Kétségtelen, hogy Tóth Erzsébet Babérkoszorú- és József Attila-díjas költőnő számos helyen megfordult a világban, de nem tudom, járt-e Isztambulban. Már csak azért is érdekelne, mert ha a macskája igencsak kifinomult érzéssel Pasolini verseit olvassa (A mandolin című szövegben), bizonyára értékelné, hogy ebben a világok határán fekvő metropoliszban igazi kultusza van a macskáknak, nagy becsben tartják, kényeztetik őket, szobrot is állítottak tiszteletükre. Pontosabban egyetlen példány, Tombili emlékére, aki a henyélés megtestesült ikonjának számított. A 2016-ban fölállított ércszobrát szinte azon nyomban el is lopták, mert egy érdek nélkül lustizó, meditáló érccicával kevés gond akad a háztartásban, ráadásul jól is mutat, mondjuk, a könyvespolcon. Az egykori Konstantinápoly mai macskái a jó dolguk felől a könyvtárakat is látogathatnák, ha Tóth Erzsébet macskájához hasonló, választékos irodalmi ízléssel óhajtanának böngészni a könyvek között.
Történt egyszer, hogy egy tivornyába torkolló értelmiségi találkozó egyik résztvevője fölismerte az ugyanott, de külön társaságban beszélgető Buda Ferencet, és borközi állapotában odakiáltott szakmabeli köréhez, hogy „Itt a magyar Petőfi!” Azért említem az esetet, mert Tóth Erzsit meg „női Petőfiként” aposztrofálták egy alkalommal, mégpedig Baránszky László New Yorkban. Ráadásul egy költészeti fesztivál alkalmával.
A két eset mindeddig kedves anekdotát jelentett számomra, most viszont, ahogy elolvastam a költőnő emlékező prózájából, olvasónaplójából összeállított, a Magyar esszék könyvsorozatban megjelent kötetét, szöget ütött a fejemben ez a „női Petőfi”-ség. Ars poeticára fordítva: „Magyarnak születni véletlen is lehet, de magyarnak megmaradni: már küldetés, feladat, tennivaló.” A költőnő habitusában és poétikájában egyaránt tovább él a Petőfi-jelenség, az elvei melletti harcos kiállás, közösségi szerepvállalás, azonosulás a hasonló elveket valló pályatársak mozgalmár törekvéseivel, az irodalmi megszólalás tétnélküliségének elvetésével, a népiesek közé sorolás elfogadásával és vállalásával, és sorolhatnám hosszasan, érintvén a szerző magánszféráját, publicisztikáját, olvasói stratégiáját, hiszen mindez itt áll előttem a könyvben, fehéren-feketén. Noha Tóth Erzsébet egy pillanatig se állította vagy állítja, hogy a világ ilyen, egymástól távoli pólusok köré szerveződő kétosztatúságában lenne leírható.
Pedig le kell írni: „Aki nem írja meg saját történelmét, megírják helyette mások, és abban nem lesz köszönet. Mert utána már a mások által megfogalmazott hazugságok is hozzátartoznak majd történelméhez, a hazugságok átszivárgása az életbe, és az összekuszált hazugság- és igazságszálak még nehezebbé teszik a megírást” – fogalmaz, majd hozzáteszi: „A történészek szerepét részben az íróknak kell átvenniük, és az írók látleletei később képet adnak a történelemről, mert az író jó esetben független az uralkodó történelemértelmezésektől, bár nem tudja mindig eltépni magát tőlük.”
Az író nem hunyhat szemet a körötte történő események felett, ezt Tóth Erzsébet nemzedéke a közép-európai rendszerváltás kapcsán közösségként, egyénenként is programba iktatta, éppen ez a kötet egyike azoknak a dokumentumoknak, amelyek hitelesítik az ilyen, szavakba fektetett, szándékban érlelt „kiáltványokat”: „Írókörökben talán még ma is tartja magát a nézet, mely szerint a tehetséges író ír, a kevésbé tehetséges, uram bocsá’, tehetségtelen pozíciót vállal, szervezkedik, nyüzsög, ott van. Tüntet, protestál, aláír. Skatulyázási igényünk sokszor olyan drasztikus megoldásokra vezet minket, hogy kettévágunk egy élő, eleven embert. Aki egyszer ír, máskor aláír. Közben szerelmes, gyereket nevel, esetleg száműzetésben tengeti napjait. A hamis tudat, mely így rangsorolja az írói megnyilvánulásokat, óhatatlanul degradálja az egyiket, mondjuk ki nyíltan, az írói felelősséget, a közéleti szerepvállalást. Egy olyan országban is létezhet ez a furcsa megkülönböztetés, ahol az egyik legnagyobb író így jelentkezett be az írók céhjébe: a magyar szellemi erők organizátora kívánok lenni. Talán nem szükséges említsem: Németh Lászlóról van szó.”
A szellemi erők összefogása, szervezése a szovjethatalom idején méla ábránd volt, 1956 forradalmát a rá következő lefojtottság agyvakító ködként ülte meg. Személyes emlékem, hogy az 1970-es évek elején a Vajdaságban tanuló bölcsésznövendékként Magyarország egyik nevesebb egyetemén vettem részt egy diákköri konferencián, ahol a hallgatók, de inkább fiatal oktatóik büszkén mutatták faliújságjukat, ahová folyóiratokból ollózott oldalakat gombostűztek föl, sorokat, bekezdéseket emeltek ki rajtuk aláhúzással. Eddig nyújthatták kreativitásuk pórázát. Nekünk akkor már volt egyetemi lapunk, kétnyelvű ugyan, és külső folyóiratunk, utóbbira úgy emlékezünk: Új Symposion. Tóth Erzsébet úgy látja, hogy 1979-ig, az első lakiteleki találkozóig a magyar írótársadalom (értsd: akkori fiatalok) szabadsága a „hatalom által engedélyezett semmittevés” volt. Gondolom, innét már világos, miért emlegettem az isztambuli macskát. (Öregbíti országa hírnevét, anélkül, hogy bármi vizet zavarna.)
Tóth Erzsébet forradalmi tevékenysége voltaképpen Lakitelekről datálható, kortársaival, idősebb pályatársaival arról válthatott szót, ami lelket perzselte, ami rátelepedett a magyar közéletre, közben emberként, alkotóként igyekezett megélni a Nincs és a Semmi mezsgyéjén, hiszen az anekdotikus tréfában a mai, női Petőfi helyébe helyezett kiváló költőnőnek meg kellett élnie valamiből, amiért meg kellett szenvednie. Hát ezért költő, nem? Persze, dehogy akart a fiatal költő Petőfi múlhatatlan érdemeivel büszkélkedni, noha a szabadságvágytól megszállott forradalmár eszménye megbabonázta, s mindmáig nem engedte el. Most is élteti Lakitelek és a FIJAK tapasztalata, ami nyomán továbbra is vallja, hogy a művészeknek, az íróknak elengedhetetlenül szükségük van saját szakmai szerveződésekre, hiszen az egyéni nekifeszüléseket könnyedén összeroppantja a nem a művészet elvei mentén szerveződő hatalom, a társas szerveződés már keményebb dió számára, noha távolról sem összetörhetetlen.
Most ott tartunk, ahol. Az írónő harcostársai közül sokan már kihullottak a csatasorból, a többiek pedig teszik, amit az írónak kell: írnak, szerkesztenek, publikálnak, érzékeltetik jelenlétüket a közéletben, igyekeznek meghatározni helyüket az irodalomban, a folyamatos átértelmezés igényét hangsúlyozva az irodalomtörténet-írásban, ahonnét a politika rövid idő alatt életműveket söpört a süllyesztőbe. Tóth Erzsébet, ha már úgyis a népiek közé soroltatott, ennek nyomán lamentálhatna a kirekesztett, megtagadott, műveikben a nemzeti öntudatot piedesztálra emelő alkotók életművének sorsa fölött, de nem húzza elő Wass Albert vagy Szabó Dezső, Nyírő József mások által pecsétesre zsírozott kártyáját, de – noha nem lenne kötelező – ír Aranyról, Adyról, Sinka Istvánról, Utassy Józsefről, Nagy Lászlóról, Csurka Istvánról, Csengey Dénesről. A kiemeltek mellett természetesen a harcostársak hadosztályáról, s ezzel voltaképpen le is zárul az esszék, emlékező publicisztikák sora, a kötet az olvasónapló fejezeteivel folytatódik. Nem kell hagyományos olvasónaplóra gondolni, hanem olvasói jelentésekre, kritikákra, recenziókra, olvasmányélmények ihlette szövegek sorára, jegyzetekre, amelyek, nemkülönben, mint az esszék, a költőnő tájékozódási pontjait rögzítik, akár a macska mohó körmei az emlegetett Pasolini-kötetet.
Tóth Erzsébet olvasópolcán egyaránt szerepelnek kortárs irodalmi kötetek, tudományos dolgozatok, társadalomtudományi kiadványok, jelezvén, hogy intellektuális érdeklődése és mentális igénye nem hagyja maga mellett elfolyni a jelen szétszóratásában összefoghatatlannak tűnő élményét. A költőnőnek nem is feladata (ebből eredően célja sem) a széttartó szálak olvasmányélményei nyomán történő egybeszövése, az ő terepe a költészet, ahol saját poétikája mentén újrateremtheti személyes és kollektív világát, azt és amennyit erre érdemesnek tart belőle.
A gyűjteménynek ebben a részében terítékre kerül (a teljesség igénye nélkül sorolom) Bartis Attila, Proust, Márai, Orhan Pamuk (lám, egy újabb isztambuli szál!) meg Kontra Ferenc. Mindketten a költőnő nagy felfedezettjei, nem számoltam utána, melyikükkel foglalkozik többet, de kétségtelenül fő hangütői olvasmányélményeinek. Ha már ők, nem maradhat el Marina Cvetajeva, nyomában Kurt Vonnegut, Zbigniew Herbert, Kosztolányi Dezső, Gyarmati Fanni, Alain Badiou, Püski Sándor, Ágh István, Zalán Tibor, Makkai Ádám, Buda Ferenc a vonzáskörükbe tartozókkal vegyesen. Aztán film, színház, irodalmi napló.
Mindez együtt voltaképpen egy, magát szavak révén megjelenítő szellemi szabadságharcos arcképe. Amely mellesleg a kötet borítójáról Török László fotóján ugyanolyan szigorral tekint olvasójára, mint Petőfi a róla fönnmaradt arcképek bármelyikéről. (Nap, 2019)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
