Balázs Attila: Magyarfauszt: – magyarfauszt –

„…olyan rossz, hogy már-már jó…”

Mint analógia, legelőször Márton László Hamis tanú című, 2017-es regénye jutott eszembe, amelyre vonatkozóan íródott le Radnóti Sándor mottóként idézett megállapítása (revizoronline.com, 2017. január 17.). A múlt elbeszélése ugyanis mindkét regényben viszonylag nagy művelődési anyag görgetésének, groteszk történetek, anekdoták, tréfák, viccek interpretációjának eljárására épül, miközben az időkezelés abszurd, irreális jellege révén akár különböző évszázadok történései, jelenségei és alakjai is egymás mellé kerülhetnek. De az elbeszéléstípus megjelenési formái a vajdasági magyar irodalom más példái (így Tolnai Ottó regényírása) mellett magának Balázs Attilának az opusában is erőteljesen jelen vannak; leginkább a Kinek Észak, kinek Dél (2008) című regényében ismerhetők fel.

A Tolnai-opusból A pompeji szerelmesek In­faus­tus-fejezetei (2007), illetve a vele nagyon erős szövegközi kapcsolatban álló, A két steril pohár, azaz a Szeméremékszerek (2018) címmel tervezett trilógia első darabjában érvényesített beszédmó­dok rokoníthatók azokkal, amelyek Balázs Attila említett regényeit is egyazon műfajsorba állítják, s nem elsősorban a címek – Infaustus és Magyarfauszt – fonetikai hasonlóságai, hanem szövegvilágaiknak sajátosságai miatt. Noha közvetett vagy tágabb értelemben a címek közé is hasonlóságjelet tehetünk, hiszen az „infaustus” áldatlant, szerencsétlent jelent (Tolnainál elsősorban történeteinek állandó szereplőit és mesélőit, a palicsi outsiderek közösségét), ugyanakkor a lelkét az ördögnek eladó időutazó és alvilágjáró Faust is a „kivetettek”, a törvényen kívüliek világába kerül; nevének jelentése: „ököl”.

A regény közvetlen szövegelőzményét viszont Balázs Attila Magyar Fauszt című, a veszprémi Petőfi Színházban 2016-ban, Tóth Loon (1969–2018) rendezésében és VoltEmber címmel színpadra állított „regénydráma/drámaregény” képezi. Egyik nyilatkozatában a szerző arról beszél, hogy már átadta a kiadónak az említett „köztes” (a dráma és a regény határmezsgyéjén elhelyezkedő) drámai alkotás több száz oldalas ősszövegét, A fénybe tűnő csodabogár munkacímű regényét, amelynek csak az alcíme Magyar Fauszt (Bartuc Gabriella, A Volt­Emberről: Fausztok az elfekvőben, veszpremkukac.hu, 2016. október 15.). Ehhez képest a regény 2019-ben, Magyarfauszt címmel és magyarfauszt alcímmel látott napvilágot, ahol a műfajtípus hovatartozására utaló, illetve azt meglehetősen bonyolult konstellációvá alakító alcím a lényegesebb és az érdekesebb. A főcím a Faust-tematika mint európai vándortéma magyar változatára, Hatvani István (1718–1786) alakjába és legendájába történő adaptációjára, transzformációjára utal: az ő nevét helyettesíti. Állítólag a lehetőségre egy horvát színházi előadás, a Hrvatski Faust láttán ébredt rá. (Hatvani István polihisztorunk „ördöngös” történeteit a magyar kulturális emlékezet is számon tartja: a debreceni diáktörténetekben és mondákban, illetve a 19. századi magyar prózairodalomban, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán műveiben is Magyar Faust néven szerepel.)

A gondolatjelek közé ékelt, kisbetűs megnevezés az alcímben viszont egyértelműen művek sorát, azokat az alkotásokat jelöli, amelyek az európai és a magyar irodalomban az ördöggel szövetkező, alvilági/pokoli világba ereszkedő hős témáját dolgozzák fel, mint Goethe Faustja vagy Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeménye: „emberiségköltemény”, miként a műfaji tágasság és köztesség kategóriáját nevezi meg az irodalomtudomány.

A Tóth Loon által színpadra állított változat központi hőse Nikola Tesla (1856–1943) szerb származású fizikus és feltaláló, akiről úgy tartja a legenda, hogy (legalábbis internetes források erre utalnak) fejből idézte Goethe Faustját. A regényben, amelyet Balázs Attila a dráma alapötletének, ősszövegének, ugyanakkor „továbbíródásának” is tekint, megváltoznak a szereplők pozíciói. A regény központi cselekményszála (ha egyáltalán van ilyen!) a már említett Hatvani professzor köré szerveződik. Helyszíne egy (20. századi?) kórterem, ahol elsősorban három személy, dr. Hatvani István debreceni tudós orvosprofesszor, dr. Johann Faust és Nikola Tesla vitatkoznak az „örökké ott szekundáló Sátán munkálkodásáról” és az „elmaradó, az események mögött poroszkáló idő problematikájáról”, bevonva disputájukba a Föld keletkezésének különböző elméleteit a Teremtéstől a hawkingi „Nagy Bummig”. Mindeközben Hatvani professzor egy-egy tudományos megfigyelés és kísérlet érdekében többször is teleportál, visszamegy az időben, többek között, hogy bizonyosságot nyerjen, igaz-e az a legenda, miszerint Charlotte Corday levágott feje a törzstől elválva is képes volt elpirulni, miután a hóhér arcul ütötte. Ennek bizonyítása céljából a professzor megtekinti Boleyn Anna, majd Stuart Mária és Maria Antónia kivégzését is, de a kísérlet nem hoz eredményeket: mindhárom esetben groteszk jelenetbe torkollik, például Boleyn Anna kivégzésénél azért, mert az egzekúcióra szabadkőművesként bejutó és a legmegfelelőbbnek vélt pillanatban az emelvényre ugró professzor – legalábbis dr. Faust gúnyolódása szerint – „magyarul szurkapiszkált oda („Te repedtsarkú ribanc”) Boleyn Annának, vagy konyhalatinul”, amit az értelemszerűen nem értett meg, tehát „egyetlen arcizma se rándult”. Dr. Faust Hatvani féltékeny és fölényes ellenfele, szkeptikus, szarkasztikus és röhögcsél, sőt hahotázik. Nikola Tesla itt „a Paradicsomból kiesett” Voltember, az ördögi szféra képviselője. Mint a Tragédia hármas konstrukciójában Lucifer.

De nemcsak Faust-, illetve Tragédia-allúziók érvényesülnek Balázs Attila Magyarfausztjában. Töméntelen mennyiségű kulturális anyagot mozgat (a Genezistől Szophoklész Élektráján át a James Bond-filmekig etc.); leginkább anekdotákba „csomagolva”, szellemes vagy infantilis poénokat, vicceket „elsütve” – ez utóbbiak rokonítják a Márton-regénnyel, s ezek kapcsán „fakad ki” idézett kritikájában Radnóti Sándor az általunk mottóként kiemelt megállapítással. Kísérletezhetnénk persze azzal a módszerrel is, amivel néhány Tolnai-olvasó – ezért is jutott eszembe A két steril pohár –, hogy cédulázva próbáljuk meg követni, ki kicsoda a regénytörténetben, s milyen kontextusban jelenik meg, de még így sem biztos, hogy nem veszünk el a töredékek, a történethalmazok és helyi mitológiák rengetegében. „A külön epizódokként is működő jelenetek arra mutatnak, hogy Balázs Attila a kisebb prózaegységek megformálásában és kikerekítésében bravúros, a több mint 350 oldalas szöveg összefogása azonban kevéssé sikerült” – olvashatjuk egy róla szóló kritikában (Szarvas Melinda, Voltregény, ÉS,2019. október 25.). Ugyanebben az ismertetőben nyer megállapítást, miszerint jobb helyzetben vannak azok, akik elmélyültebben vagy átfogóbb értelemben ismerik a Balázs-opust. Számukra azonban a Magyarfauszt nem jelent különösebb meglepetést vagy újdonságot. Magamat ez utóbbiak körébe sorolva és az általam analógiás vonzatokként kezelt művek olvasatát is felhasználva vontam le a következtetést: nincs mit tenni, mint hagyni, hogy magával ragadjon bennünket a „szövegzuhatag”, röhögni (sőt, hahotázni, mint Faust) (szellemes és infantilis) poénjain, azt mondani, amit Radnóti. Ez akkora fércmunka („összefércelt” munka), hogy „már-már”, sőt ezért jó olvasmány!

Visszatérve még egy gondolat erejéig a fentebb említett Szarvas-kritika megállapítására: Balázsnak talán most azért nem sikerült a szöveg „összefogása”, mert nincs meg hozzá az a keret, amit például a Kinek Észak, kinek Délben a történeti narra­tívának a reális idő múlását követő, szinte kronologikus időrendje biztosított számára, miközben az „emberbőr ostorával vadul csapkodó”, a lovát hágó s ebbe (agyonrúgta a ló!) bele is pusztuló hun Attila („istentelen dúvad”) történetétől Hans Sachs Bánk bánján és Alapy György péterváradi várkapitány (a közeledő török sereget pásztázó) tekintetén át a legújabb balkáni háborúk egyik mesélőjének, Picspang tanár úrnak a történetét elbeszélte a 350 oldalnál is terjedelmesebb nagyregényben. A Ma­gyar­fausztban azonban problematikus az idő mint szellemi konstelláció múlása. „[…] hajlékony, itt-ott előrefutó, vagy éppen elmaradó, az események mögött poroszkáló” – mondja régies című (Concepcio, avagy introductio) és hangvételű előszavában a szerző, aki szerint műve „krimi”, anélkül, hogy „meghatározó mód ráerőltetné az opusra saját műfaji jegyeit”, de „tulajdonképpen egy különféle technikákkal megjelenített, […] jelentős kultúrtörténeti anyagot hömpölygető, sok tudós konfliktust meg­jelenítő emlékkönyv”. Breviárium. Történetgyűjtemény. Etc.

S ha már belenéztem az aktuális Balázs-recepcióba, hadd álljon itt a kérdésesség erejével még egy megállapítás: „Balázs Attila kísérletező­kedve most is lankadatlan, akárcsak novelláiban vagy korábbi regényeiben. Kórtermének univerzumában elfér egymással a három, ördöggel cimboráló lángelme, miközben a könyv lapjain – akár Bulgakov Behemótja – ki-be sétál Penovác Endre fekete macskája” (Lódi Gabriella, Fausztok a kórteremben, Magyar Szó, 2019. szeptember 16.). Viszont előszavában a következőket írja a magát B. A. iniciálékkal jelölő szerző: „[…] vizuális síkon mindenütt jelen van, mindenre figyel: a magyar puli, az óha­tatlanul szertefutó gondolatokat összeterelendő”. A Pe­novác Endre munkáival, azaz ismert motívumaival illusztrált, azokat jelentéses pozícióba állító regény lapjain néhányszor (talán: négyszer vagy ötször) feltűnik az ismert macska is, de inkább, s nem számoltam meg, mennyivel többször: a puli. S erről a feltűnő felületességről, a regény hangulatvilágának megfelelően, szellemes és kevésbé szellemes (sőt: infantilis) irodalmi és nem irodalmi anekdoták, viccek jutottak eszembe: a „kis keszeg ember, konkrétan asszony”, a (Vukovár mellett elfolyó) „nem Tisza, hanem Duna” vagy a „nem osztogatnak, hanem fosztogatnak” poénja. (Az első és a harmadik hivatkozásról mindenki tudja, mire vonatkozik, és honnan származik. A második egy Grecsó-regény­ben szereplő tévedés.) (Forum, 2019)