orcád.
Szavalod a székelyeknek Tiborc panasz-áriáját.
Lázítasz hús-, túrósorban. Ama színház hol nincs, hol van.
Woyzeck, Woyzeck, gyere vissza. Malinádat már más issza.
Alakoskodj! Hepciáskodj! Égig emel fel az ének.
Mondd el kedves Csoóri-versed, libabőrözzön a végzet.
Feküdj bele a sárba, korona-rücskös tüske-ágyba.
Tapsolnak is önfeledten, rögeszméiket feledten.
Ideál kellett? Megkapták. Reménykedő istenadták.
Hős kellett? Hát hős is voltál! Fogcsikorgatva, de szóltál!
És most ott, a másvilágon is rajtad a régi járom.
Erdőszélen, januárban hallom, azóta is hallom,
Faágon lógsz, gróf Rettegi, bokádat szél összeveri.
Azt a rettentő csontzenét, csak azt tudnám felejteni.
’81. február 13-án leugrottunk az Andzselikába. „Rácsokat látok –
nézett tenyerébe didergőzve egy töpörödött cigányasszony. –
Rácsok megett az úrficskát!” „De hát azokat feszegetem” –
rántotta el a kezét, megismételve nagy mutatványát:
sálját bal csuklójára béklyózta, másik felét átvetette nyakán,
s jobbjával húzta fel bal kezét, már benne volt a pohár,
veresen villogott a málnalikőr, mint a vér. „Egyetlen csepp se
vesszen kárba!” Remegett, mint a versenylovak, s műsorát mondta:
Ideköt idegszálaival a szél. Magánszorgalmú kutyák.
„Húsz éve készül, Ulászló!” Egy mondat a zsarnokságról.
Halottak napja Bécsben. A barbárokra várva. A költő színlelő művész.
És Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.
Cellamagány jön, hallgatok, ki voltam Istenek fia.
„Rácsokat látok – menekült iszonyodva a vénség. – Bilincseket.”
A versciklust Karácsony napján,
2019. december 24-én hajnalban véglegesítettem.
Künn éktelen ricsajt csapva károgtak a varjak.
A park fölött köröztek, mintha vártak volna valamire.
Szellőztettem, ledőltem és azonnal elaludtam.
Egy hatalmas, beláthatatlan vendéglői teremben ültem,
egy öreg katonatiszttel. Bort ittunk.
A második román hadsereg kálváriájáról beszélt.
A kegyetlen télről, a szovjet áttörésről a Donnál.
Rettenetes, rettenetes!
Dumitru tábornok segédtisztje volt.
Ez hogy lehet, döbbentem meg, hány éves lehet akkor?
De hát ez álom, ne keress benne logikát.
Egy távolabbi asztalnál megláttam Jellasicsot.
Sötétkék ingben volt, s egy szőke lánnyal beszélgetett.
Háttal ült, nem láthattam, az arcát,
csak a szőke hajzuhatag villódzott előttem.
Az első román és a második magyar hadsereg
megsemmisülése napjának eseményeit
elevenítette fel az aggastyán.
Rettenetes, rettenetes!
40 fokos hideg volt, ugattak a katyusák.
Az eget elsötétítették a hómező felett károgó varjak.
Erről apám is mesélt, aki ott és akkor esett
hadifogságba, s került egy szibériai lágerbe.
Rettenetes, rettenetes!
Ez már nem a szibériai garnizon volt,
amelyről annyit mesélt nagyapám. Nem.
Ötvenfokos hidegben is kivitték őket.
Irtották a rengeteget, de egy idő után
ezt a parancsot visszavonták!
Túlságosan sok hadifogoly fagyott meg
vagy ütötték őket oda a hatalmas lezuhanó fák.
Abban az átkozott hidegben nem tudtunk figyelni.
Rettenetes, rettenetes.
Ők, folytatja az öreg tiszt, szervezetten vonultak vissza!
Eljutottak egészen Odesszáig, de akkor elfogyott a lőszerük.
A német szövetségeseik nem adtak.
Nem is tárgyaltak velük!
Magukra maradtak!
Magukra hagyták őket!
A vörös hadsereg örökké részeg katonái
lőtték bele bajtársait a tengerbe. Nem volt menekvés.
Rettenetes, rettenetes.
Dumitru tábornok, s a csoda folytán életbe maradottak
egy része, mintegy 3000-en, mégis átvágta magát
a többszörös túlerőben lévő ellenségen.
Tudja, mert ott sebesült meg, a combján és a vállán.
De nem várták őket túlságosan nagy örömmel.
Dumitru tábornok ellen a Conducator***
azonnal vizsgálatot indított.
Rettenetes, rettenetes!
A vád: cserbenhagyta katonáit! Letartóztatták, s
1944 augusztusában, az átállás után a bevonuló
Vörös hadsereg KGB-s tisztjei már keresték, s elhurcolták
Moszkvába. Azóta semmi hír róla. Nem tudni, mi lett vele.
Bátor katona volt, nagy stratéga.
Rettenetes, rettenetes.
Jellasics feláll, int nekem.
Megyünk, kérdezem és megindulok feléje,
de abban a pillanatban sötétbe borul a terem.
Csak a hangját hallom, de az erősödő zúgás
s a lombkoronák között motozó szél jelzi,
hogy a sötét erdőben vagyunk megint!
Lehet, el se mozdultam innen?
Lehet, ez az éjszaka nem ér véget soha?
Rettenetes, rettenetes.
Az álom képei, ha ugyan álom volt, nem homályosulnak el,
nem tudom, miért hívott, mit akar mondani,
amikor egyszerre elsötétült a vendéglői terem.
Miért nem vele, hanem az öreg katonatiszttel beszélgettem?
Rettenetes, rettenetes.
Nem is sejted, hallom a hangját, de látni nem látom.
Mit mondott Vlagyimir lljics, tanulni, tanulni, tanulni.
Olyan eseményekből is, amelyek látszólag
nem is érintenek téged.
Rettenetes! Rettenetes!
S az apád történetét sem írtad még meg!
Ott kóválygott a hómezőn, az ismeretlen jövő felé!
Élete paraszthajszálon múlott.
Meg is fagyhatott volna, le is lőhették volna.
Rettenetes! Rettenetes!
Nem írtad meg anyai nagyapád doberdói,
atyai nagyapád galíciai harcait! A szibériai garnizont!
Rettenetes! Rettenetes!
És újra elrepülnek fejem felett a baglyok.
* román málnalikőr
** A versben Csoóri Sándor-, Márai Sándor-, Pessoa- és Kormos István-idézetek találhatók, valamint Illyés Gyula, Kányádi Sándor, Kavafisz verseinek címei.
*** Ion Antonescu marsall, Románia diktátora.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
