Nagy András: Ember tervez… – Művészeti írások

Meglepetés és fölfedezés számomra Nagy András esszéírói munkássága. Meglepetés, mert – nem tolakodó egyéniség lévén – eddig írásai szűkebb körben jelentek meg, s elkerülték a figyelmemet. Fölfedezés, mert egy szilárd esztétikai-eszmei alapon álló, pontosan fogalmazó művészeti írót ismertem meg benne. Örökké sajnálni s talán szégyellni fogom, hogy amikor először és sajnos – akkor még nem sejtettem – utoljára találkoztam vele 2018 áprilisában, Tihanyban, a magyar nyelv hete megnyitóján, ahol Nagy Lászlóra is emlékeztünk, szerényen odajött hozzám, és kezembe nyomta Szécsi Margit A csillagos Golgota (Helikon, 1993) című kötetét – amelynek borítóját ő tervezte. Akkor, ott nem kértem, hogy írjon bele pár sort. És most már nem kérhetem.

Ember tervez… című kötete művészeti írásainak és egyben gondolati életművének, törekvéseinek összefoglalása. Kiegészíthetjük a szólást: Isten végez… – mindannyiunkkal így van ez. De ő másra futtatja ki a három pont után: Ember tervez, borissza végez. S ez annak a summázata, hogy teljes, értelmes életet kell élni (a Nagy László-i parancs szerint: „Műveld a csodát, ne magyarázd”), nem szabad megelégedni a felszínes örömökkel, „lepaktálni a giccsel”: „Az igazán nagy alkotásokért szellemileg is meg kell dolgozni, ha nem is éppen a befogadáskor, de az ismeretek és a műmegértés elsajátításakor. Létezésünk minden rétegében így van ez. Sajnos a jó bort a pancsolt lőréhez szokott réteg nem is képes értékelni. Ember tervez, borissza végez.”

Nagy András művészeti írásaiban népnevelői hevület, cselekvésre buzdítás és szókimondás uralkodik. Saját meghatározásában: „esztétikai népnevelés”. Egyik írásában egy baskír közmondást idéz, amely rá is igaz: „a kimondott szó – kilőtt nyíl”. És én rá is vonatkoztatom azt, amit egyik írásában dicséretképpen ír egy kiállításról: „jó a tett-kód”.

Fölfogását nyilván egyes műítészek, esztéták kifogásolni, támadni fogják – könnyen tehetik, mert Nagy András elkötelezett és szókimondó. Elkötelezett az organikusnak vagy szervesnek nevezett művészet mellett, és szókimondó, mert konkrétan megmondja, hogy mi tetszik neki, és keresetlen szavakkal azt is, hogy mi nem. Ez utóbbi főleg a giccs, amely írásainak leginkább a vezérgondolata. Már-már Don Quijoteként harcol a giccs ellen: sok-sok igazsággal a meglátásaiban, de mégiscsak anakronisztikusan. Mert valóban van a giccs (nekünk az egyetemi esztétikaórán a kerti törpéket, az őzes-szarvasos, holdfényes és vízeséses posztereket tanították prototipikus esetként), de azért van egy csomó folklorisztikus, tömegkulturális átmenet (ezt már kulturálisantropológia-, folklorisztikaórákon tanultuk), és végül van a magas művészet (amelyet a kanonizálók kijelölnek). Azután a giccshatár mintha mozogna: van giccs, amit később művészetnek tekintenek, s bizonyosan sok művészetnek gondolt alkotás van, ami később giccsé válik. Sőt, a kérdés ennél is bonyolultabb. Nekem az egyetemen azt tanították, hogy a giccs szép, ezt kár lenne tagadni, s a giccs éppen ezért egyfajta belépő, előszoba a művészetbe. (Nagy András most tiltakozna.) És van harmadik ellenérvem is: a giccs mégiscsak nagyon sok emberé, sőt valószínűleg a tömegeké, tehát nem korrekt annak értelmiségi helytelenítése. Egyébként is: a kerti törpe giccs (de mindig?), a népművészet nem (de soha nem?), a naiv művészet nem (de biztos ez?), a tömegkultúra és a magas kultúra közötti határvonal pedig nincs szigorúan kijelölve.

Szóval, jól elvitatkozhatnánk Nagy Andrással. De abban föltétlenül vele értek egyet, és ezért elfogadom vehemenciáját, következetességét, hogy nem feledhető értelmiségi feladatunk, küldetésünk az emberek gondolkodásmódjának, látásmódjának, műveltségének emelése, az egyféleség helyett a sokféleség, a felszínesség helyett a mélyebb tartalmak felmutatása. Ja, persze, ez már Don Quijoe-i harc, és sokak számára gúny tárgya.

Véletlenül sem szeretném relativizálni az értékeket, de talán mindenki számára elfogadható, hogy a „mi a művészet?” kérdésére sokféle válasz adható, és küzdünk is jó sokan és jó sokat a válaszadással. Ugyanígy nehéz a válasz a „mi az organikus művészet?” kérdésére is. A művészeti tevékenység nyomait az állatvilágban is megtaláljuk, de kétségtelen, hogy uralkodóan az ember sajátossága. A művészet (valamint az alapérzelmek, a nyelvelsajátítás programja) az ember veleszületett antropológiai sajátossága. Másként: az ember magával hozott „szépségvonzalma”. A művészet állandó, de megjelenési formái változatosak. A művészi megnyilvánulásoknak sok szintje van. Kezdetben valamiféle ősi szinkretizmus, amelynek továbbéltetői a mai primitív vagy természeti népek, majd kialakul a népművészet, még később a magas művészet, az ipari forradalmak pedig a technológiákkal létrehozzák a tömegkultúrát. A népművészet–tömegkultúra–magas művészet között folyamatos áthatások, határsértések vannak. Nagy András is hivatkozik egy helyen Király Jenő elgondolásaira, konkrétan a giccselmélet újragondolására; valójában Király Jenő (a zseniális, nagy magányos esztéta, aki nekem is tanárom volt) a téma legalaposabb kutatója (A frivol múzsa című köteten kívül életművének betetőzését jelentő grandiózus könyvsorozatában is sokszor kitér erre: A film szimbolikája, 2010–). Nagy András fő gondolata a magyar organikus művészet. Mi is az az organikus? A szerző válasza: megragadható benne az őstudás (tanulmányozhatók Bodrogi Tibor és Boglár Lajos munkái), s ahol kibukkanni véli: Tornai József költészete, eurázsiai formanyelv (László Gyula), Lechner kísérlete („Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz”), Kós Károly, a magyar szecesszió, a gödöllői iskola, Bartók „nyitása”, Makovecz. Én Csete Györgytől személyesen hallottam ilyesféléket, amiket most Nagy Andrásnál olvasok: „A házaknak mindig volt szemük és befogadó szájuk, kapujuk, az ajtó fölött szemöldök. Kifejezéseink is élettel teltek, homloka, tetőgerince, héja van a háznak, a régieknek középütt idegágasa.” Vita tárgya lehet, hogy az alkotó mennyiben „természetelvű”, hagyománykövető vagy valamiféle szintézisre törekvő; sőt „többféleképpen teljesülhet a mű organikussága, ha fejlődőképes organizmus (nyelv, formanyelv), ha szervesen illeszkedik a környezetbe, vagy attól éppen elüt”. De az organikusnak gondolt is lehet hibás: „az organikus művészetben éppúgy nagy a szórás a zseniális és a szélhámos között, mint az absztraktoknál”, valamint van „organikus giccs” is. Gyakran tévútra futnak jó szándékú törekvések: „a zeneoktatásban a Kodály-elv esett el a hamis haszonelvűség és ellenérdekeltség nyomulása következtében”; „az írásműveknél a szélsőséges értékfellazítás, lehúzás okozott [bajt] a magyar észjárás és nyelvi kultúra kárára. Zagyva, artikulálatlan téblábolást, poénkodást a papíron…” Kallós Zoltán így figyelmeztet: „ha a művésznő jobbat nem tud az eredetinél, legalább ne rontsa el”. Akkor hát ebben vágjunk rendet!

Magam, röviden, a következőképpen látom: a művészetben (is) van szerves (organikus) és szervetlen (nem organikus) fejlődés. A szerves fejlődésben fölfedezhetők a régi elgondolások, jelképek, kódok, formanyelvek. A szerves beleilleszkedik a stílusfejlődésbe. Egyfajta továbbélés. A szervesben együtt van a szakralitás, és nem idegen tőle a funkcionalitás és – ha jól értelmezem – az életigenlés. Nagy András hangsúlyozza is: funkcionalitás, életigenlés. A szervetlen ezeket vagy tagadja, vagy összekeveri, vagy öncélúan, felszínesen válogat belőlük. Ez a korunkat leginkább jellemző hibridkultúra jelensége. A giccs pedig a művészet alapfoka, és/vagy egyfajta tévút, esetleg manipuláció (hazugság).

Nagy András Giccsadó című tanulmányában megkísérli a giccs jelenségeinek általános, majd utána az elmúlt hetven év magyar kultúrájában való konkrét megjelenéseinek bemutatását. Mivel a szerző többször veszi példaként a nyelvet, anyanyelvet (zenei, tárgyi anyanyelv is van; a nyelvek „organikus potenciáljáról” is beszél, küldetését is a nyelvművelő, nyelvstratégiai törekvésekhez rokonítja: „nyelvében él a nemzet, esetemben a látványvilág anyanyelvében”), vegyük példaként a BESZÉD mint giccsjelenség leírását – két hosszabb idézettel nemcsak az összevethetőséget, hanem a szerző egyéni, jelenségekben, képekben tobzódó stílusát is be szeretném mutatni:

„BESZÉD (jelbeszéd, gesztusok) – Alig fér ki a csövön a sóder, a metanyelvi ömleny, nyakló nélküli a jópofi benyögések (per stand-up-comedy), a szófosó rap, scat, hip-hop és eszköztáraik, a szubkultúrás és multikulti frázisok. Szegényesnél is üresebb jelentéssel kalimpáló nyavalyatörős motollagesztusok és pacsik, ha kell, ha nem, lájkolás, diszlájkolás, posztolás társalgás helyett. Pár lépcsővel fejlebb: a mainstream fellengzős, tautologikus zsargonja a pótszer, figyelemelterelő mellébeszélés. Terülj, terülj, hiperblöff.”

„BESZÉD – Köszike, megvan. Az agyongügyögés nem csak a pesti belcsiben terjed, sirály a műdekadencia: »olyan depi vagyok, mingyár öngyi leszek«. Botránypoénkodást nyomnak tahó műsorokban, élvezet a »savazás, ekézés«. Legmaróbb a Zé generáció töltelékszavas szövegelése, a túlzott műtrágyázás miatt a beszéd organizmusa kiég, a fokozás lehetetlen. A szélsőségek csapata kiesésre áll, akadémiát neki! Kavarodnak az önellentmondó kifejezések: elaggott a hírhedt békeharc, hervadozik a modern hagyomány, tartós az oximoron-hajlam. Sajtótünet a bűnüldözéshez kellő jellemzők tiltása, polkorrektre kozmetikázva a kéjgyilkos »fiatal«. Gyanús a világos fogalmazás, lenézett az emelkedett, kínos a választékos. Molière úrhatnám polgára ma is csak tátaná a száját: »Teringettét! Negyven éve beszélek prózában, de azt se tudtam, mi az!« – Hogy oda ne rappenjek!”

A két, egymás mellé állított idézetből kitűnik Nagy András egyedi stílusa, amelyet erős képszerűség, nyelvi játékosság, irónia és mindenekelőtt bátor szókimondás jellemez. A kötet szerkesztője, Nagy Gábor is felhívja erre a figyelmet: „eredeti szépírói tehetség. A kiállításokról szóló beszámolói is bővelkednek nyelvi játékokban, bravúrokban, ám ahogy haladunk előre a kötetben, esszéi úgy nyílnak ki, megtartva mindig a szakmaiság követeményét, olyan magabiztos nyelvkezelésről árulkodnak, mely csak írók sajátja. A Nagy András-i mondat nagy teherbírású, kerüli a bonyolult alárendeléseket, a magyar nyelv ősi természetét idézően tömör, mellérendelő jellegű, eleven képi erővel.” Annyit tennék hozzá, hogy stílusában sokszor érzem a Fábry Sándor-i – mindennapi tárgykultúránkat elemző – iróniát is: „beborít a rágyógyult szinkretista, miszticista, okkult őstudásdivat”.

Nagy András idézett jellemzései egy anyanyelvi, nyelvművelő esszébe is illenének. Gondolatai pedig – ahogy már utaltam rá – nyelvstratégiainak is nevezhetnénk. De a kötetben a nyelv, a beszéd csupán analógia, hiszen alapvetően a képkultúránkat vizsgálja. Rajzra, magyar! – ez a címe az egyik fejezetnek. „A rajz egész kultúránkat beszövi, ahova nézünk, rajz terem, a világ végtelen rajzterem. Már maga a magyar rajzfilm is kultúrtörténeti lexikon…” Egyik színvonalas, akár gimnáziumi magyarórára is bevihető témája a Tragédia képi megjelenítései, középpontban Jankovics Marcell rajzfilmje (2011), amely mesterien bontja ki a Tragédiában rejlő „vizuális tartalékokat”.

A számomra személyesen hallgatagnak és szelídnek tűnő Nagy András írásai erőteljesek, hangsúlyosak. Művészeti írásaiból egy népművelői, ízlésnevelői, az organikus (szerves) magyar kultúra fennmaradásáért kiáltó program bontakozik ki. Mert mi szükségeltetik ehhez, mi hiányzik? „Az emberi kibontakozásunk során kidolgozott jelképrendszer általános ismerete, ezen belül a magyarság sajátos vizuális kultúrájának fölmutatása és ezeknek a közgyakorlatban való érvényesülése.” De hiányzik a „mérlegképes esztéta” is. (Remélhetőleg ez az írás besorolható e körbe.) „Mostanában a művészeti írásban érzem szükségét valamiféle hiánypótlásnak. […] a problematikus témák fölöttébb izgatnak: az ízlés hanyatlása, a fércművek eltűrése. A nívótlan, hazug selejtek fölhasználása igazi művészet helyett éppolyan üzletszerű szélhámosság, mint a közéletben – értékválság, lefelé húzó örvény, és mindig akad, aki alább kínál a népszerűségért.” Az alkotónak autonómnak kell lenni: az alkalmazott grafikus nem alkalmazkodó grafikus. A program világos, talán alkalmazható a közgazdaságtantól átvehető Gresham-törvény: a jó kiszorítja a rosszat, „a méregtelenítő jó ízlés tanulással megalapozható, a rossz leüthető a sakktábláról”. Ha pedig nem, akkor elveszünk. Erről szól az Európa el… című kemény, kiábrándító és egyszersmind felrázó utópiája. Nagy András szenvedélyes könyvében kétszer is megismétli Kallós Zoltán figyelmeztető gondolatát: „addig maradunk magyarok, amíg magyarul éneklünk, táncolunk”.

Nagy András törekvéseihez méltó a kötet kivitelezése. Nagyon sok tipográfiai ötlettel gazdagították alkotói, s így egy kicsit multimediálissá is vált: Nagy András grafikái és „marokversei” zárják az egyes írásokat, például ez: „IHLET – HITEL” (9. marokvers, 2007), hiszen a Hitel című folyóirat volt számára a szellemi „otthon”, ahogy írja egy helyen: „hiteles kör” (a kötetben közölt írások mindegyike ott jelent meg először). A szép kiállítású kötet címlapját Nagy András grafikáinak felhasználásával Kara György tervezte, s neki köszönhető a kötet színes képmelléklete. Nagy András fontosabb könyvtervezői és tervezőgrafikai műveinek felsorolásával zárul a kötet. (Hitel Könyvműhely, Nemzeti Kultúráért és Irodalomért Alapítvány, 2019)