Vasagyi Mária: Cézár

Aki négy olyan prózakötetet letett már az asztalra, mint amilyen a 2002-esSilentium album (Forum, Újvidék), a 2009-ben napvilágot látott Pokolkerék (Forum, Újvidék), a négy évvel később ugyancsak az újvidéki kiadó gondozásában megjelent Fabella domi, avagy rege a HÁZról s körülötte egy s másról, valamint A Kruspér-udvar angyalai (zEtna, 2016), az az író, talán, megengedhet magának némi alkotói „önkényt”. Hogy ötödik alkalommal egy kifejezetten ezoterikus, úgynevezett „rétegregénnyel” álljon olvasói elé.

Nagy gondban volnék, ha el kellene mesélnem, miről és kiről szól ez az – alcímében határozottan „regényként” aposztrofált – prózai mű; hol játszódik, mely időben, s ki beszél (ki az elbeszélő) a történetben. Legkönnyebb választ adni a „kiről szól?” kérdésre, mivel narrátora többször néven nevezi és megszólítja hősét, miközben egyre misztikusabb hálót von születése, létezése és identitása köré: „Dáriuszom! Így nevezlek el, persze titkon, magamban, de nem a rettegett királyról, hanem mert ebben a névben a DAR szó foglaltatik, ami szlávul ajándékot jelent, s mert életem legnagyobb ajándékának tekintelek. Különben Klétusznak kereszteltek az atyák – számodra értelmetlen és fájdalmas szertartás volt, de életmentő –, tették ezt dogmás hitük bizonyságának és egyedüli igaz voltának teljes tudatában, jóindulattal térítettek meg, Dáriu­szom, hogy a rövid ceremónia után jegesre szikkadt tenyerüket fejeden nyugtatva, összevont szemöldökkel rád parancsoljanak, felejtsd el a Szelímet, amivel telihold turbánú, rettenetes Javusz Szelím nagybátyád iránti alázatos tiszteletből atyád megajándékozott, korai halála után mit sem hagyva rád, csak e nevet és anyád rőt hajkoronájából egy tűt…”

A fentieknél azonban bonyolultabb a helyzet, hiszen a Dáriusznak nevezett, gyönyörűséges Klétusz nem a „történet”, hanem csak Cézárusz Küncsös Bombardusz hájszentlőrinci orgonista vágyainak (szerelmének?) szubjektuma. Az is lehet, hogy csak a képzelet tárgya: „nem létező”, miként sem reális időben, sem térben, sem valódi nyelvekben nincsenek paraméterei létezésének. Az elbeszélő – aki lehet maga Küncsös Bombardusz, de a képzeleti térben jelentkező írók egyike is (olyan, mint valami „Húgóekkó vagy Umbertó”) – a narrátor ITT-eni, míg a narráció OTT-ani helyéről beszél, miként az aktuális időt MOST-ként, az elbeszéltek idejét pedig VOLT-ként határozza meg. Nagyrészt imaginárius térben és időben játszódik a történet (vagy inkább: nyer kifejezést a vágy), amelynek szintjeit és rétegeit a narrátor gond nélkül lépi át a gilgamesi, tutanhamoni időktől kezdve a keresztes hadjáratok és török dúlások korát megidézve a Dunába lövések és a hullákat rejtő hűtőkocsik jelen idejéig. Több legendát, időutazás-regényt, irodalmi művet hozhatnánk fel példaként az európai és a magyar irodalomból egyaránt, kezdve az orpheuszi alvilágjárástól a fausti jellegű utazásokon át a Tragédia történelmi színeiig. Leginkább azonban a Könnymutatványosok legendájának határtalan és időtlen világára emlékeztet ténykedése, Küncsös Bombardusz bármelyikük lehet közülük az „idők országútján”, Feketekő Pétertől Jozef Bezdán világkémig. Nyelve nem létező, a „némaságé”, valamiféle belső, azaz „lélekidőben” hömpölyögnek barokkosan díszített, túlcsordult, már-már az érthetetlenség határát súroló mondatai. Magáról például így beszél: „Figyeld, mit közöl magáról, csakis néked, Cézárusz Franciszkusz Küncsös Bombardusz, a hájszentlőrinci dominikánus klastrom orgonistája, laikus dominikánus testvér, akit Aszprénusz napján, Nagyboldogasszony havának harmadik alkonyán, újholdkor szült ezernégyszázkilencvenben, Báta págusz Halászok utcájában Makrina lelt leány, más néven Téli mamó, a Küncsös, gúnynevén Zsíros Zsongó család, pontosabban Hajnalugró anyó fölneveltje, ó, bárha velük együtt némálnám vissza az OTT töltött időt!”

Késő barokk gáláns regények (Mészáros Ignácz Kártigám [1772], Barczafalvi Szabó Dávid Szigvárt [1787] címen ismert, a 18. századi német heroikus irodalomból adaptált regényei), a 19. századi magyar irodalomban nem nagy számban reprezentált szentimentális levél-, illetve művészregények (pl. Vajda Péter: Tárcsai Bende [1837], Eötvös József: A karthauzi [1839–1841]) világa, nyelve reflektálódik Vasagyi Mária Cézár című regényében, ugyanakkor több szállal (teremtett nyelv, historizáló világkép, titokzatos, egzotikus hősök stb.) kötődik a 18. század utolsó harmadának (késő barokk/rokokó) irodalmát tematizáló, 21. század eleji prózavonulathoz (pl. Testvériség-trilógia).

Már a Pokolkerék (2009) kapcsán is felmerült kritikai körökben az a vélemény, hogy Vasagyi regénye e (Márton László [Az áhítatos embergép, 1999] által felvetett s a Testvériség [2001–2003] darabjait létrehozó) gondolatnak – miszerint a magyar regény (állítólag) hiányzó „első félidejét”, a 18. századi magyar barokk regényt utólag is meg lehet írni – vajdasági megfelelője. Az 1793-ban Kiss József inzsellér (vízépítő mérnök) irányításával megkezdődött bácskai csatornaépítés, a Ferenc-csatorna (ma: Bácskai Nagycsatorna) ásásáról szóló regény a térségi (vajdasági magyar) irodalmi diskurzusban Molter Károly Tibold Márton (1937), Majtényi Mihály Császár csatornája (1943) és Élő víz (1951), valamint Bordás Győző Fűzfasíp (1992) és Csukódó zsilipek (1995) című regényeivel együtt a „csatornaregényeknek” nevezett művek sorát gyarapítja: a (művelődés)történeti regény változatát képviseli. A Pokolkerék a történelmileg hiteles tényeket és eseményeket, történeti személyek alakját egy öntörvényű, sajátos magán- és helyi mitológia alkotta szövevényen keresztül láttatja, tehát eljárásaiban nagyon hasonló narrációról van szó, mint az új regény esetében; a különbség az arányok elmozdulásában mutatkozik meg. Amíg a 2009-es regény sokkal inkább megközelíthető a referenciák értelmezése felől, addig a Cézárban a narráció központi tere a „magánvilág”, a „nemlétező”.

Nem túlzok, amikor azt mondom, Vasagyi Mária Pokolkerék című regényét megszámlálhatatlanul sokszor olvastam: egyik általam vezetett egyetemi kurzus témái között is szerepel, másrészt a történelmi narratíva kutatójaként is foglalkoztam az életmű darabjaival. Épp ezért határozottan állíthatom, hogy a jelölt regény látszólag érthetetlen, 18. századi nyelvállapotokat stimuláló nyelve nagyon könnyen, már a második olvasás után érthetővé válik számunkra, különösen, hogy saját maga alkotta szótárt is kapcsolt hozzá a szerző. Igaztalanok tehát az általánosító, sőt lefitymáló kritikai és olvasói észrevételek, miszerint célt tévesztett és érthetetlen nyelve miatt a regény is olvashatatlan. A fentiekben értelmezett „új” magyar barokk regény egyedi változata, formájában a szentimentális naplóregényeket (pl. Fanni hagyományai), kvázi 18. századi nyelvében a Kártigám és a Szigvárt világát idézi. Alapvetően „teremtett” nyelven szólal meg elbeszélője, Lothár, a jakobinus mozgalomban részt vevő, ezért börtönbe vetett és a Ferenc-csatorna ásásához rendelt, beszédében francia, német, latin, szláv és magyar nyelvi kódokat egyesítő nemesember. Jómagam az életmű legfontosabb és eddigi legjelentősebb darabjának tartom a Pokolkereket. Szemszögéből jól látható az a folyamat is, ahogy az alkotói nyelvteremtés a Silentium album szövegeinek balladisztikus beszédmódjától a történelmi regény archaikus nyelvén, a Fabella domi „regélő” attitűdjén át eljutott a Cézár ezoterikus nyelvi állapotáig. Nem gondolom, hogy a széles olvasóközönség kedvence lesz Vasagyi Mária új könyve. Mindazon­által figyelembe kell venni, hogy mely prózaírói vonulatok és mozgások jegyében jött létre, hova tartozik, illetve azt, hogy nem csak egyféle irodalom létezik egy nemzeti kurzuson belül, s nem minden mű szól mindenkihez.

A Cézárt majd elolvassák ötvenen. Néhányan nagyra fogják értékelni. Mindenekelőtt azok, akik az életmű egésze, de különösen a Pokolkerék világa felől olvassák a művet.

Nem tudnám könnyedén elmesélni, miről szól. Semmiről és mindenről, talán. Lényegét megragadva: Küncsös Bombardusz, a hájszentlőrinci dominikánus kolostor közepes tehetségű, előnytelen külsejű orgonistájáról, valahol a Duna alsó árterületének vidékén („Félelmetes sárrét […], a holt Duna pocsolyája…”), a Mohács utáni időkben. Behatárolható a térideje, ugyanakkor a Másik iránti vágy működtette elbeszélés folyton kilép valóságos keretei közül, időtlen időkbe téved, végigvezetve az olvasót az európai ember (és benne e vidék) történetén, legendáin, mitológiájának változatain. Legkonkrétabban: a regény „férfiszerelemről” szól, vágyról, amelyet az elbeszélő Bombardusz érez az ifjú Dáriusz iránt, aki – feltehetően – a jelölt időkben már nem él, de az is lehet, hogy sohasem létezett. Meglehet, hogy maga Bombardusz ifjúkori lénye, aki lehetett volna. De nem lett. „Vagy Cézárus Küncsös Bombar­dusz rútságtól szenvedő hájpocséta, középszerű orgonamester óhajtva keresett másik énje voltál?” (zEtna, 2019)