Serfőző Simon: Arcunk az ég

Akár egy eljövendő és teljességet ígérő összegzés előképének is tekinthetjük a Magyar Napló Kiadó Arcunk az ég címen, Serfőző Simon összegyűjtött verseit közreadó gyűjteményét. A kötet egy tematikus részletekkel kiegészített, 486 oldalas, kronológiaelvű összeállítás, ami az 1959-től 2019-ig terjedő időszak munkáit foglalja magában, s amit tartalomjegyzék, a versek oldalszámmutatóval ellátott betűrendje, valamint egy kísérő tanulmány egészít ki. S persze mivel Serfőző Simon több műfajú szerző, tudjuk, hogy e vaskos és reprezentatív küllemű kiadvány munkásságának csupán egy, igaz, a legfontosabb részét öleli fel.

Ha a köztudott biográfiai adatok ismeretében követjük a kötetmegjelenések köré szervezett és datált ciklusfejezeteket, a költői pálya részletgazdag, már-már monografikus pannójával szembesülünk. A kötet egyrészt megerősíti a Serfőző-líráról kialakult közkeletű vélekedéseket, hogy költőnk a magyar tanyavidék sorsának elhivatott poétakrónikása, másrészt láttatja, hogy jóval több is ennél, s költészetét igaztalan lenne csupán a romlásra ítélt világ poétikai, szociográfiai üzeneteként olvasni.

„Tekergőző dűlőút siklik a gazban, a tájról elmenekül. / A ludak soványan térnek haza, égbe egy se repül. / Begyükben éhség, szemükben úsznak csapzott legelők. / Valaki nyisson kaput, hazajöttek, kint állnak a ház előtt” (Égbe egy se repül), olvashatjuk a Hozzátok jöttem című, a hatvanas évek közepén megjelent első kötetéből származó átvételt. Majd felelnek rá a 2010-es években született sorok: „Konganak az üres tájak: / szálláshelyei vidékeinknek. / A félbe-szerbe hagyott tettek / mint eltört szerszámnyelek / hevernek eldobálva, / a tapasztalat, tudás elárulva. / Az erő másokon segít, / pedig mi lennénk rászorulva” (Azt látjuk). A két idézet egy időben távoli, ám egymással rokon élethelyzet retorikai, szociográfiai látlelete, s bizonysága annak is, hogy a serfőzői líra igazi, maradandó értéke a mindig friss, karakteres és témahatárokon átívelő, másokkal összetéveszthetetlen nyelvi megszólalás.

A kötetben feltáruló vers-zuhatag mintegy a maga érzékletességében tárja fel, hogy költészetének ősforrása a tanya tárgyi világa, hogy a serfőzői verselés jellegzetesen földközeli indíttatású, s hogy stílusjegyeit az animizmus és a metonímia jelenségei formálják. Láthatjuk, hogy a megszemélyesítő beszédmód alkalmazása során mintegy a mű részegységeiként, de az egész képviseletében kelnek életre a szerszámok, a növények és az állatok.

Ha a világszemléleti horizont és a nyelvi univerzalizmus értelmezői terében vizsgáljuk lírája jellegzetességeit, kiderül, hogy míg a serfőzői nyelv bármilyen téma megjelenítésére alkalmas, addig az éppen aktuális verstéma a létteljesség horizontja előtt nyerheti el hitelességét. Mert míg a verselés kialakulásának első évtizedében a miliőábrázolásra hivatott költészet retorikai és tematikai egylényegűsége szinte természetesnek tetszik, addig az elkövetkező évtizedek színesedő témavilágát már a recepció eltérő irányú hitelesítő gesztusai kísérik.

A korabeli recenziók tanúsága szerint a tárgyakkal azonosuló költői önmegjelenítés a magát munkaalapúnak beállító társadalomban a hatalom szimpátiájával találkozott. Hiszen a tanya pusztulása, a gyermekkori miliő felbomlása a változások dinamikájából is magyarázható, eredeztethető, ahogy például a tanyavidék felbomlása felett érzett fájdalom s annak költői megjelenítése a korabeli kultúrpolitika szemében akár „csupán” a rész tragédiájának, de nem az egész sorsát érintő ábrázolásnak is tetszhetett. A parasztságot ért hatások egyes következményei jobb esetben a földközeli lét kötöttségeitől való eloldódásként, a miliőváltás lehetőségeket kínáló megragadásaként is értelmezhető vagy átélhető volt.

A serfőzői líra mindétig ellenzéki beállítottságát megítélő impulzusok ezért láthatóan nem is az éppen aktuális kultúrpolitika irányából, mint inkább – úgy a rendszerváltozás előtt, mint azt követően – a változó esztétikai ideológiák, az éppen uralkodó kánon felől érkeznek. Hangját mind a hetvenes évek poétikatörténeti, mind a cezúrát követő történelem-­(újra)értelmezői szcéna az individualizálódással szemben zajló lírai próbálkozások sorába utalja. Verselésében folytatólagosan érzékelhető a múltba és a jövőbe vágyódás, ami az otthontalanság érzetét kelti, s költészetét ez a jelenidejűséggel való folyamatos szembenállás pozíciójába helyezi. Az elvágyódás motívumai poétikai tartalmakká válnak, ezért költészetében az „elvágyódás” stiláris szépségű retorikája óhatatlanul értelemtulajdonító beszéddé rendeződik.

„A hallgatás tud rólam, / máig nem felejtett el. / Ágát se felejti a fa, / emeli maga fölé, fel, / ahogy engem is a csend. // Ám egyszer hallhatók lesznek / messziről neszező szavaim. / Aki vagyok: / fények zászlóvivője, / erőm a szelekből is kiérzik” (Egyszer), olvashatjuk a jövőbe vetett bizalom megkapó szavait.

Később párbeszédbe lép az istenes költészeti hagyománnyal, miközben azt is érzékelhetjük, hogy a szerelmi és az istenes lírája retorikájában összemosódik. A Másik viszonylatában megnyilvánuló Én- és önmagakereső önreflexió szinte ráíródik a megidézettre. Mindazonáltal költészete megmarad a metaforikusság által létrehívott metonimikus ok-okozati összefüggéseken alapuló logikánál, versei nem válnak szerepversekké.

A szülők elvesztésének élménye, a személyesség új minőségébe emeli költészetét. Ugyanakkor a változásokat a személyesség (a bölcsesség) létközegéből felmérő pillantása rezignáltan állapítja meg, hogy a szegények életét érintően a társadalom demokratikus rendje alig különbözik a diktatórikus berendezkedésűtől. Keserűen állapítja meg, hogy a világnak nem kell a feltáró, a küldetéses költői szó.

A kötetben számos, másoknak ajánlott monológverset találunk. Költészete a Hetek költői körében talál otthonra. Már túl élete delén érkezik meg a misztikus-mágikus népi líra világához. Legfőképpen Sinka István munkássága érinti meg. Számos verset szentel a magyarság sorskérdéseinek. Tematikája az öregedés létélményével gazdagodik.

Megemlítem még, hogy verselésében a „vidéki” látószög olykor olyan megtévesztő ellentétpárokat keletkeztet, amelyek alapvetően indokol(hat)atlan szemlélet és értékrend poétikai kiterjesztései. Ilyen például a kétkezi és a szellemi munka szembeállítása. „a földművelő ember eszközeit […] én nem a lakások szobasarkaiból ismerem, / ahová a divat hordatta össze”; „a földön vackoltam magamnak / fekhelyet, s munkára neveltettem” (Innen).

A serfőzői megszólalás nyelvét, mint látjuk, a népköltészet fordulatait felülíró parciális animizmus, a tárgyak, fogalmak átlényegítő megszemélyesítése uralja. Ám beszédmódjának ezek a származás és a gyermekkor alakította stiláris karakterjegyei később, nyelv és világszemlélet kölcsönhatásában a létteljesség horizontjára érkező poézis elé vonnak határt. Lírájában e korai karakterjegyek önmaguk képviseletében, olykor az egyetemes szabadságeszmény érzületének közvetítése nélkül hor­dozzák a narratíva serfőzői élményvilágát, holott nyelvének stiláris adottságai egyébként az egyetemes szabadságeszmény nyelviségben megnyilvánuló kifejezésére képesítenék.

Végezetül megállapíthatjuk, hogy költészete ha nem is mindig a létteljesség impulzusait követi, de mindig annak vonzásában él, s fényeit abból nyeri. (Magyar Napló, 2019)