Miklóssy Endre: Várkonyi Nándor-olvasókönyv

Várkonyi Nándor a nagy magányos magyar tudósok közé tartozik. Munkásságának jó részét árnyékban, a tudománytól, szellemi élettől elrekesztve, a publikálás reménye nélkül végezte. Ezért jórészt az asztalfióknak írt, valamint az utókornak, nekünk… Monumentális életműve (legalább 5000 oldal) csak az utóbbi évtizedekben vált elérhetővé Mezey Katalin és a Széphalom Könyvműhely jóvoltából. Előttünk tehát az életmű. Azt gondolhatnánk, hogy ezzel bekerült gondolkodásunk véráramába – elkezdik olvasni, idézni, refelektálnak gondolataira –, de ez nem történt meg. Várkonyinak most sincs szerencséje. Hogy miért? Több okból. Az életmű olyan terjedelmes, hogy ma nehezen és csak kevesek futnak neki ekkora szövegmennyiségnek. Várkonyi besorolhatatlan, nem tartozik egyetlen tudományos körbe sem, s tudvalévő, hogy a tudományos körök főként maguknak, befelé írnak, egymást hivatkozzák, nem fogadnak be idegent. Várkonyitól korábban csak a Sziriat oszlopainak csonkított kiadása jelent meg, ezt azonban a tudomány elutasította, sőt dilettánsnak nevezte, mert nem a megszokott, bejárt tudományos módszereket követte. Ha ma szóba hozzuk Várkonyit az idősebb tudósgeneráció előtt, csak legyintenek: nem tudományos, nem méltó a figyelemre. Igaz, a Sziriatot a nagyközönség kedvelte, de művelődésfilozófiai jellegű írásai már számukra is nagy falatnak bizonyulnának.

Várkonyi sorsa kicsit hasonlít Hamvas Béláéra. Az 1945 után kialakult rendszerrel egyikük sem azonosult, így inkább belső emigrációba vonultak – Hamvas raktáros lett vidéken, Várkonyi könyvtárban dolgozott, szellemi rabszolgamunkából élt. Műveltségi irányaik, forrásaik, törekvéseik hasonlók, filozofikus szépírói stílusuk is. Csakhogy Hamvas Bélát a rendszerváltozás után sikerült a köztudatba visszahozni, Várkonyit nem. Ennek oka talán Hamvas olvasmányosabb, esszéisztikusabb stílusa. Vele szemben Várkonyi adatközpontú: óriási mennyiségű, szinte enciklopédikus történeti anyagot sorakoztat fel (állítólag különleges tehetsége volt könyvek adatainak befogadására), ennek megértéséhez azonban nagyobb háttértudásra van szükség. Mindkettejüknél rokon vonásnak érzem a „teljesség” iránti olthatatlan vágyat: Hamvasnál az emberi lét, Várkonyinál az emberi evolúció és történelem megértésének programját. Várkonyi sorsa Karácsony Sándoréra is hasonlít. Várkonyi ismerte és fel­hasz­nálata Karácsony, az ugyancsak „magyar” filozófus gondolatait. Karácsonyt az 1980-as évek óta (A magyar észjárás, Magvető, 1985) igyekeznek visszahozni a magyar szellemtörténetbe, könyveit, tanulmányait az őt követő körök (Deme Tamás szervezte Sándor Kör, valamint ugyancsak a Széphalom Könyv­műhely) kiadták, de hivatkozásként csak egyes tudósok műveiben bukkan fel, értékelése, elismerése nem történt meg. Várkonyi, Hamvas és Karácsony a szellem embere volt, s valamennyien antikommunisták. Várkonyi már gyermekkorában beoltódott a marxizmus ellen. Bírálatának lakonikus összefoglalása: „az utolsó száz év története nem egyéb a marxizmus tényekkel való cáfolatánál”.

Várkonyit valóban nehéz besorolni. Hogy mégis megkísérlem, annak az az oka, hogy a most megjelent összefoglaló kötet egy olyan sűrített összefoglalása életművének, amely értelmezést kíván. (A könyvhöz kapcsolódik Kende Katalin Várkonyi Nándor életének és munkásságának bibliográfiája című ötvenoldalas összeállítása, amely egy Várkonyi-kutatás, Várkonyi-filológia kiindulópontja lehet.) Várkonyi Nándort – talán ő maga se tiltakozna – elsősorban irodalmárnak, irodalomtörténésznek, művelődéstörténésznek tartom, de leginkább: művelődésfilozófusnak. Merthogy konkrét történeti, irodalmi (folklór-) adalékokból építkezik, azokat értelmezi, s ott, ahol az értelmezésben hiátusok vannak, egy nagyobb filozófiai jellegű gondolat (hipotézis) segítségével igyekszik azt teljessé tenni. Ahogy tanítványa, barátja, Weöres Sándor írja: A teljesség felé. Várkonyi Nándor a filológusi aprómunkából összegyűjtött adatokat egy saját nagy elméletbe igyekezett elhelyezni. A pusztán elméleti szakemberekről levelezésében vitriolosan ezt írta: „az elmélet a steril agyvelők menhelye – rágódhatnak anélkül, hogy alkotniuk kellene”. A hivatalos tudomány és Várkonyi módszerének különbsége talán abban ragadható meg, hogy a tudomány közösségileg meghatározott és elfogadott, jól körülhatárolható területen és módszerekkel modelleket állít fel, s ezen túl nem terjeszkedik. Ha viszont valaki ezt megteszi, azt rögtön amatőrnek, dilettánsnak tartja. Várkonyi átlépi a korlátokat: a tapasztalható valóságból kiindulva a tudományból kiiktatott módszerekkel igyekszik megragadni egy más úton hozzáférhetetlen, rejtett világot, hogy teljesebb képet alkothasson az emberről. Kétségtelenül hatással volt Várkonyira Freud és Jung munkássága, valamint az általa is ismert Kerényi Károly, aki kapcsolatban is állt Junggal. Másként, Várkonyi nyomán: „valami módon ismereteink a tapasztalatot megelőzve is rokonságban állnak a világban”. Nem csoda, hogy nemcsak Freud, Jung, de Várkonyi is utal az álom jelenségére. Várkonyi munkamódszerét, megállapításait Miklóssy Endre így értékeli: „Ezek nem természettudományos megállapítások, tehát a tudomány a maga továbbfejlődése érdekében csupán a szemléleti nyitottágot használhatja belőlük. De azt is jelenti, hogy a tudomány látókörét nem szabad megkötni az éppen érvényesnek tűnő ismeretek kalodájában.” Ha a tudós kizárólagosan ragaszkodik előre felépített modelljéhez, ha a nyitottság elvész, akkor elérkezünk a Hamvas Béla által megnevezett tudományvalláshoz; amelynek jellemzői a mai tudományosságban tünetszerűek. Tegyük hozzá, hogy a tévedést a tudomány is elfogadja (zárt rendszerén belül): „A tudományok története valójában tévedések története” – vallja Várkonyi, Miklóssy ezzel egészíti ki: „a korrigálható tévedéseké”. Ám ebből következik, hogy a tudományok többsége nem alkalmas világmagyarázatra (és tegyük hozzá, nagyon sokszor gyakorlati kérdések megválaszolására sem, ami nem lenne baj, ha nem válna a tudomány olykor teljesen öncélúvá, hitbizománnyá, tudományvallássá). Várkonyi (Miklóssy) válasza erre: „Erre [a világmagyarázatra] csak az átfogó átte­kintés, a filozófia lehet alkalmas.” Várkonyi ennek a programnak alapján tekinti át Európa morálfilo­zófiáját.

Miklóssy Endre könyvének műfaja: olvasókönyv, de kiegészíteném: breviárium. Breviárium e jelentésben: a tudós legfontosabb írásaiból összeválogatott, eszméit, munkásságát bemutató szemelvénygyűjtemény. Az olvasókönyv (breviárium) alapjául Várkonyi Nándor 13 könyve szolgál. Időrendben:Az elveszett Paradicsom (1994),Az ötödik ember I, II, III (1995, 1996, 1997),Varázstudomány I, II (1998, 2000),Az írás és a könyv története (2001), Sziriat oszlopai – elsüllyedt kultúrák (2002, ez a legteljesebb, húzás nélküli kiadás, de a szerző idéz a korábbiból is: Magvető, 1972),Pergő évek (2004),Magyar katonaköltők – Az üstökös csóvája – Dunántúl (2006), Egy irodalmi korszak számvetése (2008), Kaleidoszkóp (2014). Végül pedig vannak idézetek-gondolatok a Napút-füzetek sorozatban megjelent Várkonyi Nándor–Horváth Árpád-levelezésből ( „Az elmélet a steril agyvelők menhelye”. Várkonyi Nándor és Horváth Árpád levelezése, Napút-füzetek98, 2015).

Ez utóbbi hallatlanul érdekes tudomány­történeti kiadványra külön is felhívom a figyelmet. A rendkívül termékeny ismeretterjesztő író-technikatörténész, Horváth Árpád 1961 és 1966 között levelezett Várkonyi Nándorral. Várkonyitól akkoriban semmi sem jelent meg, a háború előtti Sziriatot pult alatt és aranyáron adták, Horváthnak viszont sorozatban jöttek kötetei. A technikatörténész folyamatosan érdeklődik a kibővített Sziriat után, közben megismerjük két kiváló értelmiségi anyagiakban szerény, de gondolatokban gazdag mindennapjait a hatvanas évek elején. Egy kiadó végre kiadná az új, bővített Sziriatot, de lektor kell, s a lektorok nem ajánlják. Várkonyi Horváthot kéri meg, aki az anyagot látva nem meri vállalni, nemet mond. A levelezés, a kapcsolat ekkor félbeszakad. Mindketten megszállottan ássák-kutatják a múltat, keresik a rejtélyeket (Atlantisz mindkettejüket igen érdekli, talán mindkettőjüket Schlie­mann oltotta be, s úgy vélik, az emberiség kultúrája sokkal régebbi, mint sejtjük), a „hivatalos” tudomány nem vesz róluk tudomást, ezzel a helyzettel Horváth kicsit jobban tud élni, mint Várkonyi. A tudományból való kivetettség egyik oka szinte orvosi eset. Ennek kapcsán alakítja ki Várkonyi a tudományról szóló felfogását: „A tudósok, a szakemberek sokat tudnak, de egyet ritkán: írni. Íráson persze nem pusztán az előadói készséget értem, szerintem az író-tudós ott kezdődik, hogy tárgyáról koncepciója van, ha alkalmi is. Ehhez nem elég az ismerethalmaz, tehetség is kell. Az igazi tudós […] »kutat«, de nem ír; nem szállhat le a pigra mas­sához, ennél magasabb feladata van. Figyelmeztetlek, hogy amíg sikereid lesznek, nem fognak igazán bevenni a céhbe.” A pigra massa jelentése: lusta, renyhe nép, Várkonyi Az ötödik emberben is használja. Horváth válaszlevelében hozzáteszi: „a semmit nem alkotó »steril« koponyák határvonalat húztak a »Tudomány« és a »Dilettantizmus« között”.

Az olvasókönyv célja: Várkonyi Nándor kifejtett-nem kifejtett gondolatainak, filozófiájának áttekintő rendszerben való bemutatása, értelmezése idézetekkel, magyarázátokkal. Miklóssy Endre összegzésében, sűrítésében arra törekszik, hogy Várkonyi monumentális életművéből kiemelje az egységes, összetartó gondolatrendszert. Egy bevezető rész Várkonyiról szól: Az időben, ahol az ember él – főleg a Pergő évek alapján. Ezt három nagy gondolati egység követi: Az időn kívül – ami volt, tehát van is; Az idő- és ismeretelméletünk változása, valamint: Vissza a mi időnkbe! Látható, hogy a kulcsszó: az idő. Várkonyi – mai szóval – a kulturális evolúciót (az ember, a kultúra, a civilizáció evolúcióját) vázolja fel – kiindulva az állatvilágból. Ebben voltaképpen megelőlegezi a mai, modern etológiai kutatásokat. Várkonyi ezek előtt már nagy jelentőséget tulajdonított az állatok „értelmi” képességeinek. Visszatérő motívuma egy egykori harmonikus kor, az Aranykor vagy Paradicsom, amire a népek mítoszai folyamatosan utalnak. Az Aranykor vagy Paradicsom tudományosan nem határozható meg, de mégis árulkodó, hogy elképzelése szinte minden népnél jelen van. Itt föltehetőleg egy nagyon ősi, antropológiai élmény és vágy megfogalmazásával van dolgunk. Az ősi antropológiai élmény: az ember kiszakadása az állatvilágból. Másik fontos gondolata: az emberiség történelme (kultúrája) régibb, mint ahogy azt a történelmi emlékek mutatják. Az ugyancsak mindenhol elterjedt vízözön-motívumok azt sugallják, hogy egy másik nagy katasztrófa (trauma) is érte az emberiséget, amely valamiféle válaszfalat húz a régi („elsüllyedt”) és az új, már általunk is ismerhető világ közé, s egyúttal magyarázatot adnak a hirtelen felbukkanó magaskultúrákban megfigyelhető párhuzamosságokra. És itt jön be a mai (tudományos) szemmel lenézett okkultizmus és mágia. Várkonyi szerint az elveszett világ elveszett ismereteinek megismerésére, előhívására szolgálnak ezek a gyakorlatok. A tudomány által lenézett okkultizmust Várkonyi ekképp kívánja elfogadtatni: „Okkult jelenségek a természeti és lelki életnek azok a jelenségei, amiket a hivatalos tudomány még nem ismer el egyetemesen, s amelyek okai az érzékek elől rejtettek, okkultizmus pedig ezeknek a kutatása.” Vagyis ezek a jelenségek vizsgálhatók tudományos szempontból is. Érdekes kérdés innen nézve a kulturális antropológia, etnológia, folklorisztika helyzete, amelyek tárgya a néphit, néphiedelem, vagyis mai eszünkkel a „tömény” irracionalitás. A fölgyűjtött anyagból azonban ritkán sikerül valamiféle racionális magyarázatot kihozni. Várko­nyi megpróbál­kozik: „Némely állapotban, minők az ájulás, az álom, a szomnambulizmus [alvajárás, holdkórosság – B. G.], és a meghaláskor, midőn Énünk tudatos része homályba és éjszakába süllyed, felébred a Másik. […] A telepátia, tisztánlátás, távolhallás, az asztráltest és a hasonmás kilépése mind ennek a Másiknak a nyelve. Tevékenységének hatóköre roppant mértéken túlterjed az érzékeken. Az értelem veszít általa, de a többi képesség hatalmasan megnövekszik.” Nyilvánvaló, hogy ezeknek a jelenségeknek a mai tudomány legföljebb orvosi-pszichológiai magyarázatát és kezelését kísérli meg, de szóba sem kerül művelődéstörténeti beágyazása (ami a korai pszicho­analiti­ku­soknál még alapvető volt).

Várkonyi burjánzó adathalmazai között talán a legérdekesebbek a megalit építmények, piramisok párhuzamainak felsorolásai, az egymástól „független” építkezések, technikák (kerék, gőz), csillagászati megfigyelések, naptári és írásrendszerek hasonlóságai. A tudomány ezekre többnyire azt a választ adja: véletlen egybeesések. Véletlenek bizonyára vannak, de van olyan nézet is, hogy nincsenek véletlenek (ki-ki válassza ki a felfogásának meg­felelőt).

A végső, tisztán filozófiai kérdés: az emberiség halad vagy hanyatlik? Várkonyi filozófiai válaszai ott vannak a műveiben, ám a legtömörebben Horváth Árpádnak írja meg egy levélben ezzel kapcsolatos gondolatát: „ emelkedett-e az emberiség egyálalán? Más a haladás, más az emelkedés. A tudományok óriásit haladtak, de a rablókapitalizmus, a gengszterkommunizmus, az imperialista hódítások, a világháborúk, a diktatúrák, a népdeportálások és -irtások, a rabszolgatáborok, az atombombák stb. emelkedést jelentenek-e? Erkölcsileg és társadalmilag az emberiség soha olyan mélyre nem süllyedt, mint a 19–20. században, ezt az ellentünetek nem törlik el, csak enyhítik.” Íme Várkonyi kifejtett kultúrpesszimizmusa 1962-ből.

Fájdalmas, de Várkonyi és a hozzá hasonló nagy magányos tudósok sohasem jutottak el azokra a tájakra, amelyeknek rejtélyét fejtegették. Mai szemmel felfoghatatlan, hogy a szorító anyagi nehézségek, a megjelenés, az elismerés teljes hiánya mégis milyen szorgalommal, alkotó kedvvel ruházta fel őket. Érdemes lenne meríteni megszenvedett, megszűrt gondolataikból. (Széphalom Könyvműhely, 2019)