Faludi Ádám költő, író ekképpen értekezik a líra mibenlétéről Taizs Gergő Utasok című verseskönyvének előszavában: „Mert ezek jó költemények, jó versek, hiszen a létrehozójuk nyilvánvalóan tisztában volt és van azzal, hogy csak a költőiség teheti tönkre a költészetet.” A fiatal, elsőkötetes szerző szövegképzésének jó értelemben vett szertelensége, spontaneitása valóban sok mindent ledob magáról, ami a felesleges szépelgés és öncélú artisztikum tárgykörébe tartozik, ugyanakkor számos helyen belefut olyan túlhajtott képzetkörökbe is, amelyekből végül nem peregnek ki valóban eredeti gondolatfutamok. Holott érezhetően az adottság meglenne egy sajátosan asszociatív (gyakran szójátékokkal operáló), intellektuális töltetű poétika egyenletes minőségű létrehozására, valamilyen apró malőrön mégis mindig megbomlik a sorok egységérzete, kicsorbul a versek esztétikai éle…
„…mikor magával ránt a kortárs sodrás / sekélyes egésze…” – toldhatnánk meg az előző mondatot az Uszadékfa című vers egyik szemelvényével, nagyvonalúan (és ezért talán kissé igazságtalanul) mutatva rá a fentebbi stilisztikai anomáliák lehetséges okozatára; nevezetesen arra a kortárs költői köznyelvként is kezelhető beszédmódra, amelyet a legtöbb pályakezdő elsajátítani igyekszik, hogy aztán ugyanaz az egyből felismerhető akusztikájú (vissz)hang szólaljon meg az elvileg „külön utas” művekben. Sajnos az idézet sekélyes jelzőjét nem túlzás kiemelten idecitálni, hiszen – ahogy az Taizs eredendően nem szabálykövető, kísérletező szövegszervése kapcsán is megfigyelhető – a fentebbi művészi moduláció mindinkább művi, bejáratott fordulatokat, önkéntelenül hatásvadász frázisokat, vagyis szinte kizárólag elidegenítő effekteket termel ki magából. Ezek a művi mozzanatok reprezentálódnak – a szerző által is űzött, a kötet verseibe átmentett – slam poetry (alapvetően üdvözlendően nyitott, antielitista szellemiségű) megnyilvánulási formáiban is. Az elgondolkodtató módon hasonló hanglejtéssel, egymáshoz idomított gesztusokkal, szinte egyentematikával fellépő slammerek kódrendszere (ami a műfaj által kínált magasra belőtt szabadságfok ellenére rendszerint kiszámíthatóan mintakövetőnek bizonyul) mintha az Utasok felépítését is helyenként átstrukturálná.
Az élőszóban talán jobban működő szójátékok egy része a lapokon erőltetettnek, modorosnak hat, illetve a képzavaros részletek fölött sem siklunk el olyan könnyen, mintha hangzó anyaggal találkoznánk („Lehajtott fejjel odébbáll a bál…”, „Ha szemed tükre nem tapogat”, „fürtjeid / közt landol sóhajom”, „tőrbe csalt mosoly”, „…tájsebek / tarkították közérzetem…”, „A köztünk lévő hágcsót megmászó pásztoróra…”, „Kedvem lángja köhög…”). Emellett akad néhány stilisztikailag kilógó darab is (lásd az irodalmi modernitás eszközeit használó tavasz, nyár, ősz, tél című részekből álló miniciklust). Ezen túl a Faludi Ádám előszavában fókuszba helyezett, nem maradéktalanul mellőzött „költőiség” is hagy maga után kivetnivalót: „disszonáns végtelen”, „a bőrömből búgó csönd / érdes paradoxona”, „bináris banalitás” stb. Az ilyesféle (sokat markoló, de keveset fogó), magukat kioltó szókapcsolatok ugyancsak kontraproduktívak; nem járulnak hozzá a kötet kontextusának komplexebbé tételéhez, amelynek intencióbázisa viszont potenciálisan magában hordozza a játékba hozott valóságelemek, gondolati egységek érzékeny árnyalásának készségszintű alkotói lehetőségeit. Utóbbiakat aknázza ki például a tükröződés vagy a következőkben idézett, Hol ér véget című szöveg: „Magadba töltöd a reggeli / kávét, és várod, hogy / kiszorítsa az éjszaka / hálóján fönnakadt / fantomképeket. Évek óta / így teszel: sötétséget / űzöl sötétséggel. Szöveted / résein át távozik / a szemgödörben összegyűlt, / cseppfolyós káprázat: felázott / álmaid kihűlt szennyvize. / A poshadt lámpafényben / elképzeled, milyen lenne, / ha néha minden / visszafele történne. / Megtörténne visszafele / minden: kávéból vizet / főzni, kigombolni az / inget, kioldani a cipőfűzőt, / majd elindulni előre, / hátad mögé szegezett / úti céllal. Sosem érkezni / meg, mindig csak máshova. / Megszületni végül.”
Ahogyan az összes debütáló kötet, így Taizs Gergő immáron fellapozható transzléte, azaz állandó átváltozásban formálódó költői énje is egyfajta önmissziót előlegez meg; ami maga a tű foka, mert „ki fejest ugrik / az önismeretlenbe / el is merülhet”. Talán ez esetben a szerző nem merítette még alá magát eléggé abba a – mindenféle közkeletű beszédmódoktól elkülönböződő – alaphangoltságba, amelynek szétszálazandó szólamai valóban ismeretlen oldalakra vezetnék… „sokoldalúnak tűnhetek, / mint egy dodekaéder, / az a jég hátán is fajta, / aki, ha kell, / nulla testhővel / szimulálja a beolvadást, / aztán elfekszem, zsibbadok, / s mint csatornákat, váltogatom / napsütötte lapjaim, / a többiből úgyis kivonja a színt / önmagam árnyéka, / ahogy rám vetülök untalan / és újra”. A költő szavaival élve mondhatjuk, hogy egyelőre „rezgő üzemmódban” van még ez a költészet (valahol az alvó üzemmód és az ébresztő funkció között). Taizs Gergő (és lírai alanya) érzékelhetően folyamatos működésben tartja kézhez kapott, ám ebben az első merítésben inkább alulstilizált íráskészségét – kevésbé járatva csúcsra leleményes, asszociatív képzettársításokkal továbblendülő szövegszervezői tehetségét. Önkéntelenül sodródva, saját felfedezésre váró bolygója körül cirkulálva – tömegvonzásról álmodva…
(Tatabánya Alkotó Művészeiért Közalapítvány, 2019)
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
